Mióta dolgozó ember lettem nem jutott időm az oldalra de mentségemre szóljon, hogy semmi másra sem. A társasági életem az elmúlt három hétben egyenlő a nullával de valahogy nem is bánom mert ez egyben azt is jelenti, hogy nincs időm gondolkozni olyan dolgokon sem amikkel az április 22.-és bejegyzésemben foglalkoztam. Bár ez nem azt jelenti, hogy a probléma megszűnt létezni. A lényeg, hogy a fókuszom lekerült róla és hosszú idő óta először úgy érzem sínen vagyok mint József Attila. Sokan úgy gondolják mikor megosztom velük, hogy abbahagytam az egyetemet, és elkezdtem dolgozni, hogy rosszul tettem és ezzel a rövidtávú céljaimra koncentrálok és különben is miért mikor olyan okos vagyok. Én azonban tudom, jobban mint eddig bármikor, hogy nincs igazuk. Nagyon hosszú idő óta először, pontosan, hogy az ellenkezője történik, és hosszú távon gondolkodok. Egy terv. Egy igazi megvalósítható terv, kirajzolódott a fejemben és ezzel képes vagyok legalább egy és fél évvel távolabbra látni, nem úgy mint korábban, hogy csak a következő napig. Ezzel pedig meglepő módon (vagy talán nem is olyan meglepő) a lehetőségeim száma is megnövekedett munkák és tanulás terén is de ez még a jövő zenéje. Nem akarok abba a hibába se esni, hogy csak a célt látom az oda vezető útra pedig nem figyelek. Minden napot megélek. Visz előre a bizonyítási vágy és minden napot úgy fejezek be, hogy tudom, hogy ezzel közelebb kerültem a célomhoz de közben élvezem is a munkát. Jó állásom van ami bár lefáraszt agyilag és néha kihívások elé állít máskor pedig monoton mindig megtalálom benne a jót. Alkalmanként pedig a főnököm kölyök kutyájára is vigyázok aki egy kis tünemény tacskó és mindig feldobja a napom. Meg kell, hogy mondjam már nagyon hiányzott ez a fajta stabilitás érzete. Az egyetemen egy percig se éreztem jól magam mert mélyen belül tudtam, rossz helyen vagyok. Ez folytonos bizonytalanságban tartott. Azt már korábban is írtam, hogy informatikával kapcsolatos képzést szeretnék elvégezni és jogosítványt szerezni. Eddig úgy gondoltam az utóbbival kezdek mert a képzés amit kinéztem májusban kezdődne azt azonban el kellett vetnem mert szeretnék továbbra is dolgozni mellette, de nem tudnék. Így újat kerestem ami már akár szeptembertől kezdhető és csak szombatonként lenne. A fontosságot mérlegelve pedig egyértelműen a képzés jön elsőnek, szóval megcseréltem a sorrendet. Azt még nem sikerült eldöntenem, hogy a grafikust vagy webfejlesztőt válasszam ha esetleg olvassa ezt valaki akinek bármelyikkel van valami tapasztalata annak a kommentjét szívesen várom a hozzászólásoknál. Mindkettőben van némi tapasztalatom, ismerem a php-t, a html-t, és a css-t, és a Photoshop sem ismeretlen számomra. Az érdeklődésem egyformán nagy a két terület iránt de elhelyezkedés ügyileg nem tudom, melyik lenne szerencsésebb.

Most, hosszú hétvégére, lejöttünk a családi nyaralóba két baráttal és a kutyájukkal így összesen két négylábúval és hat kétlábúval (velem együtt) osztozunk rajta. Nagyon vártam már, hogy kicsit elszabadulhassak a városból. Imádom ezt a helyet, és a csendet ami itt van. Itt aztán könnyű kikapcsolni és elfeledkezni mindenről. Nincs senki más az egész utcában, nem lehet hallani fél óráként a rohanó mentők szirénáját vagy másik ordibálását csak a madarak csicsergését. Az első két nap a kirándulásokról szólt ahol sokat fényképeztem, a poszt végén a telefonosokból láthattok párat de az igazán jók sajnos még a fényképezőgépen vannak. A képek egyébként Kaszón készültek a lombkorona tanösvény végigjárása közben. A kis fekete szőrcsomó (havanese) aki a szarvast tanulmányozza a mi Pepper-ünk, a vízbe vágyakozó labrador pedig Maya a legjobb barátja. Természetesen az új körmömről sem maradhatott el, hogy lőjek egy képet (vagy inkább százat).
Ma már csak pihen mindenki. Aki strandolni szeretett volna az kiment, én viszont itt maradtam a teraszon a laptoppal és a kutyákkal, hogy végre írhassak egy félig tisztességes posztot amiben adok egy kis életjelet, mert bevallom hiányzott az írás de egyszerűen nehéz időt találni rá. Mikor este hazaérek sokszor még arra sincs energiám, hogy megnézzek egy sorozatrészt és már alszok. A regénypróbálkozásaimat is szépen elhanyagoltam amikhez ideje lenne visszatérnem talán ezután írok is egyhez új fejezetet.

