Mióta dolgozó ember lettem nem jutott időm az oldalra de mentségemre szóljon, hogy semmi másra sem. A társasági életem az elmúlt három hétben egyenlő a nullával de valahogy nem is bánom mert ez egyben azt is jelenti, hogy nincs időm gondolkozni olyan dolgokon sem amikkel az április 22.-és bejegyzésemben foglalkoztam. Bár ez nem azt jelenti, hogy a probléma megszűnt létezni. A lényeg, hogy a fókuszom lekerült róla és hosszú idő óta először úgy érzem sínen vagyok mint József Attila. Sokan úgy gondolják mikor megosztom velük, hogy abbahagytam az egyetemet, és elkezdtem dolgozni, hogy rosszul tettem és ezzel a rövidtávú céljaimra koncentrálok és különben is miért mikor olyan okos vagyok. Én azonban tudom, jobban mint eddig bármikor, hogy nincs igazuk. Nagyon hosszú idő óta először, pontosan, hogy az ellenkezője történik, és hosszú távon gondolkodok. Egy terv. Egy igazi megvalósítható terv, kirajzolódott a fejemben és ezzel képes vagyok legalább egy és fél évvel távolabbra látni, nem úgy mint korábban, hogy csak a következő napig. Ezzel pedig meglepő módon (vagy talán nem is olyan meglepő) a lehetőségeim száma is megnövekedett munkák és tanulás terén is de ez még a jövő zenéje. Nem akarok abba a hibába se esni, hogy csak a célt látom az oda vezető útra pedig nem figyelek. Minden napot megélek. Visz előre a bizonyítási vágy és minden napot úgy fejezek be, hogy tudom, hogy ezzel közelebb kerültem a célomhoz de közben élvezem is a munkát. Jó állásom van ami bár lefáraszt agyilag és néha kihívások elé állít máskor pedig monoton mindig megtalálom benne a jót. Alkalmanként pedig a főnököm kölyök kutyájára is vigyázok aki egy kis tünemény tacskó és mindig feldobja a napom. Meg kell, hogy mondjam már nagyon hiányzott ez a fajta stabilitás érzete. Az egyetemen egy percig se éreztem jól magam mert mélyen belül tudtam, rossz helyen vagyok. Ez folytonos bizonytalanságban tartott. Azt már korábban is írtam, hogy informatikával kapcsolatos képzést szeretnék elvégezni és jogosítványt szerezni. Eddig úgy gondoltam az utóbbival kezdek mert a képzés amit kinéztem májusban kezdődne azt azonban el kellett vetnem mert szeretnék továbbra is dolgozni mellette, de nem tudnék. Így újat kerestem ami már akár szeptembertől kezdhető és csak szombatonként lenne. A fontosságot mérlegelve pedig egyértelműen a képzés jön elsőnek, szóval megcseréltem a sorrendet. Azt még nem sikerült eldöntenem, hogy a grafikust vagy webfejlesztőt válasszam ha esetleg olvassa ezt valaki akinek bármelyikkel van valami tapasztalata annak a kommentjét szívesen várom a hozzászólásoknál. Mindkettőben van némi tapasztalatom, ismerem a php-t, a html-t, és a css-t, és a Photoshop sem ismeretlen számomra. Az érdeklődésem egyformán nagy a két terület iránt de elhelyezkedés ügyileg nem tudom, melyik lenne szerencsésebb.

Most, hosszú hétvégére, lejöttünk a családi nyaralóba két baráttal és a kutyájukkal így összesen két négylábúval és hat kétlábúval (velem együtt) osztozunk rajta. Nagyon vártam már, hogy kicsit elszabadulhassak a városból. Imádom ezt a helyet, és a csendet ami itt van. Itt aztán könnyű kikapcsolni és elfeledkezni mindenről. Nincs senki más az egész utcában, nem lehet hallani fél óráként a rohanó mentők szirénáját vagy másik ordibálását csak a madarak csicsergését. Az első két nap a kirándulásokról szólt ahol sokat fényképeztem, a poszt végén a telefonosokból láthattok párat de az igazán jók sajnos még a fényképezőgépen vannak. A képek egyébként Kaszón készültek a lombkorona tanösvény végigjárása közben. A kis fekete szőrcsomó (havanese) aki a szarvast tanulmányozza a mi Pepper-ünk, a vízbe vágyakozó labrador pedig Maya a legjobb barátja. Természetesen az új körmömről sem maradhatott el, hogy lőjek egy képet (vagy inkább százat).
Ma már csak pihen mindenki. Aki strandolni szeretett volna az kiment, én viszont itt maradtam a teraszon a laptoppal és a kutyákkal, hogy végre írhassak egy félig tisztességes posztot amiben adok egy kis életjelet, mert bevallom hiányzott az írás de egyszerűen nehéz időt találni rá. Mikor este hazaérek sokszor még arra sincs energiám, hogy megnézzek egy sorozatrészt és már alszok. A regénypróbálkozásaimat is szépen elhanyagoltam amikhez ideje lenne visszatérnem talán ezután írok is egyhez új fejezetet.

