"Feminista vagyok." Ennek a mondatnak a hallatára az összes fiú és férfi egyként ráncolja a homlokát rám, vagy azért mert életében nem hallotta még ezt a szót vagy hallotta csak rossz jelentést párosít hozzá, tehát a végeredmény mindkettőnél ugyan az: fogalma sincs mit jelent. De a legtöbb meg azután is hogy elmagyaráztam számomra mit takar feministának lenni, azonnal visszavonulót fúj és futni kezd az ellenkező irányba.

"Akkor ne hangoztasd ezt" mondta erre anyukám egyszerűen, mikor méltatlankodva beszámoltam neki erről. Ez még jobban felbosszantott. 2018 van. Az egyenjogúság a két nem között pedig még mindig elérhetetlennek látszik. És még csak nem is beszélhetek róla? Hogy miért? Mert az emberek nem hajlandóak egy pillanatra is belegondolni miről is szól ez a mozgalom. Szándékosan használtam az emberek szót mivel rengeteg nőre is igaz sajnos ez. Sosem felejtem el, mikor egyszer teljesen véletlen egy olyan tumblr oldalra tévedtem aminek az volt a címe: "Nők a feminizmus ellen". Először azt hittem ez valami vicc lehet csak biztosan. Majd elkezdtem görgetni és láttam ahogy nők százai pózolnak egy papírlappal a kezükbe, amiken nagyobbnál nagyobb hülyeségek álltak. "Nincs szükségem a feminizmusra mert én szeretem a férjem. Nekem nem fáradtság főzni, mosni, takarítani rá" meg "Nincs szükségem a feminizmusra mert nem akarom hogy a lányaim ribanckodó feministák között nőjenek fel" ó és a kedvencem "Nincs szükségem a feminizmusra mert én nem támogatom a meggyilkolását egy meg nem született gyermeknek." (Az abortusz témáját most nem fogom feszegetni mert ez a bejegyzés már nem bírná el. De azért egy mondat. Az én testem, az én döntésem. Senki másnak nincs beleszólása ebbe, nem, még annak se aki a spermájával szállt be a buliba. Hupsz ez kettő volt.) Öt perc az oldalon és agyfaszt kaptam. Az egyik kép viszont amin többek között az állt, hogy "Én nem használom a nemem kifogásként amiért nem vagyok elég sikeres az életben. Ha így teszel ez többet mond el rólad milyen ember vagy, mint bármi más." elgondolkodtatott. Hogy is van ez? Előbb nő vagyok aztán ember? Vagy előbb ember aztán nő? Mert ha az utóbbi akkor nem túl nagy kérés a feminista mozgalom részéről hogy egyenlő emberként bánjanak velünk, és ne érjenek megkülönböztetések minket bizonyos területeken. Én nem egy nők által uralt világot képzelek el. Csak azt mondom kivehetnénk egy kicsit a homokból a fejünket.

Miért kéne egy férfinak többet keresnie ugyan azért a munkáért mint amit egy nő végez? Miért kéne a nőnek egyedül végeznie a házimunkát miután hazaér a rendes állásából ahol ugyan annyi órát dolgozik le mint a férfi, míg az ha hazaér pihenhet a TV előtt? Mert Magyarországon nem túl gyakori eset az, hogy egy nő megteheti, hogy fő állású anya legyen. Ha így lenne nyilván más lenne a helyzet. Szóval miért nem kap segítséget? (Ez inkább panel lakásban kérdés ahol nincs kerti munka, bár én olyan családot is ismerek ahol a nő végzi még azt is. Nem azt mondom, hogy a férfi dolga lenne a házimuka elvégzése csak, hogy néha besegíthetnének. A társadalom erre mit mond? "Amelyik nő nem tudja elfogadni ezt a szerepet és tehernek érzi annak ne legyen párja." És a férfiak? "Ne akarja már elvenni a férfiasságom azzal, hogy velem takaríttat. Csinálom én a dolgok javítását." Igen ám, csak míg egy dolog évente talán ha egyszer elromlik, addig mosogatni, mosni, és vasalni egy picit gyakrabban kell.) Miért néz ferde szemmel a társadalom azokra a nőkre akik a karrierjüket választják a család helyett és az ugyanilyen férfiakra miért nem? (Manapság tudom, hogy az apukák is otthon maradhatnak a gyerekkel ha szeretnének ha az anyuka esetleg többet keres és ez egyre elfogadottabb ami jó, de itt most inkább arra gondolok, hogy vannak olyan nők akik egyszerűen nem akarnak gyereket. A mi kis mai társadalmunk erre hogy reagál még mindig: "Ez a nő nem nő! Az igazi nőnek az a célja hogy találjon magának egy párt és gyereket szüljön neki!") Csak egyenlőséget szeretnék... egyenlőséget a társadalom szemében az előbb felsorolt területeken.

