Ahogy ma visszaolvastam a tegnapi a bejegyzésem rájöttem valamire. Csak arról szól mi az amit nem tudok befolyásolni. Amit nem tudok irányítani és siettetni. Mert lehet, hogy kereshetem de nem biztos, hogy meg is találom. És nem szabad elvesznem a keresésben, vakon arra koncentrálva. Ettől függetlenül örülök, hogy megírtam mert ide vezetett, hogy arra is rájöttem, van valami amit tehetek addig amíg rám talál az a bizonyos személy és érzés. És addig sem kell ölbe tett kézzel várakoznom. Erre viszont csak a poszt végén térek ki előtte szeretném elmagyarázni mit éltem át két "egyetemen" töltött év alatt és, hogy jutottam el idáig ahol most vagyok.

Korábban is (április 04.) írtam hogy céltalannak érzem az életem és hiányzik valami amire fókuszálhatok. Rájöttem, hogy már túl hosszú ideje hanyagolom magamat. Igen élem az életem, élvezem, és sodródok az árral de közben szem elől tévesztettem azt ami a legfontosabb. Kitettem saját magam a fókuszomból. És szándékosan. Két éve olyan pontra érkeztem ahol meg kellett szüntetnem azt az életfelfogást amivel addig rendelkeztem. Alkalmazkodnom kellett, leengednem a falaim kicsit és nyitnom az "új világra". Egyetemre mentem, ahol a bulizás lett a legfontosabb. Ennek köszönhetően rengeteg új embert ismertem meg és sikerült elég  szépen alkalmazkodnom... mondhatjuk addig a pontig amíg már inkább "ők" voltam mint "én". Napról napra kezdtem élni nem törődtem többé az álmaimmal és a korábban magam elé helyezett célokkal. Ez viszont fel sem tűnt először olyan jól éreztem magam. Az önbizalmam megnőtt. Sokkal jobban kezdtem érezni magam a bőrömbe és többé nem érdekelt annyira a testem se, amire régebben görcsösen rá voltam feszülve.Nem érdekeltem annyira saját magam, és ez egy csodálatos érzés volt annyi év önutálat után. Kiderült, hogy az emberek kedvelnek ha önmagamat adom. Annyi bókot kaptam mint még soha életembe. A rokonaimat viszont megijesztettem. Azt mondták kifordultam önmagamból. Abban az időben ez vérig sértett és ragaszkodtam ahhoz “én ilyen vagyok és mindig is ilyen voltam”. Az ő szemszögükből nézve viszont tényleg kétségbeejtő lehetett mikor a tizennyolc éves lányuk/unokájuk, aki eddig könyveket olvasott a szobájába és a számítógépén lógott éjjel nappal, hirtelen soha nincs otthon, éjjel négykor ér haza és tanulni se látják. Hiába. Ez vagyok én. Mármint nem ez az őrült parti állat hanem az az ember aki nem ismeri az arany középutat. Csak az extrém végleteket mindenben. Introvertált szégyenlősből pillanatok alatt és átmenet nélkül extrovertált nagyszájúvá váltam. És még is ezt az oldalam is magaménak éreztem. Persze az elején az alkohol is nagy szerepet játszott a dologba de idővel az sem kellett hozzá.

Az egyetemről kiiratkoztam mert végre beláttam, hogy ez nem az a szak ami érdekel és amiért megéri szenvedni. Tudom, hogy a tanulás számomra mindig az marad, szenvedés. De akkor legalább ne értelmetlen legyen. Azt viszont nem tehetem, hogy egyből ezek után keresek valami mást. Már nem hiszek magamnak sem azt illetően, hogy befejezném, és csak a pénzt dobnám ki az ablakon. A szüleim pénzét. Így találtam egy állást és egy évig dolgozni fogok. Félig meddig a saját lábamra szeretnék állni. Hálás vagyok a szüleimnek, hogy eddig támogattak, igaz hiába, és cserébe én csak csalódást okoztam nekik. Egy nap remélem vissza tudom adni nekik azt amit kaptam tőlük és erre az egészre csak egy “kilengésként” emlékezhetünk vissza amit még időben sikerült helyrehozni.
Addig is apró lepésekkel haladok majd, mindig egy közelebbi célt kitűzve magam elé. Újra elkezdek tervezni. Szeretnék jogsit, és egy laptopot (amit már több mint egy éve tervezek venni egyébként) de mindig elköltöttem cigire és alkoholra a spórolt pénzem. És talán ha egy év múlva is így gondolom még, akkor egy informatikával kapcsolatos képzést elvégezni. Rendbe fogom szedni az életem amit ezalatt a két év alatt felforgattam.