Ma találtam még a telefonomba pár jegyzetet amik valahogy elkallódtak és korábban nem vettem őket észre. Érdekes volt vissza olvasni bár egyáltalán nem régiek, április elején/közepén írtam a legtöbbet.  Pár szót még ejtenék előtte arról is, hogy elkezdtem dolgozni és egyelőre nagyon tetszik az új hely. Végre szellemi munkát folytatok ami legalább annyira lefáraszt mint az egész napi konyhai meló és mosogatás de jó érzés az agyamat használni kicsit a számítógépes/angol tudásommal, főleg, hogy pénzt keresek vele. Remélem ilyen marad végig és akkor egy szavam nem lehet. A napjaim végre nem üresek alig tudok szabadidőt vadászni magamnak, így sokkal jobban megbecsülöm azt. Végre boldog vagyok, mert a hónapokig tartó álló vizet felváltották a hullámok. Sajnos viszont a szerencsétlenség se mellőz továbbra se, és ma a szabadnapomon rohangálhattam új töltőt venni a Samsung telefonomhoz amihez külön töltőt gyártanak (miért, Samsung?). Ezt a kiadást nem terveztem be. Ez valószínűleg valami újabb törvény lehet. Amikor elkezdek pénzt keresni mindig valaminek hirtelen tönkre kell mennie. 

Tettem egy kis kiegészítést az oldalhoz. Két regénypróbálkozásomat feltöltöttem ide is, így aki esetleg kíváncsi lenne rá, oldalt megtalálja őket az "Irományok" modulban.

001. Mindig mindenbe belekezdek. Lelkesen, nagy lendülettel. De mivel minden áldott alkalommal csak két centivel magam elé nézek, nagyon kevés dolog van amit be is fejezek. Az a bizonyos lendület ami a kezdéskor megszáll, hamar elfogy és akkor elgondolkozok. Gondolkozok csak épp túl későn. Ez a helyzet velem. Előbb cselekszem csak utána gondolkodok. Nem minden esetben csak pont amikor nagyon nem kellene így tennem. Mindig utólag jövök rá a dolgokra mert először, a megérzéseimet és a vágyaimat követve cselekszek. De ezek a vágyak mulandók. Túlságosan impulzív vagyok. Ezt kénytelen vagyok minden egyes alkalommal újra és újra megtanulni. Mikor már javában benne vagyok a dologban és hirtelen valóssá válik számomra (más szavakkal akár teherré), felteszem magamnak a kérdést: tényleg akarom én ezt? Egyszerű kérdés, amit már az elején, még a kezdés előtt, kellett volna letisztáznom magamban, de nem tettem. Akkor még elvakítottak az érzelmeim és a lelkesedésem.  Minden újabb dolog félbehagyása egy újabb csalódás magamban, mert bár már számtalan példa volt erre korábban, mégsem látom soha előre jönni a pillanatot amikor az új dolog értékes fénye megkopik a szemembe és ugyan olyan halovány lesz számomra mint minden más. Egyszeriben átlagossá, unalmassá válik. Én pedig ezeket ki nem állhatom. Az újdonság varázsa gyorsan bűvöl el. Szeretném ha egyszer végre maradna is, és nem tűnne, pont olyan gyorsan, el.
Mivel szeretnék fejlődni változtatni fogok ezen. Kár, hogy csak úgy lehet ha folyamatosan megkérdőjelezem magam ezentúl. Megkérdőjelezem az érzéseim. Korábban azért nem szerettem ezt tenni, mert úgy véltem, ha túl sok kérdést teszünk fel végül minden értelmetlen lesz. Elmegy az egésztől a kedvünk és megragadunk egy helyben. Ironikus. Amit a legjobban el akartam kerülni így is úgy is utolért. 

002. Hogy lehetsz egyszerre a problémáim és a boldogságom forrása? Te vagy a csend, amit úgy szeretek hallani, a vihar előtt. A vihar ami követ téged, miután elmész, persze csak még több problémát, kételyt, és kérdést hoz. Egy idő után el kellett gondolkodnom, hogy megéri-e mind ezt elviselni. Nincs szükségem ezekre. Mert amíg a boldogságom nem csak belőled áll, a problémáim jelenleg igen. Egyszerű matek. Ki kéne vonjalak az egyenletből, de nem megy. A matek soha nem volt az erősségem.
Miféle szörnyeteg vagy te? Hogy merészeled ilyen szinten átvenni az irányítást a testem felett? Levetkőztetsz. Néha lassan csinálod, de van, hogy csak letépsz rólam mindent, míg nem marad más csak én és a meztelen lelkem, a hatásod alatt. És ami ilyenkor vagyok az nem tetszik, megijeszt. Akkor miért élvezem még is ennyire? Ez lennék én? Olyan gondolatokat ébresztesz bennem amiket nem akarok a fejembe. Hamis képeket vetítesz a szemem elé mikor jön a filter.

003. Utálom, hogy folyton arra késztetsz, hogy megkérdőjelezzem önmagam. Minden egyes mozdulatom és minden kimondott szavam. Elegem van a kételyekből és a rengeteg kérdésből amikre sose kapok választ, persze mostanra igazán hozzászokhattam volna ehhez. Mindenhez és mindenkihez hozzátudok, vagy ha nem, hát otthagyom, de hozzád még se ment soha a szokás. Szopás.