Ez nem azt jelenti, hogy akarnám a teljesen független erős nő szerepét, akinek nem kell a férfi segítsége. Sem egy olyan férfit magam mellé aki megfelel a klasszikus "papucs"nak, és csak azt lesi én mit szeretnék. Sokkal inkább egy olyan társat aki egyenlő félként lát engem, de irányít ha szükseges. Én nem akarom túl dominálni a férfiakat. Egyet értek azokkal akik úgy gondolják bizonyos helyzetekben meg kell hagyni a régi szerepeket mert így van belénk kódolva. Ha kinyitják nekem az ajtót, az nyilván nem azért történik mert én nem tudnám megtenni ugyan ezt. Ha valami túl nehéz akkor nem fogok csökönyösen ragaszkodni a cipeléséhez miután felajánlották, hogy cipelik helyettem, hiszen a férfiak (jobb esetben) mindig erősebbek és értékelem a kedves gesztusukat. Ezzel nem gondolom, hogy én gyengének tűnnék a szemükbe. Büszke vagyok a haladásra amit a korábbi évszázad során a nők elértek, és kiharcolták azokat a jogokat amiket ma én már élvezhetek, de még mindig van hová fejlődnünk.

Itt most akár be is fejezhetném a bejegyzést de van még egy fontos gondolat, amit muszáj kiírnom magamból ezzel a témával kapcsolatban. Rosszul vagyok az olyan fiúk kijelentéseitől mint például az "Amelyik kulcs rengeteg zárat kinyit, az egy fasza kulcs. De az a zár amit rengeteg kulcs ki tud nyitni, az elég szar zár." Nem tudom megszámolni hányszor hallottam ezt. Felháborítónak találom az egészet ahogy ehhez is viszonyulnak az emberek a mai napig. Amelyik lány már ötnél több fiúval volt az egy ribanc (és a szomorú dolog, hogy ezt a jelzőt a lányok sokkal gyakrabban mondják egymásra), de ez nincs ugyan így a fiúknál, sőt minél nagyobb a szám annál nagyobb király vagy. MIÉRT? Nincs ezzel gond de akkor mi nők/lányok is hadd szexeljünk már annyi emberrel amennyivel jól esik anélkül, hogy elítélnének érte.

- Hidd el a férfiak nem akarják hosszú távra azt akit bárki megkaphat. Akit könnyen megkaphatnak. A fiúk elszórakoznak velük de idővel még ők is rájuk unnak.

Ezt a fajta kiselőadást kismilliószor hallgattam meg anyámtól. De valahogy sosem találtam teljesen igaznak, mert mást láttam. Vagy talán még is igaza van? Hát örökké az elérhetetlent játszani sem a legjobb taktika az is biztos. Én már csak tudom, de én nem tehetek erről. Nem a társadalom nyomása miatt vagyok képtelen lefeküdni azzal akivel csak szeretnék hanem az elveim miatt amik valamikor a személyiségem kiforrása során alakultak ki és most kemény vas korlátként zárják le előttem az utat, nekem pedig ezzel nincs bajom. Pont ezért vicces, hogy ilyen közel áll a szívemhez ez a téma mert közvetlen egyáltalán nem érint. Ha valakinek akkor aztán nekem biztosan sok "szabályom" van a szex terén. De ezeket a szabályokat nem más, nem a társadalom határozta meg hanem én magam. És szerintem ez jog mindenkit megillet. Hogy saját maga alkossa meg a szabályait erre. 

Megint az idealista beszélt belőlem. De az is lehet, hogy csak a lázadó.

