Én is azok közé tartozok akiknek soha nem jó semmi. Képtelen vagyok akár csak egy pillanatra is megállni és azt mondani, hogy "Jól van, most egy kicsit felhagyhatok mindennel, és kiélvezhetem a pillanatot." Ha végre elérem azt amit régóta hajszoltam, két másodperc múlva már hajszolok valami újat. Ez pedig egy végeláthatatlan folyamat. És ezt már elég sok ismerősöm és családtagom a fejemhez is vágta. Mert a fejemben létezik a tökéletesség, és akármit csinálok szeretném ha az lenne. Sokszor tudom, hogy képes lennék bizonyos dolgokra de inkább nem csinálom meg őket mert attól félek, hogy nem sikerülne elég jól. Egyszerűen hajlamos vagyok olyan tökéletességet meghatározni, amit lehetetlen elérni. És ezt még én is nagyon jól tudom. Még is megpróbálom, aztán csalódott leszek mikor nem úgy sikerül ahogy szerettem volna. Állandóan ott bujkál a fejem hátsó kis részében az a gondolat, hogy még nem tettem eleget. Még nem vagyok elég jó, és hogy talán soha nem is leszek az.

És nem. Kivételesen nem akarom ráfogni a társadalomra. Hogy belénk veri a tökéletes test, a tökéletes bőr, a tökéletes arc... a tiszta tökéletességre való törekvést. Azt megteszik helyettem mások. Az a bosszantó számomra hogy vannak olyan velem egy idős emberek körülöttem akik ezt magasról leszarják. Boldogok ahogy vannak, elfogadják magukat és ettől lesznek a szememben irigylésre méltóan tökéletesek. Én pedig... egyszerűen csak nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy ha majd kicsit jobban nézek ki, na majd akkor boldogabb leszek. Mert végre megismerkedek azzal az idegennel akit úgy hívnak, hogy önbizalom. Annyiszor mondták már nekem, és csak mondták és mondták, hogy valójában nem a külső teszi igazán széppé az embert, de még csak nem is a belső, hanem az önbizalom. És én hiszek nekik. Ők pedig nem hisznek nekem, hogy elhiszem.

Szerintem mindenki tudja, hogy ha valamiben hiszel... úgy igazán hiszel. Akkor arról senki nem tud csak úgy lebeszélni. Még akkor is ha az világ legnagyobb hülyesége is, és talán mélyen belül ezt te is tudod.. talán egy szép napon majd rájössz hogy végig igazuk volt. De ezt neked kell magadnak kitalálni. Én várom a napot. Várom azt a szép napot amikor úgy kelek fel hogy nem nyomasztja a vállamat a kétszáz kilós súly ami kérdések formájában telepedett rám nagyjából három éve. "Vajon mit gondolnak rólam mások? Mit gondolok én magamról? Szeretném ha ezek egy nap nem számítanának. Ha leszarhatnám én is az egészet és csak lehetnék, mint egy normális ember. Addig is hajszolom tovább az ideáljaimat és gondolkodok tovább ugyan így.

Nem is olyan régen volt, hogy egy péntek délután informatika órán a "kedves" tanár úr (aki nem mellesleg jobbikos politikus is) azt mondta nekem, hogy ateista vagyok, és ezt a dolgot azóta sem tudom kiverni teljesen a fejemből. A beszélgetés a következőképpen nézett ki.

A tanár úr éppen arról beszél nagyban, hogy a lengyel lányok a legszebbek, mert ők nagyon sokat mosolyognak és a magyar lányok azért nem szépek mert túl negatívak...

- Mennyivel szebbek lehetnétek önök is ha pozitívabbak lennének. - mondta ő. Mire nem bírtam magammal és megszólaltam.

- Az sem mindig jó ha állandóan pozitívak vagyunk, akkor kevésbé vagyunk felkészültek a csalódásra. - mondtam a székembe hintázva.

Erre rám emelte a tekintetét elgondolkozott majd a következőket mondta:

- Jó de maga ateista. Maga persze, hogy ezt mondja.

Meglepetten néztem rá, hogy ez most honnan jött neki.

- Ateista? Azt azért nem mondaná.. - itt a szavamba vágott.

- Miért maga hisz istenben, hogy majd amikor valami rossz történik segít magán?

- Nem. - mondtam határozottan késlekedés nélkül, erre tett egy kézmozdulatot a levegőben mintha azt mondaná "hát nem megmondtam?". Nem igazán láttam, hogy mit is bizonyított ezzel, és azt is érdekesnek tartottam, hogy a lengyel lányoktól eljutottunk egészen a vallásom megvitatásáig, mindezt egy informatika órán. Legközelebb majd beszélek vele a kakaós csigáról és kitalálja hogy melyik politikai pártra fogok szavazni a következő szavazáson.

Na de visszatérve a vallás kérdésére. Én sem gondolkodtam még túl sokat a kérdésen, hogy "mi vagyok". ( Zárójelben megjegyzem, hogy véleményem szerint ha egymás mellé állítunk két eltérő vallású embert, egyik sem ér többet a másiknál, teljesen egyenlőek vagyunk, és szerintem nem kéne hogy bárhol is hátrány érjen a vallásunk miatt, vagy megkülönböztessenek a többi embertől. Viszont azt a véleményt is osztom, hogy ha elvárja tőlem egy akármilyen vallású ember, hogy fogadjam el őt, akkor ő se kezdjen el engem hit téríteni.)