Többet dolgoztam ezzel a bloggal, mint az összes eddigivel együttvéve, hogy felépítsem és szeretnék ragaszkodni a bejegyzések eddigi "minőségéhez". Azért tettem idézőjelbe a minőség szót mert elképzelhető, hogy valaki számára ez amit itt művelek minősíthetetlen, és értelmetlen zagyválás de számomra igen is sok értelme van a posztoknak és imádom megírni őket csak az a probléma, hogy az ihlet forrásom jelenleg kimerült, mert ahogy korábban is írtam nem emészt épp semmi én pedig akkor tudok a legjobban írni, ha dagonyázok a negatív érzelmekbe. Ezek viszont eltűntek belőlem mostanra. Holnap kezdek a munkahelyemen és bizakodó vagyok. Bizakodó... Ez a szó a mai reggelemet idézi fel. Arra ébredtem, hogy egy rokonom, facebookon újra megosztott egy két évvel ezelőtt feltöltött képet amin matróz blúzban díszelgek mellette a ballagásom napján. Ezt a képet bizakodó "hangulattal" tette fel, minden lehetséges értelemben. Én pedig mikor reggel megláttam hirtelen elkapott az érzés, hogy visszamennék oda. Hiába tudom, hogy lehetetlen és utólag már semmin nem tudok változtatni még is úgy indult a napom, hogy az erkélyen cigizve arról ábrándoztam mennyi mindent másképp csinálnék, ha most vissza kerülnék abba a pillanatba mikor az a kép készült. Furcsa volt látni magam ott, mert bár külsőre semmit nem változtam tudom, hogy egy szakadék van az akkori énem és a mostani között. Azt hittem, hogy az Április 23.-ás bejegyzéssel lezártam magamban ezt a dolgot és mostantól csak előre fogok nézni, a mai reggelem azonban csúnya emlékeztető volt arra, hogy még mindig bánom mélyen belül azt ahogy alakítottam az életem és ha tehetném azonnal dobnék el mindent amim most van csak azért, hogy vissza mehessek az időben két évet.

Az elmúlt egy hétben viszont nem történt semmi különös. Élvezem az időjárást, a tavasz egy kisebb külső megújulással is járt számomra. Végre rávettem magam, hogy levágassam a hajam amire már nagyon ráfért egy nagyobb frissítés és megváltam húsz centitől. Már nem bírtam elviselni, hogy töredezik a vége és, hogy leér majdnem a fenekemig. Voltam műkörmösnél is, hogy rendbe szedessem a körmeim. Ez már a harmadik alkalom, hogy műkörmöt csináltattam viszont most lett eddig a legrövidebb. Nagyon egyszerű, természetes én még is imádom. De persze, amilyen szerencsétlen vagyok amint hazaértem bevertem az ajtókeretbe a kezem és a nagyujjamról abban a pillanatban letörött a teteje a "körmömnek". Ez miatt pedig el kellett gondolkodnom azon ismét, hogy ezt a dolgot egyszerűen nem nekem találták ki. Csináltam egy kis "montázst" is erről a két dologról, amit most ide teszek, de megjegyezném, hogy telefonnal dobtam össze ezért nem lett a legjobb.

Átmeneti állapotba vagyok jelenleg. Már kilábaltam a korábbi reménytelen fázisból, be is csuktam magam mögött az ajtót, de még csak a küszöbén vagyok a következő - egy remélhetőleg jobb - szakaszomnak. Ettől függetlenül írni szeretnék csak épp ha erre gondolok, sablonosabbnál sablonosabb ötletek jutnak eszembe. Egy poszt amibe összeszedem miket szeretnék venni magamnak a közeljövőben. Egy poszt amibe kiteszem a jelenleg hallgatott kedvenc zenéim. Egy olyan amin keresztül kicsit jobban megismerhettek, valami tag féleség. Mind töltelék bejegyzések amikben az írás nem kapna nagy szerepet és ilyenekkel nem szeretném lerombolni a blog felépített képét. Ami simán lehet, hogy csak az én fejemben létezik. 

Na tessék. Kreálok én magamnak "problémát" amin elmélkedhetek, ha nagyon akarok. Most is már azon gondolkodok ezen a vonalon elindulva, hogy nem mind ezt csináljuk még magunkkal is? 

Minden ember felépíti magát és egy képet saját magáról a fejében. Ami mindenre kiterjed az öltözködésétől a viselkedéséig. Mikben hiszel, mik az elveid és mi az amit elítélsz. Hogy viselkedsz bizonyos helyzetekben. Ezért tökéletesen meg vagyunk győződve arról, hogy ismerjük magunkat, és hogy tudjuk kik vagyunk. Egy darabig. Aztán a következő pillanatba meg teszünk valamit ami nem ránk vall. A karakter aki a fejünkben él sosem tenne ilyet. És akkor aztán építhetjük újra az imázst. Legalábbis én ilyenkor újra értékelek mindent. Újra értékelem magam. Épp ma mondtam egy barátnőmnek, egy dolog kapcsán amit felhozott nekem, hogy sosem ismerhetjük, még saját magunkat sem száz százalékosan. Maximum azt hisszük, hogy ismerjük. Valószínűleg ezért csapott át a semmiről szóló bejegyzésem önismeret elemzésbe.

