Tettem hozzá és egy kicsit elkomorodtam. Még ma is tisztán látom magam előtt hogy zajlott ez a beszélgetésünk a kocsiba. Emlékszem ahogy megráztam a fejem az anyós ülésen ülve ahogy ezt mondtam, és a hajam az arcomba hullott. Leszegett fejjel a combomat fixíroztam miközben a tenyeremet húzogattam rajta. Nem tudtam a barátnőm szemébe nézni mert mélyen belül már akkor tudtam, hogy elkéstem. Ennek ellenére mosolyogva fordultam vissza felé és számoltam neki be részletesen arról mikor tizennégy évesen életemben először (azt hittem, hogy) szerelmes lettem, ezt pedig mivel rólam van szó dokumentáltam is a naplómba. Bár nem vittem le az autóba, de mivel aznap olvastam vissza, tökéletesen emlékeztem néhány eldramatizált, rosszul megfogalmazott, bejegyzésemre. (Igen, még ennél is rosszabb volt. De hát kit érdekel a naplóm nekem szólt.) Vegyes érzések kavarogtak bennem a történet felelevenítése miatt, ami nekem ugyan lerágott csont már, barátnőm akkor hallotta tőlem először. A naplómtól tudom, hogy akkoriban nagyon is komolynak gondoltam a hirtelen támadt érzéseim, szegény osztálytársam iránt, aki csak szimplán beszélgetni szeretett velem, na meg időnként porba tiporni az önbecsülésemet, nekem pedig ezzel, -amilyen maoista vagyok- nem volt semmi bajom. Körülbelül egy évig próbáltam sikertelenül megértetni magammal, hogy sosem fog megtörténni, amire várok. Hogy egy nap varázslatos módon közli velem, hogy hasonlóképp érez mint én. Azt tudom, hogy nekem sosem állt szándékomban elmondani neki a dolgot. Na de akkor mire vártam? Mit akartam? Mert egyébként -mint mindig- mindennel tisztában voltam a fent említettek közül, az elejétől a végéig. Tudtam, hogy én nem fogok tenni semmit. Azt is, hogy ő se. Csak épp még sem tudtam normális módon nézni rá azután, hogy valami bekattant. Fogalmam sincs (sajnos a naplómba erről nem tettem feljegyzéseket) hogyan múlt el (így is túl sok idő után) ez az érzés. Amilyen a szerencsém, két évvel később, mikor már semmi alapja nem volt, megtudta a dolgot egy ismerősömtől. Normálisan reagált. Én sokkal rosszabbra számítottam de még is borzalmasan éreztem magam miatta, és magam miatt. Elmagyaráztam neki a helyzetet és továbbra is beszélgettünk nagy ritkán ezek után is, ezzel pedig mindenki kiegyezett. A történet úgy kerek, ha hozzáteszem a haverja fülig szerelmes volt belém amit én is tudtam de megtartottam őt is barátnak amit legalább hatszor közöltem vele. A válasza erre pedig neki az volt, hogy hétszer elmondta: "ő szeret". Ami azt illeti valahol csodálom a bátorságát. De az is igaz, hogy hiába volt bátor, itt nem vezetett a dolog senkinél happy endre.

Ezt a középiskolai drámát olvastam vissza aznap délután hirtelen felindulásból. Persze nem véletlen akadt a kezem ügyébe a fiók mélyére eldugott füzet. Abban a reményben futottam újra végig 19 oldalba sűrített egy évet, hogy véletlen se ismétlődjön meg hasonló dolog újra a jelenben, és hogy a fagyi kedvét elvegyem a nyalástól, (amit a haver miatt érdemelnék, akit öt évig tartottam magam mellett barátként) bár esetemre, -így áprilisban utólag végiggondolva,- inkább azt mondanám, hogy a szopás szó jobban illik. Mert akármennyire igyekeztem, és akármennyire is ismerős terepre érkeztem ismét, ugyan azokba a gödrökbe estem bele. Pedig igazán tanulhattam volna az első esetből. De akkor még ezt nem láttam előre. Szeptemberben még reménykedtem benne, hogy mindent megakadályozhatok.

- Nem fogok még egyszer így járni. -mondtam ismét megerősítésként inkább magamnak mint a barátnőmnek, mikor befejeztem a történetet és rágyújtottam egy cigire - A fagyi nem nyalhat vissza. - aznap csak arra tudtam gondolni, hogy pedig mennyire megérdemelném, hogy visszanyaljon.