Nem szeretek hazudni. Akárhányszor próbálkoznék vele, egész lényem hangosan tiltakozik ellene. Mert úgy gondolom legyen bármilyen rossz is az igazság, nem lehet rosszabb egy hazugságnál ami később úgy is ki fog derülni. Ha pedig mégsem csak csendben felemészt a titok súlya. A tudat, hogy elárultam a bizalmad. Ez is egyike a kevés dolognak amiben igazán hiszek. Ezért van tehát, hogy aki ismer az habozás nélkül azt mondja rólam "rosszul hazudik". Ami lényegében igaz. Ha megpróbálkozok is vele mindig elárulom magam valamivel (az esetek 50%-ban szándékosan, míg a másik felében csak a tudatalattimnak köszönhető), vagy ha valami csoda folytán nem tettem meg, előbb utóbb bűntudatom támad és végül kiszakad belőlem az igazság, ezzel jobban megbántva az érintett felet mintha csöndbe maradtam volna, én viszont ilyenkor még is csak megkönnyebbülést érzek. Először. Viszont a kiskaput ebben is megtaláltam és ritkán még én is olyan helyzetbe keverem magam ahol nincs más választásom, muszáj hazudnom. Ahol tökéletesen ügyelek rá, hogy ne látszódjon rajtam semmi és mivel korábban annyiszor elárultam már magam előtted, pontosan tudom mikre kell figyelnem. Te is ezeket a jeleket fogod keresni rajtam de csak a hiányát látod. Minden az igazolásról szól. Ha igazolni tudom magamnak a hazugság fontosságát nem fogod soha megtudni, mi történt. Mert te igazolni tudod magadnak, hogy korábban már annyiszor kiszúrtad rajtam. Ha hazudtam volna, most is észrevetted volna. Vagy lehet, hogy most is hazudok? Abban egészen biztos vagyok, hogy a legtöbbet magamnak szoktam.

002. Őszintén írok a hazugságaimról.

003. Szeretem az ellentmondásokat. Néha azt gondolom én magam is egy két lábon járó ellentmondás vagyok.

004. Tudom szerinted egyszerű vagyok, aminek oka az lehet, hogy csak a felszínt kapargatod. Vagy talán csak idő közben elterelődött a figyelmem, ami gyakran megesik. Elfelejtettem azzal törődni, hogy szórakoztató legyek számodra. Bár meglehet, hogy soha nem is voltam.

Ha elég időt töltök el olvasás nélkül, könnyen megfeledkezek róla mekkora örömöt is lelek benne. Tegnap éjjel rászántam magam, hogy elolvassak egy könyvet mert már az idejét sem tudtam megmondani mikor tettem ezt utoljára. Általában csak felmegyek Goodreads-re, és rövid nézelődés után a romantikus könyvek között, kiválasztok egyet aminek 4,0 felett van az értékelése. Elolvasom a fülszövegét, majd egy kommentet egy lelkes olvasótól és ha még mindig nem vesztettem el az érdeklődést, már neki is kezdek.

Most azonban, egy kicsit másképp volt mivel le kellett szűkítenem a keresést olyan könyvekre amik ügyvédekről szólnak. Korábban egy ilyet sem olvastam, de most, hogy én magam is ebben a témában próbálkozok írni feléledt a kíváncsiságom, vajon milyen könyvek is jelentek már meg ügyvéd románcokról. Hamar rájöttem, hogy hiba volt. A legtöbb borzalmasan egyszerű történettel rendelkezett aminek középpontjában inkább a szex állt mint a jog, de akadt néhány egész ígéretes fülszöveg is. Aztán teljesen véletlen belebotlottam Louise Bay - The British Knight könyvébe. Munka mániás ügyvéd, aki nem mellesleg elképesztően szexi, pipa. Ellenállhatatlan lány, egy kis sötét folttal a múltjában, pipa. Anglia helyszínként, pipa. Imádni való brit akcentus, pipa.

Rövid pánikolás után, hogy nem tudom letölteni a könyvet megoldottam a helyzetet és nekifogtam az olvasásnak. Ismétlem, nem kellett volna. Az első fejezet után rádöbbentem, hogy bár életemben először találkoztam ezzel a könyvvel legalább tíz dolgot feltudok már most sorolni amiben egyezik az én történetemmel és elszontyolodtam. Ég veled boldog tudatlanság. Mivel viszont az írónő írás módja nem volt borzalmas, és a történet is érdekesnek bizonyult, addigra már képtelen voltam abbahagyni az olvasást.