De erről most nem szeretnék hosszabban írni, szóval visszatérve a bejegyzésekre. Ezer éve készülőben van egy, az empátiáról, és egy filmkritika szerűség a Szerelem markában című 2014-es Chris Evans filmről.  A közeljövőben ezeket igyekszem befejezni addig is, tudom, hogy nincs túl sok olvasója a blognak de azért egy kérdést megér. Ti kíváncsiak lennétek a fent említett, és azokhoz hasonló "töltelék posztokra"? Kommentben vagy chatben várom a válaszokat.

Mai bejegyzésem középpontjában nem más fog állni, mint az érzéseim, és hogy hogyan érzek az érzéseimmel kapcsolatban. Na ilyen borzalmas nyitó mondatot se írtam még. 

A család és a barátok hatalmas szerepet játszik a legtöbb ember életében. Számomra is mindkettő nagy jelentőséggel bír, bár tisztában vagyok vele, hogy nekik ez gyakran nem így tűnhet. A "normális" embereknek általában semmi problémája nincs azzal, ha egy szerette iránt ki kell fejezni az érzéseit. Ezt mindenki sajátosan teszi, de a leggyakoribb megoldás erre az ölelés, a puszizkodás, és a szeretlek szóval való megerősítés. 

A problémám az, hogy én soha nem voltam az a típus, aki könnyen kimutatja az érzéseit az emberek felé pláne nem a szeretetét a fent említett verzióban. Nem szeretek puszit osztogatni vagy öleléseket, és a "szeretlek" szóval sem dobálózok. (Egész biztos vagyok benne, hogy életemben a legtöbbet, ezt a szót, a kutyámnak mondtam, pedig ő csak három éve van velünk.) Legyen szó a barátaimról vagy a családomról, mindenki tudja rólam, hogy hozzám nem kell jönni ilyesmikért. Nem szeretem adni, sem kapni. (Ha kapcsolatba vagyok valakivel ez rá valamiért nem vonatkozik. Megfejtenem ezt nem sikerült még, hogy miért van így.)  

Én tudom, és érzem, hogy szeretem őket, de részemről itt le van tudva mert hajlamos vagyok automatikusan azt feltételezni, hogy ezzel ők is tisztában vannak. Azonban egy eset a húgommal, tizenhárom évesen rádöbbentett arra, hogy ez mennyire nem így van. Három év van köztünk, és ő tökéletes ellentétem ebben a kérdésben. Egy nyári napon sírva jött oda hozzám és azt mondta "Te nem is szeretsz engem.", megölelt és csak sírt én pedig ott álltam lefagyva még ezek után is nagy erőfeszítésembe tellett visszaölelni és az ellenkezőjéről meggyőzni. Semmi előzménye nem volt a dolognak. Nem mondtam neki csúnya dolgokat, de szépeket sem mert felé sem tudtam ilyesmiket kommunikálni. Ő hiába mondta nekem újra meg újra, hogy menyire szeret. Ha őszinte akarok lenni furcsa érzés erről írni ugyanis jó pár éve abbahagyta a húgom a próbálkozást, hogy kicsikarjon belőlem egy ölelést is akár, és már szinte el is felejtettem milyen volt. Nem gondoltam volna, hogy valaha hiányozni fog, hogy próbálkozzon. 

Ezek után gondolom viszont te, aki épp olvasod ezt, azt gondolod rólam, hogy egy kőszívű jégkirálynő vagyok. Pedig ez egyáltalán nem így van. Távolról sem vagyok érzéketlen, bár nem hibáztatom az embereket amiért sokszor ezt a következtetést vonják le rólam. Az igazság az, hogy rengeteg mindent érzek. Sokszor annyira sok mindent, hogy néha már túlterhelnek ezek, mert a legtöbbször nem csak a saját érzelmeimmel foglalkozok hanem másokéval is. Olyan könnyen azonosulok velük, hogy pillanatok alatt rám ragad róluk, és a saját érzéseim háttérbe szorulnak. Még egy érdekes dolog, találtam egy 2015-ös blog bejegyzést amiben azt írtam: "A lelkemnek szükséges érzelmeket megkapom a könyvekből. Ez vajon mit mond el rólam? " A mai napig nem tudom, hogy mit.
Mindenről tudok őszintén beszélni az ég világon, a legmélyebb érzéseimről még sem voltam eddig képes és még most, is csak próbálkozok ezt megváltoztatni. Mert tudom, hogy ezzel bizonytalanságba tartom a hozzám legközelebb állókat, ami miatt bűntudatom van. Persze erről sem tudnak mert szintén nem beszélek róla. Ha már itt tartunk, ez a helyzet egyébként nem csak a pozitív érzéseimre igaz. Ha szét vet a méreg általában csak magamban puffogok, nem szólok semmit. Pillanatok alatt elvesztem türelmem ebből kívül még sem látszik semmi. Volt már olyan, hogy legszívesebben teljes erőmből megütöttem volna valakit, meg is érdemelte volna, de én mégsem voltam rá képes. Képtelen vagyok a fizikai erőszakra is.
Nem tudom megmagyarázni miért lettem ilyen. A családom mindig éreztette velem a szeretetét, a példa előttem volt. Nem tudok olyan borzalmas meghatározó pillanatot se mondani ami esetleg okkal szolgálhatna arra, hogy félek az érzéseimről beszélni. Soha nem jártam úgy, hogy megnyíltam valaki előtt és az kinevetett vagy otthagyott utána. (Ez valószínűleg azért van mert sosem nyíltam így meg senkinek.) Az egyetlen amire tippelni tudok, hogy az áll a dolog háttérében, hogy úgy viszont rengetegszer jártam, hogy nekem beszámolt valaki az érzéseiről én pedig nemhogy nem viszonoztam, de egyenesen fojtogatónak éreztem. És ez már óvodás koromban kezdődött, mikor is egy kisfiú elmondta, hogy mennyire kedvel engem és először bár örültem neki, később folyton ki akart sajátítani magának és nem engedett a többi barátommal játszani. Fogalmam sincs miért emlékszek erre a mai napig hiszen 5-6 éves voltam. De azt hiszem ez az amitől félek. Félek, ha kinyilvánítom az érzéseimet, azzal "ráerőszakolom" valakire, aki talán nem is érez ugyan úgy mint én, (most nem kell nagy dolgokra gondolni, pl.: én valakire közeli barátomként gondolok ő meg legjobb esetbe is egy ismerősként rám) és az kellemetlen lenne mindkettőnknek. Talán annyira, hogy többet a közelembe sem akarna jönni. Ugye mindenki magából indul ki. 
De a családomnál ettől nem kellett volna félnem, még sem tudtam másképp lenni velük se. Összességében jobb szeretem ha köztem és az emberek között van egy határ amit nem lépünk át, kivéve ha én már biztosan átszeretném, (de erről ritkán szólok, szerencsétlen meg honnan tudná, így utána se). Nagyon nehezen viselem el ha valaki belép a személyes terembe, és hozzám ér. Kevés a kivétel akitől elfogadom. Még kevesebb akinél szeretem is. 

