Hányszor hallottam már ezt a kérdést és mégsem vagyok képes soha a valódi indokkal előállni. Nagyrészt azért mert tudom, hogy a kérdés mögött valójában nem igazi kíváncsiság rejtőzik. Azzal, hogy őszintén vallanék arról mit jelent számomra az olvasás nem jutnék közelebb ahhoz, hogy meg is értessem vele.
Amíg olvasok, mindent és mindenkit kizárok. De ami a legjobb, saját magamat is kizárhatom. Egyetlen tökéletes napra megszűnök létezni. Belekerülök a főszereplő fejébe, és onnantól nyugodtan hátradőlhetek, mert tudom biztos kezekbe vagyok. Az olvasás számomra menedék lett.
Azt érzem és azt látom amit a főhősnő, semmi többet. Nincsenek saját gondolataim ilyenkor. Ennél tökéletesebb állapotot el sem tudnék képzelni. Az "életem" előre megvan írva és garantált a happy end. Aztán jön a hideg zuhany. Mikor egyszer csak elérek az utolsó oldalra és visszalöknek a saját életembe. Hirtelen megint a saját gondolataimat hallom. Nem lehet leírni, hogy mit érzek ilyenkor. Végtelen ürességet, és hiányt. Ennek ellenére újra és újra kiteszem ennek magamat.
Egy olvasó ezernyi életet megél, mielőtt meghal. Az az ember, aki nem olvas, csak egyet. - George R. R. Martin
Ez az idézet annyira igaz, hogy muszáj volt ideraknom. Minden újabb könyv elolvasása után egy kicsit másképp látom a világot. Egy kicsivel több leszek én magam is. A főszereplő jellemvonásai közül néha akaratlanul is rajtam marad pár, vagy ha már alapból megvolt bennem felerősödik az a tulajdonságom.
Egyetlen könyv elolvasása során több érzelem vonul át rajtam mint egy átlagos hetem során. Érzelmek, amiket a való életben is tapasztaltam már rengetegszer, még is néha a könyv által sokkal erőteljesebben jön át.
Egy érdekes témát még szeretnék boncolgatni, ha már a könyvekről írok. Az "instant szerelmet". Az általam imádott könyveknek a középpontjában mindig ez áll, vagy legalábbis hasonló. A téma kifejtéséhez pedig az Ónix olvasása közben kaptam ihletet. Ugyanis a főszereplő lány véleményével teljes mértékben egyet értek.
"[...] instant szerelem volt benne, a halálom. A lány meglátja a fiút és belezúg. Azonnal. Az első beszélgetésük alkalmával felismeri benne a lelki társat, eláll a lélegzete, még a lábujjai is összerándulnak tőle. A fiú valami paranormális okból távol tartja magától a lányt. A lány még mindig szereti. A fiú végül bevallja, hogy ő is. De most kit hülyítek? Én tulajdonképpen bírom ezt a szenvedést."
Hát ezt én sem írhattam volna jobban. Ugyan így érzek ezzel kapcsolatban. A halálom. Úgy vonz be mint egy mágnest és addig nem szabadulok amíg az utolsó oldalakra nem értem. Persze a forgatókönyvnek nem kell mindig pont ilyennek lennie. Azoknál a könyveknél amiben nincs természetfeletti azoknál valahogy így néz ki: A lány teljesen átlagos semmi különleges nincs benne, aztán megjelenik egy fiú aki vagy kő gazdag üzletember vagy egy motoros rossz fiú. A férfi főszereplőnk valami elképzelhetetlen okból rögtön különlegesnek találja a lányt... pedig elvileg ugye nem az. Egymásba szeretnek összejönnek aztán vagy bekavar egy harmadik szereplő, és ki alakul a jól ismert és sokak által gyűlölt szerelmi háromszög, vagy csak valami értelmetlen konfliktus miatt szétmennek. Ezután egyiknek sem jó, végig szenvedik magukat ( és én végig szenvedem velük magamat ) a fél könyvön, aztán végül kibékülnek és a történet happy end-del zárul.
De igen, én is bírom ezt a szenvedést. Hogy miért? Talán mert még mindig elviselhetőbb a sajátomnál és biztosra tudom hogy jó vége lesz. Szeretek - azokban az órákban amíg olvasom a könyvet - hinni benne hogy ilyen szerelem igen is létezik. A realista agyam azt hajtogatja hogy nem így van. Majd hiszem ha látom, bár olvastam egy érdekes idézetet erről. Valami ilyesmi volt, hogy "Ahhoz hogy lásd hinni kell előbb benne."
