Mai bejegyzésem középpontjában nem más fog állni, mint az érzéseim, és hogy hogyan érzek az érzéseimmel kapcsolatban. Na ilyen borzalmas nyitó mondatot se írtam még. 

A család és a barátok hatalmas szerepet játszik a legtöbb ember életében. Számomra is mindkettő nagy jelentőséggel bír, bár tisztában vagyok vele, hogy nekik ez gyakran nem így tűnhet. A "normális" embereknek általában semmi problémája nincs azzal, ha egy szerette iránt ki kell fejezni az érzéseit. Ezt mindenki sajátosan teszi, de a leggyakoribb megoldás erre az ölelés, a puszizkodás, és a szeretlek szóval való megerősítés. 

A problémám az, hogy én soha nem voltam az a típus, aki könnyen kimutatja az érzéseit az emberek felé pláne nem a szeretetét a fent említett verzióban. Nem szeretek puszit osztogatni vagy öleléseket, és a "szeretlek" szóval sem dobálózok. (Egész biztos vagyok benne, hogy életemben a legtöbbet, ezt a szót, a kutyámnak mondtam, pedig ő csak három éve van velünk.) Legyen szó a barátaimról vagy a családomról, mindenki tudja rólam, hogy hozzám nem kell jönni ilyesmikért. Nem szeretem adni, sem kapni. (Ha kapcsolatba vagyok valakivel ez rá valamiért nem vonatkozik. Megfejtenem ezt nem sikerült még, hogy miért van így.)  

Én tudom, és érzem, hogy szeretem őket, de részemről itt le van tudva mert hajlamos vagyok automatikusan azt feltételezni, hogy ezzel ők is tisztában vannak. Azonban egy eset a húgommal, tizenhárom évesen rádöbbentett arra, hogy ez mennyire nem így van. Három év van köztünk, és ő tökéletes ellentétem ebben a kérdésben. Egy nyári napon sírva jött oda hozzám és azt mondta "Te nem is szeretsz engem.", megölelt és csak sírt én pedig ott álltam lefagyva még ezek után is nagy erőfeszítésembe tellett visszaölelni és az ellenkezőjéről meggyőzni. Semmi előzménye nem volt a dolognak. Nem mondtam neki csúnya dolgokat, de szépeket sem mert felé sem tudtam ilyesmiket kommunikálni. Ő hiába mondta nekem újra meg újra, hogy menyire szeret. Ha őszinte akarok lenni furcsa érzés erről írni ugyanis jó pár éve abbahagyta a húgom a próbálkozást, hogy kicsikarjon belőlem egy ölelést is akár, és már szinte el is felejtettem milyen volt. Nem gondoltam volna, hogy valaha hiányozni fog, hogy próbálkozzon. 

Ezek után gondolom viszont te, aki épp olvasod ezt, azt gondolod rólam, hogy egy kőszívű jégkirálynő vagyok. Pedig ez egyáltalán nem így van. Távolról sem vagyok érzéketlen, bár nem hibáztatom az embereket amiért sokszor ezt a következtetést vonják le rólam. Az igazság az, hogy rengeteg mindent érzek. Sokszor annyira sok mindent, hogy néha már túlterhelnek ezek, mert a legtöbbször nem csak a saját érzelmeimmel foglalkozok hanem másokéval is. Olyan könnyen azonosulok velük, hogy pillanatok alatt rám ragad róluk, és a saját érzéseim háttérbe szorulnak. Még egy érdekes dolog, találtam egy 2015-ös blog bejegyzést amiben azt írtam: "A lelkemnek szükséges érzelmeket megkapom a könyvekből. Ez vajon mit mond el rólam? " A mai napig nem tudom, hogy mit.
Mindenről tudok őszintén beszélni az ég világon, a legmélyebb érzéseimről még sem voltam eddig képes és még most, is csak próbálkozok ezt megváltoztatni. Mert tudom, hogy ezzel bizonytalanságba tartom a hozzám legközelebb állókat, ami miatt bűntudatom van. Persze erről sem tudnak mert szintén nem beszélek róla. Ha már itt tartunk, ez a helyzet egyébként nem csak a pozitív érzéseimre igaz. Ha szét vet a méreg általában csak magamban puffogok, nem szólok semmit. Pillanatok alatt elvesztem türelmem ebből kívül még sem látszik semmi. Volt már olyan, hogy legszívesebben teljes erőmből megütöttem volna valakit, meg is érdemelte volna, de én mégsem voltam rá képes. Képtelen vagyok a fizikai erőszakra is.
Nem tudom megmagyarázni miért lettem ilyen. A családom mindig éreztette velem a szeretetét, a példa előttem volt. Nem tudok olyan borzalmas meghatározó pillanatot se mondani ami esetleg okkal szolgálhatna arra, hogy félek az érzéseimről beszélni. Soha nem jártam úgy, hogy megnyíltam valaki előtt és az kinevetett vagy otthagyott utána. (Ez valószínűleg azért van mert sosem nyíltam így meg senkinek.) Az egyetlen amire tippelni tudok, hogy az áll a dolog háttérében, hogy úgy viszont rengetegszer jártam, hogy nekem beszámolt valaki az érzéseiről én pedig nemhogy nem viszonoztam, de egyenesen fojtogatónak éreztem. És ez már óvodás koromban kezdődött, mikor is egy kisfiú elmondta, hogy mennyire kedvel engem és először bár örültem neki, később folyton ki akart sajátítani magának és nem engedett a többi barátommal játszani. Fogalmam sincs miért emlékszek erre a mai napig hiszen 5-6 éves voltam. De azt hiszem ez az amitől félek. Félek, ha kinyilvánítom az érzéseimet, azzal "ráerőszakolom" valakire, aki talán nem is érez ugyan úgy mint én, (most nem kell nagy dolgokra gondolni, pl.: én valakire közeli barátomként gondolok ő meg legjobb esetbe is egy ismerősként rám) és az kellemetlen lenne mindkettőnknek. Talán annyira, hogy többet a közelembe sem akarna jönni. Ugye mindenki magából indul ki. 
De a családomnál ettől nem kellett volna félnem, még sem tudtam másképp lenni velük se. Összességében jobb szeretem ha köztem és az emberek között van egy határ amit nem lépünk át, kivéve ha én már biztosan átszeretném, (de erről ritkán szólok, szerencsétlen meg honnan tudná, így utána se). Nagyon nehezen viselem el ha valaki belép a személyes terembe, és hozzám ér. Kevés a kivétel akitől elfogadom. Még kevesebb akinél szeretem is. 

Ahogy fentebb is említettem a kiskutyám volt az akinek gyakran kezdtem el mondogatni mennyire szeretem. Világ életemben odavoltam a kutyákért. Egy esszét tudnék írni a jó tulajdonságaikról és egy mondatba össze tudnám foglalni a negatívakat róluk. 2016 szeptemberében hoztuk haza, a ma már három éves kutyánkat, Peppert. És ez a kis szőrgombóc tanította meg nekem, hogy milyen feltétel nélkül szeretni valakit, hogy én is képes vagyok rá. Olyan nagy szeretetet szabadított fel bennem amiről azt sem tudtam, hogy bennem van. Ő nem ítélkezik, ott van nekem ha szomorú vagyok, és mindig örül, hogy láthat. Neki köszönhetem, hogy mára sokkal gyakrabban kimerem mondani az életemben fontos szerepet játszó embereknek ezt a bizonyos nyolc betűs szót.