Vegyes érzésekkel fejeztem be a könyvet. Nem volt életem könyve az egyszer biztos, de olvastam már sokkal rosszabbakat is. Nem hagyott bennem túlzottan mély nyomot, mert nem voltam képes teljesen megszeretni a karaktereket, és nem vett le a lábamról a szerelmük. Ennek oka főleg Alexander Knightley lehet, munkamániás hősünk, bár a nevét imádom. Meg kell jegyeznem az Alexander név mindig is egy favorit volt számomra, a vezetéknevét pedig én magam is használom, írói álnévként. Az írónő a könyvben szójátékként használta, mivel főhősnőnk már kb az első oldalon kijelenti neki nincsen szüksége egy megmentő lovagra (knight), majd nem sokkal később szó szerint belefut a lovagjába. Violet King-et már sokkal egyszerűbb volt szeretni. Okos lány, de a múltjában történtek miatt teljesen érthető okokból pályát váltott és életfelfogást. A pillanatnak szeretett élni, nem szeretett előre tervezni, amivel könnyű volt azonosulni. Valamint a "típusa" férfiak terén azok voltak akik jól tudtak baszni. Elnézést a szóhasználatért de I can agree with that. Ennek ellenére a történetük egyszerű volt, de nem eléggé nagyszerű. Ha van valami amit megtanultam a könyv olvasása során, hogy ha elég ügyesen helyezed a két főszereplőt a középpontba és a szerelmük kibontakozását, ez mellett tulajdonképpen foglalkozhatnak akármivel az olvasót nem fogja érdekelni. (Mondanom sem kell, az ügyvédlétről, és a jogról nem tudtam meg sokkal többet, mint amit már eddig is tudtam.) Én viszont ezt a könyvet nem csak mint olvasó, olvastam lehet ezért van, hogy nem fogott meg annyira. Vagy talán mert valami hiányzott nekem belőle. Talán kevés volt a dráma. Én pedig túlzottan szeretem a drámát. Azt még meg kell említeni, hogy váltott szemszöges volt, és folyamatosan Violet, és Alex nézőpontja között ugráltunk. Ez számomra egy hatalmas pozitívum volt, mert imádom ha a pasi gondolataiba is beleláthatok. Íróként is folyamatosan kacérkodok a gondolattal, hogy használjam ezt a megoldást de lássuk be ez nem egyszerű feladat, és kétféle képen is elsülhet. Vagy nagyon jó kiegészítése lesz a történetnek és könnyebbé teszi az olvasó számára, hogy elmélyedjen a szereplők történetébe, vagy pont az ellenkezőjét teszi, ha az írónő éppenséggel borzalmas a férfi narrációban. Hiszen mi nők soha nem leszünk képesek teljesen úgy gondolkodni mint a férfiak és könnyen hiteltelenné válhatnak ezek a fejezetek. Szerencsére ennél a könyvnél ilyesmiről szó sincs.

Általában egy könyv befejezése után órákig a felhők felett lebegve próbálom összeszedni magam, miközben azon sajnálkozok, hogy az életben nem történnek ilyenek. A valóság csúnyán arcon csap, abban a pillanatban, hogy órák után először felnézek, és kiszakadok a könyvből. Az emberek, nem így, nem ilyen varázslatos módon esnek szerelembe, nem botlunk bele életünk szerelmébe a metrón, vagy az új munkahelyünkön, csak jobbra húzzuk egymást tinderen vagy belájkoljuk egymás képét instagrammon. Az örök fuckboy-ok akik punciról puncira repkednek, nem térnek meg hirtelen csak azért mert szembe jön velük az utcán egy számukra "mindenkinél szebb", különleges lány, aki iránt hirtelen akkora vonzódást éreznek, hogy azonnal eldobják a korábbi életvitelüket és többé vissza se néznek. Azt hiszem a legszomorúbbnak ebben azt találom, hogy én viszont kivétel nélkül minden könyv főhősnőjében megtalálom magamat. Persze ez az írók dolga. Ezáltal lesz olyan jó az olvasás élménye. Elveszni a könyvben, a szereplők helyébe képzelni magadat, ebben jó vagyok. És ahogy korábban, kb 15 évesen írtam egy bejegyzésben ez az amit sosem tudok megunni, mert ilyenkor osztozhatok egy nemlétező lány boldog befejezésén, és elhitethetem magammal, hogy egy szép napon én is kaphatok egyet. Bár míg tizenöt évesen imádtam erről fantáziálni, most, húsz évesen, ahogy a realitás súlya a vállamat nyomja, kicsit már nehezebb feladatnak bizonyul hinni ebben.