Szóval igen, rengeteg gondolkodás után arra jutottam, nem hiszek Istenben. Még olyan szinten sem hogy megteremtette a világot, aztán itt hagyott minket. DE! Ez nem jelenti azt hogy hitetlen vagyok. Mert szerintem nincs olyan ember aki ne hinne valamiben ami meghaladja saját magát, és felette áll. Legyen az az univerzum, a sors, isten, karma.. az emberek találékonyak ha erről a kérdésről van szó. A vallások ennek a dolognak csak nevet adtak. Ezt a dolgot pedig szerintem nem egy templomnak nevezett épületbe kell keresni, egy másik emberen keresztül, hanem magunkban. Újabb érdekes kérdés ami szerintem minden élő embert foglalkoztat. Mi történik a halál után? Semmi? Van reinkarnáció? Itt maradunk és szellemként követjük az eseményeket? Annyi teória van már erről, hogy felsorolni is nehéz lenne. Hogy majd jön a fény, meg lepereg előtted az életed. Ha van reinkarnáció teljesen újra indul minden és az előző életünkből minden emlék elveszik. Újraszülethetek egy állatban is? Pont most olvasok egy könyvet a suli könyvtárában találtam leghátul besuvasztva a többi mögé. A címe: A halál egészen más...? Érdekes dolgokat találtam benne szóval talán majd írok még róla egy bejegyzést. Vannak dolgok amiket igaznak találok, például Sylvia Plath írta, hogy a halál után csak az történik az emberrel amiben hisz. Én ebben hiszek. Tény, hogy a hit nem az emberi agy szülöttje, sokkal inkább az ami az emberi agyat uralja. Hát megint sikerült össze zagyválnom valamit. Háttal nem kezdünk mondatot.

Megpróbálok érhetően és összefüggően írni de nem ígérek semmit így péntek este kilenc órakor. Tudom hogy valószínűleg senki sem fog arra vetemedni hogy a soraimat olvassa, és ezt nem is bánom. Jó ez így.

Sylvia Plath mániás lettem. Nem is értem, hogy miért nem találtam rá korábban és eddig miért csak New Adult könyveket voltam hajlandó olvasni. Vagyis értem. Az olvasást menekülésnek használom a saját gondolataim elől, nem arra hogy még nagyobb káoszt csináljak a fejemben. Ez a baj Sylvia Plath karakterével. Túlságosan könnyű azonosulnom vele. Annyi mindent írnék, a gondolataim ide oda repkednek, a fülemben pedig üvölt valami rock. 

Akárhányszor közelebb kerülök ahhoz hogy megértsem ki lettem, hogy ki vagyok mindig elbizonytalanodok és azt kérdezem magamtól. Ez biztos te vagy? Nem csak egy újabb szerepet játszol megint? De ami még ennél is ijesztőbb gondolat hogy nem, nem szerepet játszok. Ez lettem. Egy végtelenül szkeptikus, cinikus antiszociális befelé forduló valaki. És egyszerűen olyan mélyen belém ivódott már ez a dolog, hogy ha akarnék se tudnék rajta változtatni. Akkor érzem jól magam amikor egyedül vagyok, amikor csend van és nyugalom, nem lihegnek a nyakamba. Ha már társaságom van egyből frusztrált leszek és átkapcsolok. Elkezdem játszani a mindenre nyitott és kedves lányt aki megértően bólogat miközben mások problémáit meghallgatja. Még csak nem is fontos nekik, hogy reagáljak. Az a lényeg, hogy valakinek elmondhassák a gondjaikat és amikor végeztek otthagynak. Én pedig itt végzem, ezen az oldalon mert már nincs kihez fordulnom, és bármennyire is vonakodom belátni nekem is ki kell valahova teregetni a szennyesem. Szeretem magam realistának gondolni. Van egy nagyon részletes és széles kép a fejemben a világról és a benne élő társadalomról, mindent kritikusan szemlélek. Gyorsan ítélkezek de a véleményem sokszor változik. Szeretek mindent minden lehetséges oldalról megvizsgálni mielőtt megállapodok egy bizonyos vélemény mellett de azután kitartok mellette. Azt hiszem ez is egy a sok problémám közül. Nem vagyok képes átadni magamat az adott pillanatnak. Soha. Mindent távolságtartóan és gyanakodva nézek, összeszűkült szemmel. Én megpróbáltam. De tényleg. Még bulizni is elmentem egyszer, és kipróbáltam az alkoholt. Megnéztem mire a nagy felhajtás körülötte. Egyszerűen képtelen voltam elengedni magam. Nem is akartam. Túlságosan ragaszkodom az irányításhoz a testem felett.
Próbálok változtatni. Változni. Ha minden oldalról megtudom vizsgálni a dolgokat akkor a magammal kapcsolatos dolgokat is meg kéne tudnom, igaz? Olyan jó lenne elfogadni magam. Ha az elém állított mintát követném akkor külsőre egy XS-es méretű, belsőre pedig egy extrovertált lánynak kéne lennem akinek nem feltétlen kell tudnia mi az az extrovertált személyiség. De nem vagyok egyik sem, nem mintha nem láttam volna már ezekkel az értékekkel nem rendelkező másik embereket boldognak lenni. És én úgy irigylem őket. Köztem és a saját boldogságom között viszont, egy nagy vastag üvegfal áll. Látom hogy ott van, érzem is néha de még csak elég közel sem tudok jutni hozzá ahhoz hogy ledöntsem. Újabb szomorú dolog hogy már ezt is megtanultam elfogadni. Minden ok nélkül boldogtalan vagyok és engem már ez sem zavar. A "lelkemnek" szükséges érzelmeket megkapom a könyvekből. Ez vajon mit mond el rólam?
Most pedig már egyenesen reménykedek benne hogy ezt nem olvasta senki mert lemerném fogadni egyből egy szerencsétlen, depressziós, kétségbeesett tinédzser hangján tette.
(nem vagyok depressziós.)
(kétségbeesett talán egy kicsit.)
(szerencsétlen, na az, az vagyok.)