Ahogy fentebb is említettem a kiskutyám volt az akinek gyakran kezdtem el mondogatni mennyire szeretem. Világ életemben odavoltam a kutyákért. Egy esszét tudnék írni a jó tulajdonságaikról és egy mondatba össze tudnám foglalni a negatívakat róluk. 2016 szeptemberében hoztuk haza, a ma már három éves kutyánkat, Peppert. És ez a kis szőrgombóc tanította meg nekem, hogy milyen feltétel nélkül szeretni valakit, hogy én is képes vagyok rá. Olyan nagy szeretetet szabadított fel bennem amiről azt sem tudtam, hogy bennem van. Ő nem ítélkezik, ott van nekem ha szomorú vagyok, és mindig örül, hogy láthat. Neki köszönhetem, hogy mára sokkal gyakrabban kimerem mondani az életemben fontos szerepet játszó embereknek ezt a bizonyos nyolc betűs szót.

Most épp kivételesen semmi nem nyomaszt úgyhogy a szokásos szenvedéssel átitatott bejegyzés típussal nem szolgálhatok viszont még is úgy döntöttem, hogy billentyűcsapkodásra adom a fejem, és megosztok néhány saját tapasztalatot amik bár sablonosak, és mára már a csapból folynak idézetek formájában, még is igazak. Az ilyen témájú bejegyzéseket inkább olvasni szeretem mint megírni de egyszer mindent ki kell próbálni.
 

"Regression to the Mean" - A dolgok nem maradnak sokáig rosszak. Ezt az angol kifejezést először a Teen Wolf című sorozat nézése közben hallottam, ahol a főszereplőnek magyarázza el a mentor figura, hogy nem számít, hogy a dolgok milyen rosszra, vagy jóra fordulnak, előbb-utóbb mindig visszatérnek középre és egy semleges állást vesznek fel. Tudom, nem pont ezekkel a szavakkal mondta, és a hivatalos meghatározása a kifejezésnek sokkal bonyolultabb ennél, de ahogy egy barátnőm is mondta nekem: "Néha jobb, ha nem fogalmazol hosszú nyakatekert mondatokkal amiket nehéz megérteni. Az emberek jobban szeretnek veled olyankor beszélgetni veled."
Na de vissza térve, ezzel a felfogással, más megfogalmazásban, már sokkal korábban találkoztam. Egyszer, mikor még általános iskolás voltam nagyon szomorú voltam valami miatt, ami akkor hatalmas problémának érződött, ma már nem is emlékszek rá mi volt az. Csak az elkeseredettségre emlékszem, de arra nagyon. Úgy gondoltam örökre minden rossz marad. És akkor anyukám mondott valamit amibe azóta is teljes erőmmel kapaszkodok ha a dolgok rosszra fordulnak. Emlékszem ahogy odahajolt hozzám átölelt én pedig a vállába temettem a könnyáztatta arcomat.

 - Igen kislányom elhiszem, hogy most nagyon rossz, de gondolj csak vissza volt már nagyon jó is, és az is elmúlt. Ez a rossz is ugyan úgy elfog. A rossz dolgok, ugyan úgy ahogy a jók, elmúlnak. Egyik se marad örökké, váltják egymást.
Ismét. Egy olyan dolog ami nem egy vadonatúj felfedezés amit korábban senki nem mondott. Egy egyszerű "bölcsesség" amihez hasonlót a mai világban már százával osztanak meg facebookon. De akkor nem is mondhatott volna jobbat anyukám, hogy megvigasztaljon. És igaza volt. Nem sokra rá, minden kicsit jobb lett. Aztán megint rossz, aztán jó. Azóta mindig emlékeztetem magam ha szar helyzetbe kerülök, hogy elfog múlni és vagy semleges állapot követi vagy egy nagyon jó. Ha teszek a rossz dolgok ellen annál hamarabb távoznak, ha nem tudok tenni ellene csak ki kell várni. 