Ahogy ma visszaolvastam a tegnapi a bejegyzésem rájöttem valamire. Csak arról szól mi az amit nem tudok befolyásolni. Amit nem tudok irányítani és siettetni. Mert lehet, hogy kereshetem de nem biztos, hogy meg is találom. És nem szabad elvesznem a keresésben, vakon arra koncentrálva. Ettől függetlenül örülök, hogy megírtam mert ide vezetett, hogy arra is rájöttem, van valami amit tehetek addig amíg rám talál az a bizonyos személy és érzés. És addig sem kell ölbe tett kézzel várakoznom. Erre viszont csak a poszt végén térek ki előtte szeretném elmagyarázni mit éltem át két "egyetemen" töltött év alatt és, hogy jutottam el idáig ahol most vagyok.

Korábban is (április 04.) írtam hogy céltalannak érzem az életem és hiányzik valami amire fókuszálhatok. Rájöttem, hogy már túl hosszú ideje hanyagolom magamat. Igen élem az életem, élvezem, és sodródok az árral de közben szem elől tévesztettem azt ami a legfontosabb. Kitettem saját magam a fókuszomból. És szándékosan. Két éve olyan pontra érkeztem ahol meg kellett szüntetnem azt az életfelfogást amivel addig rendelkeztem. Alkalmazkodnom kellett, leengednem a falaim kicsit és nyitnom az "új világra". Egyetemre mentem, ahol a bulizás lett a legfontosabb. Ennek köszönhetően rengeteg új embert ismertem meg és sikerült elég  szépen alkalmazkodnom... mondhatjuk addig a pontig amíg már inkább "ők" voltam mint "én". Napról napra kezdtem élni nem törődtem többé az álmaimmal és a korábban magam elé helyezett célokkal. Ez viszont fel sem tűnt először olyan jól éreztem magam. Az önbizalmam megnőtt. Sokkal jobban kezdtem érezni magam a bőrömbe és többé nem érdekelt annyira a testem se, amire régebben görcsösen rá voltam feszülve.Nem érdekeltem annyira saját magam, és ez egy csodálatos érzés volt annyi év önutálat után. Kiderült, hogy az emberek kedvelnek ha önmagamat adom. Annyi bókot kaptam mint még soha életembe. A rokonaimat viszont megijesztettem. Azt mondták kifordultam önmagamból. Abban az időben ez vérig sértett és ragaszkodtam ahhoz “én ilyen vagyok és mindig is ilyen voltam”. Az ő szemszögükből nézve viszont tényleg kétségbeejtő lehetett mikor a tizennyolc éves lányuk/unokájuk, aki eddig könyveket olvasott a szobájába és a számítógépén lógott éjjel nappal, hirtelen soha nincs otthon, éjjel négykor ér haza és tanulni se látják. Hiába. Ez vagyok én. Mármint nem ez az őrült parti állat hanem az az ember aki nem ismeri az arany középutat. Csak az extrém végleteket mindenben. Introvertált szégyenlősből pillanatok alatt és átmenet nélkül extrovertált nagyszájúvá váltam. És még is ezt az oldalam is magaménak éreztem. Persze az elején az alkohol is nagy szerepet játszott a dologba de idővel az sem kellett hozzá.

Az egyetemről kiiratkoztam mert végre beláttam, hogy ez nem az a szak ami érdekel és amiért megéri szenvedni. Tudom, hogy a tanulás számomra mindig az marad, szenvedés. De akkor legalább ne értelmetlen legyen. Azt viszont nem tehetem, hogy egyből ezek után keresek valami mást. Már nem hiszek magamnak sem azt illetően, hogy befejezném, és csak a pénzt dobnám ki az ablakon. A szüleim pénzét. Így találtam egy állást és egy évig dolgozni fogok. Félig meddig a saját lábamra szeretnék állni. Hálás vagyok a szüleimnek, hogy eddig támogattak, igaz hiába, és cserébe én csak csalódást okoztam nekik. Egy nap remélem vissza tudom adni nekik azt amit kaptam tőlük és erre az egészre csak egy “kilengésként” emlékezhetünk vissza amit még időben sikerült helyrehozni.
Addig is apró lepésekkel haladok majd, mindig egy közelebbi célt kitűzve magam elé. Újra elkezdek tervezni. Szeretnék jogsit, és egy laptopot (amit már több mint egy éve tervezek venni egyébként) de mindig elköltöttem cigire és alkoholra a spórolt pénzem. És talán ha egy év múlva is így gondolom még, akkor egy informatikával kapcsolatos képzést elvégezni. Rendbe fogom szedni az életem amit ezalatt a két év alatt felforgattam.