Láttam a héten egy filmet a címe valami olyasmi volt.. "A fiúknak akiket szerettem". Kikereshetném, hogy pontosan írjam le de nem akarok áltatni magamat ezt úgy sem fogja elolvasni egyetlen ember sem rajtam kívül szóval nem számít. A barátommal néztem bár ő igazából nem szentelt túl sok figyelmet a filmnek, ha még is elkapott egy-egy jelenetet akkor nem felejtette el közölni velem hogy a főszereplő lány pontosan olyan mint én és jobban átgondolva igaza volt. A lány levelet írt minden fiúnak aki valaha plátói érzéseket ébresztett benne, összesen 5 fiúnak. Azt hiszem ha sorra akarnám venni én hányszor jártam így csak elő kéne kotornom a régi naplóimat és hosszú oldalas bejegyzéseket találnék bennük azokról a fiúkról akik ha egy kis időre is de megkapták a szívem anélkül hogy tudtak volna róla. Mindig is tudtam hogy én egy olyan lány vagyok. Az a tipikus reménytelen romantikus aki a könyvek lapjain megírt szerelmekben hisz és aki képes egy teljes álomvilágot kreálni magának és az aktuális kiszemeltjének mindezt azért, hogy aztán ne legyen belőle semmi. Azt viszont már nem tudom miért lettem ilyen. Az számomra is világos, hogy minden romantikus regény főhősnője ilyen, ezért tudok olyan könnyen azonosulni velük. Néha felvetődik bennem a gondolat, hogy azért lettem ilyen mert a tinédzser éveimet ilyen könyvek olvasásával töltöttem, így minden nap mikor ezeknek a főhősnőknek a gondolatai töltötték meg a fejem a sajátjaim megszűntek és miután letettem a könyvet a gondolkodásom végérvényesen átformálódott egy picit ezeknek a karaktereknek a mintájára. De aztán ha arra gondolok mikor volt számomra az első "igazi" plátói szerelmem ez az elmélet megdőlni látszik, ugyanis harmadikos voltam általános iskolában. Harmadikos koromban még nem fogtam a kezemben soha egyetlen "Twilight"-ot vagy "A soha határát", így sajnos szembe kell néznem azzal a ténnyel, hogy ezen a téren pontosan olyan elbaszott vagyok mint az összes szerelmes regény főhősnője, a jó hír, hogy úgy néz ki megkapom magamnak a boldog befejezést is cserébe. Persze ezt sosem lehet biztosra kijelenteni, én ilyesmi vak hittel sajnos nem rendelkeztem soha, bár a főhősömben minden kétséget kizárólag hiszek és bízok magamban már kevésbé és mivel minden igyekezetem ellenére továbbra se vagyok jósnő nem lehet tudni milyen megpróbáltatásokat hoz még a jövő számomra, csak reménykedhetek hogy a főhősöm mellettem marad. 