Ezen mostanában annyit gondolkodtam. Számomra ezt az egészet egy mérleg szimbolizálja a legjobban. Nem akarok a sorssal/univerzummal jönni de vannak őrült pillanataim mikor elképzelem, hogy mindenkinek van egy mérlege és ez a mérleg egyensúlyra törekszik. Ha túl sokáig nehéz az egyik oldal, a másik oldal javára billen idővel. Tehát ha az élet valahol elvett tőled valamit máshol visszaadja. Így a rossz és a jó egyenlő arányban lesz jelen az életedben. Egy barátnőm mikor megosztottam vele ezt az elképzelésem/elméletem, szomorúan mosolygott csak rám. Neki nemrég hunyt el (túl fiatalon) egy közeli hozzátartozója és azt mondta azóta képtelen hinni az ilyen dolgokba. Mert a rokona mi rosszat tett, vagy mi jót kapott korábban hogy ezt érdemelte érte. Erre nem tudtam mit mondani. Megértettem őt, hogy így gondolja de én önző módon, jobban szeretem meg se hallani az ilyeneket mert csak elszomorít, és kétségeket ébreszt bennem. Mert szeretem ilyen túlzottan ideális elképzelésekbe ringatni magam. Talán tényleg semmi értelme ennek is. Talán csak vannak nagyon szerencsés emberek akik egész életükbe megúsznak mindent és vannak nagyon szerencsétlenek. Ebben az esetben pedig nincs mindenkinek saját mérlege csak az összes ember van egyen rajta, aminek egyik oldalán az előbbi kategória sorakozik, a másikon pedig a szerencsétlenek állnak, és így lesz a mérleg egyenlő. Harmadik opció, hogy semmi nincs. De mint írtam egy régi bejegyzésemben, a legtöbb ember szeret hinni valamibe ami nagyobb önmagánál és felette áll, a létezésére még sincs bizonyíték. 

Eredetileg nem akartam megszakítani az eredeti gondolat menetet, de mikor idéztem anyukám és azt írtam "semmi sem marad örökké", sajnos ez így önmagában is egy elég nehezen megtanult élettapasztalatnak számít számomra. Minden átmeneti. Minden ember az életedben és minden tárgy. Sokaknak ebből azt következtetik, hogy: "Oké. Ha ez így van akkor nem fogok ragaszkodni vagy kötődni senkihez és semmihez." Ez egy rossz konklúzió amit egy darabig én is próbáltam alkalmazni de pont ezért tudom, azt mondani most, hogy nem ajánlom senkinek ezt a fajta hozzáállást. 
Miután a saját bőrömön tapasztaltam, hogy nem működik azóta szeretek úgy nézni a dolgokra, hogy hiába tudom, hogy nem marad velem  valaki/valami örökké úgy teszek mintha mégis így lenne.
Mert inkább legyen az életem tele az elveszítésükkel járó fájdalommal és csalódással, mint a folytonos ürességgel. A fájdalom azt jelenti, hogy egyszer volt nagyon boldog időszak is. Az egész megéri mert amíg így velem voltak, rengeteg jót adtak és adhattam. A jó miatt pedig minden utólagos rossz megéri. A fájdalom úgy is el fog halványodni idővel, és csak a jóra fogok emlékezni. Hogy milyen volt mikor még ott voltak nekem és végül úgy is mindig jön más helyettük. Ez a szép benne. Sosem maradsz teljesen egyedül igazán. Persze az elejétől a végéig csak te leszel ott magadnak.

Ebből következik az utolsó sablon szöveg. Szeresd önmagadat, és építsd fel magad. Én hiszek abban, hogy nincs olyan, hogy "megtalálni önmagad". Mindenkinek fel kell építenie saját magát, és csak azokból az építőkockákból dolgozhatsz amiket az élet eléd dob. Kisebb személyiség változásokon folyamatosan átesik az ember, ez normális. Változik a véleményed, ahogy új emberekkel találkozol, és új élményeket szerzel. De az alap mindig ugyan az marad és az a lényeg, hogy tanuld meg ezt elfogadni. Változni jó, de mindig a megfelelő okok miatt változz. Azért, hogy megfelelj valaki elvárásainak nem érdemes. Rövid távon működhet, de tapasztalatom szerint előbb-utóbb bele fogsz betegedni abba, hogy nem saját magadat adod.  A megfelelő emberek úgy fognak szeretni téged ahogy vagy. És ezek az emberek meg fognak találni, mert vonzzuk őket magunkhoz ha épp nem egy szerepet játszva próbálunk élni. Olyankor viszont tényleg csak a rossz emberek fognak megtalálni. 

