Majdnem megtalálni a szerelmet
április 22, 2018
Készen állok valakire. Valakire, hogy
belépjen az életembe és új színt hozzon bele. De az élet nem így
működik. Nem én mondom meg ki mikor jön és megy. Az is lehet, hogy
színvak lettem időközben és már fel sem ismerem a lehetőségeim. Húsz
éves vagyok és a baráti társaságomban az egyetlen, akinek nincs barátja.
Ha külön veszünk mint egyént a korommal, annyira nem kétségbeejtő a
helyzet, hiszen fiatalnak számítok és még van időm találni magam mellé
valakit de mivel a környezetemben jelenleg mindenkinek van valaki az
életébe akit a “párjának” nevezhet, nem tehettem mást, elkezdtem
pánikolni. A szemem előtt lepörgött, az életem. Én végig a szánalmas
szingli szerepében díszelegtem amiből minden erőltetett vígjátékba
tesznek egyet a mellékszereplők közé. Mellékszereplő… ugyan ki akar az
lenni a saját életébe? És a vígjáték sem éppen az a zsáner amiben életem
végéig játszanék. Mi a baj velem? Nem lehet azt mondani, hogy nem
vagyok nyitott. Nyitottabb vagyok mint valaha.
Ez az önsajnálattól tocsogó bejegyzés most, azért kerül egyébként megírásra, mert vasárnap este van és ki szerettem volna mozdulni otthonról, még sem tudok. Egyik barátnőm sem ért rám, mivel a barátjuknál töltik az éjszakát. Ez elgondolkoztatott. Már mindegyik életeben van valaki aki a fontossági listájukon mindenki felett áll. És jogosan. Mert ha kapcsolatban vagy, hiába próbálja meg tagadni néhány ember, az a bizonyos ember kerül a középpontba. Mindenki más csak második lehet hiába szereted őket is legalább ugyan annyira. Ilyenkor minden kicsit megváltozik.
Szeretnék már én is magam mellé egy ilyen embert. Akitől többet kapok mint barátság. Aki a középpontomba lehet és én is az övébe. Akinek beszámolhatok arról ha valami vicces vagy fura történik velem a nap folyamán és ő is megoszthatja az ilyen pillanatait velem. Aki meghallgat. Aki mellé este lefekhetek és átölel. Akivel végig írogathatom a napot és alig várom, hogy találkozhassak vele. Aki előre fele visz és nem hátra húz.
Ironikus, hogy pár évvel ezelőtt ezeket a dolgokat ijesztőnek találtam és fojtogatónak. A kapcsolat gondolata is kiakasztott. Mostanra, egy fél éves kapcsolattal a hátam mögött, közvetlen tapasztalatot szereztem és rengeteg közvetettet is a barátaim által, amik után megértettem, hogy minden az egyensúlyon múlik és csak azért mert valakivel együtt vagyok a saját életem nem szűnik meg és nem azért leszek vele sokat mert “muszáj” (igen régen ilyen téves elképzeléseim voltak) hanem mert mellette lenni a legjobb érzés a világon, még akkor is ha nem csináltok épp semmit. Ma ezt már mind tudom de még sincs senki akivel így lehetnék. Pedig nincsenek nagy és teljesíthetetlen elvárásaim. Nem a tökéletest keresem. Senki se az. Csak a számomra tökéletes embert. Ilyennek léteznie kell. Szeretek hinni benne, hogy létezik.
Azt mondják a bölcs idézetek, hogy mindenki okkal jön az életedbe és akkor amikor készen állsz rá. Hát én már jó ideje készen állok szerintem és még sem jön senki.
Azt mondják pozitívan kell gondolkozni mert amit mondasz magadnak az úgy lesz. De azt is, hogy nem szabad rágörcsölni és akkor lép be az életedbe mikor a legkevésbé számítanál rá. Én már próbáltam mindenhogy. Próbáltam bevonzani, és próbáltam nem is gondolni rá. Próbáltam városban keresgélni nappal vagy éjszaka és próbáltam online, bár utóbbira nem vagyok büszke. Sehogy sem működött. Egy darabig sikerült elterelnem a figyelmem erről a tényről, hogy mennyire zavar ez, de eddig bírtam.
Most újra súlyosan nehezedik rám a tény,
hogy nem találok magamnak senkit aki igazán megfog és meg is kaphatom.
És már egy kicsit kezdem elveszíteni a reményt. Húsz évesen. Már megint,
lehetnék ennél drámaibb? Sajnálom. Kicsit nehéz máshogy látni a
dolgokat mikor sorba végignéztem az összes barátnőmet ahogy megtalálják
azt akivel boldogabbak mint valaha. És most nem egy-két hetes
kapcsolatokról beszélek. A legtöbb már több mint egy éve boldog az
embere mellett. Én pedig ott vagyok nekik a pálya szélén, biztatva őket.
Meghallgatom a kétségeiket és a problémáikat és próbálom a legjobb
tanácsot adni nekik. És végighallgatom a boldog pillanataikat is amik
hallatán egyszerre kapok ihletet romantikus regényeim írásához, és érzek
egy kicsi, kellemetlen szúró érzést.
Félreértés ne essék. Örülök a
boldogságuknak de most már én is szeretném a sajátom. Nekem meddig kell
még a kispadon maradnom? Mikor játszhatok végre én is valakivel? Engem
mikor választ valaki?
Egy barátnőm azt mondta én jól csinálom.
Én várok arra akivel tényleg össze fog majd jönni hosszútávon. De mi van
ha értelmetlenül várok (és egyébként még csak nem is szándékosan)?
Hónapokat, rosszabb esetben éveket és végül azzal sem fog működni. Mert
talán velem van a baj. És a lehetőségeimet én szabotálom tudat alatt.
Vagy olyan borzalmas vagyok, hogy lehetőséget sem érdemlek. Talán igaza
lesz a négy éves kori önmagamnak és tényleg egyedül maradok egy
kutyával. De míg ez akkor a lehető legjobb opciónak tűnt, ma elszomorít.
A mai világban mindenki megtalálja, újra és újra a szerelmet, nekem még
se megy. Csak majdnem.
0 megjegyzés