Na de visszatérve a plátói szerelmeimhez. Van számomra benne valami izgalom ami semmihez sem fogható, teljesen más érzés mint mikor úgy szeretek valakit, hogy tudom viszonozzák az érzéseim mert bár mindennél erősebb amit ilyenkor érzek de nem tudom elfelejteni, hogy abban van egy fajta veszélyérzet. A tény, hogy bármikor összetörhetik a szívem. A plátói szerelemben csak izgalom van, az érzéseim csak az enyémek és nincs kockázat. Harmadikban sikerült először így járnom és majdnem két évig tartott a rajongásom egészen addig amíg ki nem derült számomra, hogy talán viszonozzák az érzéseim, aztán hetedikben ugyan ez megismétlődött csak egy másik személlyel és rövidebb ideig tartott, kilencedikben már más volt a helyzet, az egy sokkal kínosabb történet amiről már egyszer írtam, úgyhogy nem taglalnám és végül.. kellemetlen beismerni de még 18 éves korom után is. Utóbbi emlékeit könnyen feleleveníthetném ha ezen az oldalon olvasgatnék pár régi bejegyzést. Az első igazi kapcsolatom után/közben történt. Onnan tudtam, hogy többé nem szeretem az első barátomat mikor a helyét a fejemben teljesen átvette ez a másik személy és hirtelen ő lett minden gondolatom. Nem is vagyok biztos hogy belesorolhatom ebbe a kategóriába, mert bár ő ébresztette bennem a legtöbb érzelmet nem vagyok benne biztos, hogy tényleg ő egyedül ezért a felelős. De legalább már nem is akarom megtudni. Ha ezt most véletlen mégis olvasná valaki... mielőtt hülyének néz amiért képes voltam véget vetni egy igazi kapcsolatnak semmit nem érő plátói érzelmek miatt amiből már az elején tudtam, hogy nem lesz semmi.. szeretném leszögezni, hogy az a kapcsolatom halálra volt ítélve és szerintem már korábban otthagytam volna őt csak kellett egy löket. A löket pedig véletlen egy érzelmileg elérhetetlen tipikus "rosszfiú" volt. Igazából ebből csak azt akartam kihozni, hogy a film megnézése után sajnáltam, hogy nekem nem jutott eszembe ez "levél írósdi".

Teszek egy szívességet magamnak és mindenki másnak aki ezt véletlen elolvasná, és nem fogok egy betűt se arról írni, hogy miért lett hatalmas bukta abból, hogy tavaly júliusban megkíséreltem visszatalálni az írói énemhez. Lehet, hogy rosszul néztem eddig ezt az egészet és nem is létezik ilyesmi, csak én vagyok a soha nem nyugvó gondolataimmal és ha a pohár már túl akarna csordulni egyszerűen csak az íráshoz fordulok, és ahelyett, hogy küzdenék ez ellen csak elfogadom hogy jól van ez így. Nem próbálom meg magamra erőltetni az írást ha ő éppen nem akar jönni és nem ellenkezek az ellen sem ha elő akar bújni. Elfogadom és körül ölelem az érzést, hogy a pohár már kétszer akkorára nőtt, mert már nem vagyok egyedül a gondjaimmal és emiatt nem lesz már soha akkora a szükség bennem, hogy ide meneküljek. Megint az jár most a fejemben, ahogy elolvastam néhány régi bejegyzésem, hogy már meg sem ismerném azt az embert aki azokat a sorokat írta ha most szemben állna velem, és közben egy furcsán ismerős dejavu érzésem van. Ezt már éreztem. Minden alkalommal ezt érzem mikor visszatérek hosszabb kihagyás után. A legviccesebb ebben az, hogy én nem hiszek abban, hogy egy ember igazán megváltozhat. A napokban szembe jött velem egy cikk a facebookon aminek ez volt a címe és a témája és kíváncsiságból elolvastam a kommenteket alatta. Pontosan azt láttam amire számítottam. A cikk íróját hülyének titulálták amiért ilyet mert állítani. Szerintem való igaz, hogy a gondolkodásunk folyamatosan változik annak függvényében, hogy kik vesznek körül minket és mik történnek velünk, de mindenkinek vannak olyan személyiség jegyei amiken ha akarna se tudna változtatni. Olyan mélyen beleégett tulajdonságok az emberbe, olyan mélyen gyökerező gondolatok ezek, hogy attól esélytelen szabadulni. Vitatkozhatunk azon, hogy ezek a nevelés eredményei vagy így születtünk már, de a végeredmény ugyan az. Megváltoztathatatlan.