Ahogy ma visszaolvastam a tegnapi a bejegyzésem rájöttem valamire. Csak arról szól mi az amit nem tudok befolyásolni. Amit nem tudok irányítani és siettetni. Mert lehet, hogy kereshetem de nem biztos, hogy meg is találom. És nem szabad elvesznem a keresésben, vakon arra koncentrálva. Ettől függetlenül örülök, hogy megírtam mert ide vezetett, hogy arra is rájöttem, van valami amit tehetek addig amíg rám talál az a bizonyos személy és érzés. És addig sem kell ölbe tett kézzel várakoznom. Erre viszont csak a poszt végén térek ki előtte szeretném elmagyarázni mit éltem át két "egyetemen" töltött év alatt és, hogy jutottam el idáig ahol most vagyok.

Korábban is (április 04.) írtam hogy céltalannak érzem az életem és hiányzik valami amire fókuszálhatok. Rájöttem, hogy már túl hosszú ideje hanyagolom magamat. Igen élem az életem, élvezem, és sodródok az árral de közben szem elől tévesztettem azt ami a legfontosabb. Kitettem saját magam a fókuszomból. És szándékosan. Két éve olyan pontra érkeztem ahol meg kellett szüntetnem azt az életfelfogást amivel addig rendelkeztem. Alkalmazkodnom kellett, leengednem a falaim kicsit és nyitnom az "új világra". Egyetemre mentem, ahol a bulizás lett a legfontosabb. Ennek köszönhetően rengeteg új embert ismertem meg és sikerült elég  szépen alkalmazkodnom... mondhatjuk addig a pontig amíg már inkább "ők" voltam mint "én". Napról napra kezdtem élni nem törődtem többé az álmaimmal és a korábban magam elé helyezett célokkal. Ez viszont fel sem tűnt először olyan jól éreztem magam. Az önbizalmam megnőtt. Sokkal jobban kezdtem érezni magam a bőrömbe és többé nem érdekelt annyira a testem se, amire régebben görcsösen rá voltam feszülve.Nem érdekeltem annyira saját magam, és ez egy csodálatos érzés volt annyi év önutálat után. Kiderült, hogy az emberek kedvelnek ha önmagamat adom. Annyi bókot kaptam mint még soha életembe. A rokonaimat viszont megijesztettem. Azt mondták kifordultam önmagamból. Abban az időben ez vérig sértett és ragaszkodtam ahhoz “én ilyen vagyok és mindig is ilyen voltam”. Az ő szemszögükből nézve viszont tényleg kétségbeejtő lehetett mikor a tizennyolc éves lányuk/unokájuk, aki eddig könyveket olvasott a szobájába és a számítógépén lógott éjjel nappal, hirtelen soha nincs otthon, éjjel négykor ér haza és tanulni se látják. Hiába. Ez vagyok én. Mármint nem ez az őrült parti állat hanem az az ember aki nem ismeri az arany középutat. Csak az extrém végleteket mindenben. Introvertált szégyenlősből pillanatok alatt és átmenet nélkül extrovertált nagyszájúvá váltam. És még is ezt az oldalam is magaménak éreztem. Persze az elején az alkohol is nagy szerepet játszott a dologba de idővel az sem kellett hozzá.

Az egyetemről kiiratkoztam mert végre beláttam, hogy ez nem az a szak ami érdekel és amiért megéri szenvedni. Tudom, hogy a tanulás számomra mindig az marad, szenvedés. De akkor legalább ne értelmetlen legyen. Azt viszont nem tehetem, hogy egyből ezek után keresek valami mást. Már nem hiszek magamnak sem azt illetően, hogy befejezném, és csak a pénzt dobnám ki az ablakon. A szüleim pénzét. Így találtam egy állást és egy évig dolgozni fogok. Félig meddig a saját lábamra szeretnék állni. Hálás vagyok a szüleimnek, hogy eddig támogattak, igaz hiába, és cserébe én csak csalódást okoztam nekik. Egy nap remélem vissza tudom adni nekik azt amit kaptam tőlük és erre az egészre csak egy “kilengésként” emlékezhetünk vissza amit még időben sikerült helyrehozni.
Addig is apró lepésekkel haladok majd, mindig egy közelebbi célt kitűzve magam elé. Újra elkezdek tervezni. Szeretnék jogsit, és egy laptopot (amit már több mint egy éve tervezek venni egyébként) de mindig elköltöttem cigire és alkoholra a spórolt pénzem. És talán ha egy év múlva is így gondolom még, akkor egy informatikával kapcsolatos képzést elvégezni. Rendbe fogom szedni az életem amit ezalatt a két év alatt felforgattam.

Készen állok valakire. Valakire, hogy belépjen az életembe és új színt hozzon bele. De az élet nem így működik. Nem én mondom meg ki mikor jön és megy. Az is lehet, hogy  színvak lettem időközben és már fel sem ismerem a lehetőségeim. Húsz éves vagyok és a baráti társaságomban az egyetlen, akinek nincs barátja. Ha külön veszünk mint egyént a korommal, annyira nem kétségbeejtő a helyzet, hiszen fiatalnak számítok és még van időm találni magam mellé valakit de mivel a környezetemben jelenleg mindenkinek van valaki az életébe akit a “párjának” nevezhet, nem tehettem mást, elkezdtem pánikolni. A szemem előtt lepörgött, az életem. Én végig a szánalmas szingli szerepében díszelegtem amiből minden erőltetett vígjátékba tesznek egyet a mellékszereplők közé. Mellékszereplő… ugyan ki akar az lenni a saját életébe? És a vígjáték sem éppen az a zsáner amiben életem végéig játszanék. Mi a baj velem? Nem lehet azt mondani, hogy nem vagyok nyitott. Nyitottabb vagyok mint valaha.