A könyvet egyébként angolul olvastam ami egy plusz élményt adott nekem a dologhoz. Kb. tizedikes korom óta olvasok így könyveket, mikor is egyszer "rászorultam". Még nagyban a természetfeletti imádatos korszakomat éltem és a J. Armentrout Obszidián-ja kiolvasása után egyszerűen szükségem volt a folytatásra, ami angolul már rég megjelent a magyar viszont még váratott magára. Ugyan milyen nehéz lehet angolul olvasni? Gondoltam én kis naivan. Addigra már nagyban nézegettem a sorozatokat felirat nélkül, és ezt büszkén is hirdettem. De a valóság az volt, hogy nagyjából a negyedét nem értettem még a sorozatnak sem, csak ott sokkal egyszerűbb volt a vizuális megjelenítés miatt kitömni a lyukakat. Az olvasásnál nyilván más volt a helyzet. Két óra után a fejem szétrobbant, az előttem lévő kis papírkát pedig tele írtam olyan szavakkal amiket nem értettem. De hát mindent el kell egyszer kezdeni, és azóta szerintem majdnem annyi könyvet olvastam ki angolul, mint magyarul, már észre sem veszem a különbséget.

Hosszú ideje először, számomra mostanában ismeretlen, nyugalom szállt meg. Újra begubóztam a szobámba és ha csak, nem a kutyát kellett levinni sétálni, ki se tettem a lábam onnan. Nem sokkal ezután, pedig újból üdvözölhettem a visszatérő vágyat az írásra, és most nem arról az írásról beszélek amit itt művelek, vagy legalábbis próbálkozok művelni. Hanem arról amikor hirtelen kipattan egy ötlet a fejemből, gyökeret ver és mire észbe kapok már egy teljes történet vázlata, világa és cselekménye bontakozik ki belőle. Amennyire imádom a fantáziám amiért ilyenekkel tud meglepni, annyira utálom is mert az időzítése majdnem mindig borzalmas. De akár egy akaratos kisgyereket, ezt se tudom lerázni magamról és addig nem tágít amíg papírra nem vetem, vagy esetemben le nem gépelem ezt az ötletet. Így történt hát, hogy isten tudja hányadszorra, ismét visszatértem a wattpadra és nekifogtam a harmadik regény próbálkozásomnak is. Ezúttal, pont mint a legelsőnél a zsánere ennek is romantikus lett, bár "A tökéletes figyelemelterelés" írásakor 15 éves voltam és még koránt sem volt kiforrott írói stílusom, na persze nem állítom, hogy most lenne de így, öt évvel később kicsit tapasztaltabban futottam neki *A vonzás törvényének, ami tipikus New Adult kategóriáját tekintve. De nem szeretném ha minden téren klisés lenne. Életképes karaktereket szeretnék írni igazi célokkal, igazi vágyakkal és hiteles múlttal ami igen is kihat a jelenükre nem csak azért írtam le azokat a tragédiákat mert azt akartam, hogy sok dráma legyen benne és az olvasók szeressék a karaktert. Az erotikus vonalat is szeretném belevinni amitől egy kicsit tartok, mert bár olvasni imádom az ilyet, és most már tapasztalattal is rendelkezek ezen a téren, (nem úgy mint öt évvel ezelőtt, akkor próbálkozni se mertem ilyesmi leírásával) még mindig szégyenlős kislánnyá változok ha a szexről kell írnom. A jó hír, hogy készen állok rá, hogy változtassak ezen, és tovább fejlődjek.

* A történet címére kattintva tudjátok elolvasni az eddig feltöltött fejezeteket wattpadon. Aki esetleg nem ismerné, a wattpad egy olyan felület ahol többnyire "írópalánták" osztják meg a regénypróbálkozásaikat. Ezeket csak úgy tudjátok elolvasni ha regisztráltok az oldalra. Ettől még nem kell feltöltenetek nektek semmit. Csak tudtok szavazni, (csillagozni) és kommentelni amit, ha elolvassátok a részeket és van róla véleményetek szívesen olvasnék. Mint minden író én is éhezem a olvasói visszajelzésre. Persze, ha nincs kedvetek regisztrálni itt is elolvashatjátok a részeket ide kattintva.

Szeretem ha más után futhatok. Van benne valami furcsa élvezet számomra. Míg ha valaki más fut utánam, minden ösztönöm azt súgja, rohanjak az ellenkező irányba.

