És nem. Kivételesen nem akarom ráfogni a társadalomra. Hogy belénk veri a tökéletes test, a tökéletes bőr, a tökéletes arc... a tiszta tökéletességre való törekvést. Azt megteszik helyettem mások. Az a bosszantó számomra hogy vannak olyan velem egy idős emberek körülöttem akik ezt magasról leszarják. Boldogok ahogy vannak, elfogadják magukat és ettől lesznek a szememben irigylésre méltóan tökéletesek. Én pedig... egyszerűen csak nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy ha majd kicsit jobban nézek ki, na majd akkor boldogabb leszek. Mert végre megismerkedek azzal az idegennel akit úgy hívnak, hogy önbizalom. Annyiszor mondták már nekem, és csak mondták és mondták, hogy valójában nem a külső teszi igazán széppé az embert, de még csak nem is a belső, hanem az önbizalom. És én hiszek nekik. Ők pedig nem hisznek nekem, hogy elhiszem.
Szerintem mindenki tudja, hogy ha valamiben hiszel... úgy igazán hiszel. Akkor arról senki nem tud csak úgy lebeszélni. Még akkor is ha az világ legnagyobb hülyesége is, és talán mélyen belül ezt te is tudod.. talán egy szép napon majd rájössz hogy végig igazuk volt. De ezt neked kell magadnak kitalálni. Én várom a napot. Várom azt a szép napot amikor úgy kelek fel hogy nem nyomasztja a vállamat a kétszáz kilós súly ami kérdések formájában telepedett rám nagyjából három éve. "Vajon mit gondolnak rólam mások? Mit gondolok én magamról? Szeretném ha ezek egy nap nem számítanának. Ha leszarhatnám én is az egészet és csak lehetnék, mint egy normális ember. Addig is hajszolom tovább az ideáljaimat és gondolkodok tovább ugyan így.