Ez az önsajnálattól tocsogó bejegyzés most, azért kerül egyébként megírásra, mert vasárnap este van és ki szerettem volna mozdulni otthonról, még sem tudok. Egyik barátnőm sem ért rám, mivel a barátjuknál töltik az éjszakát. Ez elgondolkoztatott. Már mindegyik életeben van valaki aki a fontossági listájukon mindenki felett áll. És jogosan. Mert ha kapcsolatban vagy, hiába próbálja meg tagadni néhány ember, az a bizonyos ember kerül a középpontba. Mindenki más csak második lehet hiába szereted őket is legalább ugyan annyira. Ilyenkor minden kicsit megváltozik.
Szeretnék már én is magam mellé egy ilyen embert. Akitől többet kapok mint barátság. Aki a középpontomba lehet és én is az övébe. Akinek beszámolhatok arról ha valami vicces vagy fura történik velem a nap folyamán és ő is megoszthatja az ilyen pillanatait velem. Aki meghallgat. Aki mellé este lefekhetek és átölel. Akivel végig írogathatom a napot és alig várom, hogy találkozhassak vele. Aki előre fele visz és nem hátra húz.
Ironikus, hogy pár évvel ezelőtt ezeket a dolgokat ijesztőnek találtam és fojtogatónak. A kapcsolat gondolata is kiakasztott. Mostanra, egy fél éves kapcsolattal a hátam mögött, közvetlen tapasztalatot szereztem és rengeteg közvetettet is a barátaim által, amik után megértettem, hogy minden az egyensúlyon múlik és csak azért mert valakivel együtt vagyok a saját életem nem szűnik meg és nem azért leszek vele sokat mert “muszáj” (igen régen ilyen téves elképzeléseim voltak) hanem mert mellette lenni a legjobb érzés a világon, még akkor is ha nem csináltok épp semmit. Ma ezt már mind tudom de még sincs senki akivel így lehetnék. Pedig nincsenek nagy és teljesíthetetlen elvárásaim. Nem a tökéletest keresem. Senki se az. Csak a számomra tökéletes embert. Ilyennek léteznie kell. Szeretek hinni benne, hogy létezik.

Azt mondják a bölcs idézetek, hogy mindenki okkal jön az életedbe és akkor amikor készen állsz rá. Hát én már jó ideje készen állok szerintem és még sem jön senki.
Azt mondják pozitívan kell gondolkozni mert amit mondasz magadnak az úgy lesz. De azt is, hogy nem szabad rágörcsölni és akkor lép be az életedbe mikor a legkevésbé számítanál rá. Én már próbáltam mindenhogy. Próbáltam bevonzani, és próbáltam nem is gondolni rá. Próbáltam városban keresgélni nappal vagy éjszaka és próbáltam online, bár utóbbira nem vagyok büszke. Sehogy sem működött. Egy darabig sikerült elterelnem a figyelmem erről a tényről, hogy mennyire zavar ez, de eddig bírtam.

Most újra súlyosan nehezedik rám a tény, hogy nem találok magamnak senkit aki igazán megfog és meg is kaphatom. És már egy kicsit kezdem elveszíteni a reményt. Húsz évesen. Már megint, lehetnék ennél drámaibb? Sajnálom. Kicsit nehéz máshogy látni a dolgokat mikor sorba végignéztem az összes barátnőmet ahogy megtalálják azt akivel boldogabbak mint valaha. És most nem egy-két hetes kapcsolatokról beszélek. A legtöbb már több mint egy éve boldog az embere mellett. Én pedig ott vagyok nekik a pálya szélén, biztatva őket. Meghallgatom a kétségeiket és a problémáikat és próbálom a legjobb tanácsot adni nekik. És végighallgatom a boldog pillanataikat is amik hallatán egyszerre kapok ihletet romantikus regényeim írásához, és érzek egy kicsi, kellemetlen szúró érzést.

Félreértés ne essék. Örülök a boldogságuknak de most már én is szeretném a sajátom. Nekem meddig kell még a kispadon maradnom? Mikor játszhatok végre én is valakivel? Engem mikor választ valaki?

Egy barátnőm azt mondta én jól csinálom. Én várok arra akivel tényleg össze fog majd jönni hosszútávon. De mi van ha értelmetlenül várok (és egyébként még csak nem is szándékosan)? Hónapokat, rosszabb esetben éveket és végül azzal sem fog működni. Mert talán velem van a baj. És a lehetőségeimet én szabotálom tudat alatt. Vagy olyan borzalmas vagyok, hogy lehetőséget sem érdemlek. Talán igaza lesz a négy éves kori önmagamnak és tényleg egyedül maradok egy kutyával. De míg ez akkor a lehető legjobb opciónak tűnt, ma elszomorít. A mai világban mindenki megtalálja, újra és újra a szerelmet, nekem még se megy. Csak majdnem.