Hogy honnan tudom ezt? Mert én megpróbáltam magamat megváltoztatni. Minden erőmmel őszinte szándékom volt átírni valamit amit teljes szívemből utálok magamban, és úgy gondolom csak mérgezi a gondolkodásom, egy rossz tulajdonság amire se nekem se a hozzám közel állóknak nincs szüksége. Akkor még fogalmam sem volt róla milyen nagy fába vágtam a fejszémet. Megkérdőjeleztem mindent amit eddig jónak gondoltam, és azon járt az agyam hogy egészséges-e ez ha így maradok? Valószínűleg nem. Egészséges-e egy ilyen alap dolgot átírni? Szerintem nem. Szembe megy mindennel amit manapság annyira szeret hangoztatni még a média is. Fogadd el magad ahogy vagy. De ha ezt tenném akkor pedig a fejlődést utasítanám el ami szintén szükséges. Szóval akkor mikor teszek jót magamnak? Az igazság az, hogy amíg nem ismertem meg a barátom fogalmam sem volt, hogy lehet a világot más szemmel is nézni. Egyszerűbben. Teljesen lenyűgözött az a fajta nyugalom aminek ő a birtokában van és tudni akartam hogy csinálja. Nem használ hozzá semmilyen szert, nem tetteti. Egyszerűen csak ilyen. Soha senkivel nem találkoztam előtte aki akár csak hasonlóan is gondolkodik mint ő. Ez volt az a pillanat amikor rájöttem, hogy változtatni akarok. Érte, de leginkább magam miatt. Közben kihallottam egy érdekes sort egy Charlie számból ami a rádióba szól. "Belül van a zűrzavar. Ha ez így marad sehogyan nem lesz jó." Ironikus. Fordított esetben pedig még különösebb a helyzet. Megkérni valakit, hogy változtasson valamin a kedvedért, legalább olyan nehéz. És ugyan ezt a kérdést veti fel az emberben. Helyes dolog ez? Az idealista elképzelés a fejemben, - hogy ha két ember találkozik akik egymásnak lettek teremtve átküzdik magukat pár akadályon majd jön az örök életen át tartó boldogság - hamar leomlott bennem. Összeszorított fogsorral írom most ezeket a sorokat mert megtanultam, hogy érzékeny ez a téma. Mindenki máshogy vélekedik erről és nem lehet megmondani igazán kinek van igaza. Anyósom (az egyszerűbb megnevezés érdekében, itt mostantól így hívom barátom anyukáját) állítja, hogy ha szeretünk valakit pontosan úgy kell elfogadni ahogy van. Mikor erről beszél inkább nem kezdem el neki magyarázni, hogy a két év alatt (mióta a fiával együtt vagyok) mindketten jó pár dolgon változtattunk annak érdekében, hogy együtt tudjunk maradni és továbbra is szerethessük egymást. A saját nevemben tudok csak beszélni, rajtam ezek a dolgok úgy érzem csak javítottak és hozzám tettek ha lehet így fogalmazni. Valahogy egy kirakósként képzelem ezt az egészet, neki voltak pozitív tulajdonságai amikben én nem voltam túl erős, és ugyan így fordítva. Mikor ezeket összeraktuk szerintem mindkettőnknek csak a javára vált. Most persze ezeket írva talán azt a tévképzetet kelthetem a fejedben, hogy végtelen nyugalmas beszélgetés keretében elmondtuk egymásnak mi zavar minket egymásban amivel nem szeretnénk együtt élni majd továbbra is a legnagyobb higgadtsággal megszületett a kompromisszum és onnantól kezdve már mindenki úgy tett ahogy azt megbeszéltük. Nehéz ilyenkor az embernek a logikus és racionális gondolkodását megőrizni és nem túlzás ha azt mondom egyetlen egyszer sem sikerült egyikünknek sem, viszont akármilyen nyálasan is hangzik ez, a végén mindig győzött a szerelem amit egymás iránt érzünk. Kemény küzdelemmel jár egy boldog párkapcsolat és még csak nem is az egymással való harcokról beszélek. A saját belső démonaimmal sokkal jobban meggyűlik a bajom. Erről szeretnék egy-két bejegyzést a továbbiakban lepötyögni de azokat már egy másik cím alatt.