02. Egy vadász ösztöneivel megáldott préda vagyok. Megállás nélkül, szüntelen arra várva, hogy levadássz, de közben pont ugyan annyira vágyva arra, hogy én is ugyan ezt tehessem veled. Én is üldözni akarlak, ne csak te üldözz engem. Én is be akarlak cserkészni, és én is megakarom húzni a ravaszt. Sőt én akarok lenni aki először lő. Mert igazán csak akkor lehet sikeres ez a vadászat, ha a golyó a végén mindkettőnket eltalál. 

03. Szeretek játszani. Nem számít, hogy mindig veszítek. Most is vesztésre állok, és tökéletesen tisztába vagyok vele, hogy nemsokára újból vissza kerülök a start mezőre. Akkor aztán kezdődik minden előröl, mert minden visszadobás számomra felér egy memória törléssel. Semmit sem tanulok a hibáimból. Egyszer olvastam egy idézetet az őrületről és azóta sem vagyok képes kiverni a fejemből. Az őrültség nem más, mint ugyanazt tenni újra és újra, és várni, hogy az eredmény más legyen. Még mindig hipochondernek számítok ha most ez alapján őrültnek diagnosztizálom magam?

English Below
 

01. I love it when I can chase someone. It has a weird pleasure in it for me. While if someone else is chaseing me, my inner instinct tells me to run the other way.

02. I'm a prey blessed with a hunters instinct. Constantly, and always waiting, for you to hunt me down, but I desire just us much that I could do the same to you. I want to chase after you to, I don't want you to be the only one who's doing the chasing. I wan't to trap you too, and I want to pull the trigger too. Moreover I want to be the one who shoots first. Because this hunt can only be truly succesful if the bullet hits both of us. 

03. I love to play. It doesn't matter that I always lose. I'm going to lose yet again, and I perfectly clear with that I soon going to go back to the start field again. Then everything will start over again because every set back is like a memory wipe for me. I learn nothing from my mistakes. Once I read a quote about madness and ever since then I can't seem to forget that. Madness is when you do the same thing over and over again and you expect a different result. I still count a hypochonder if I diagnose myself with madness?

001. Időt kérek. Időt, becsukni az ajtót és magam mögött hagyni ezt az egészet. A belső hangom közben valamiért azt súgja, előtte mondjam el miért. Kár hogy utálok magyarázkodni ha tudom, hogy felesleges.

002. Gyűlölöm magamban, hogy mindig minden utólag jut szembe. Utólag jövök rá mit kellett volna mondanom arra amit mondtál, és utólag jövök rá mit kellett volna tennem abban a helyzetbe amibe juttattál. Számomra is egyértelmű, hogy lassan reagálok. Gondolom azért marad mindig minden kimondatlan. Különben rég kirobbant volna már belőlem az amit gondolok. Mindig a "megfelelő időt" keresem, hogy elmondjam és mindig lekések róla. Jó időzítés. Minden ebből áll, és én borzalmas vagyok ebben. Az igazság az, hogy azt hiszem, már rég lekéstem erről és már nem lesz következő alkalom.

003. Hogy lehet a dolgokat hatásosan lezárni? Nem olyan tessék lássék módra, amikor az ember csak besöpör mindent a szőnyeg alá. Ha így teszünk, majd egy szép napon hatalmas csattanással esünk pofára, mikor megbotlunk a szőnyeg alatt tornyosuló dolgokban. A legrosszabb ebben pedig nem is az esés hanem a tény hogy az utolsó pillanatig, az esés után következő borzalmas és elkerülhetetlen fájdalomig, még önmagunkkal is elhitetjük, semmi bajunk. Tovább léptünk.

Tovább lépni... egyesek szerint új fejezetet kell kezdeni, esetleg tiszta lapot. A papíron viszont átfog ütni az előző oldalakba beszívódott sötét tinta, a "tiszta lapon" pedig még ott vannak a radírnyomok. Én rendes lezárást akarok. Én elakarom égetni az egész könyvet. Ehhez viszont felejteni kell. A fejünkben élő élénk emlékek gátolják a sikeres lezárást. Gyomlálás szerűen irtanálak ki magamból ha képes lennék rá.

004. Mert vannak azok a dolgok amiket nem tudsz máshogy elengedni csak ha az emlékét is kitörlöd róla a fejedből.

005. Nem fizetsz lakbért de beköltöztél a fejembe. Na jó ezt a szövegeket igazából az Agymenőkből loptam de olyan jól hangzik, hogy beköltözött a fejembe.

006. Valószínűleg a homlokomon díszeleg a lelki szemeteskuka felirat és csak én nem tudok róla.

007. Hirtelen ötlettől vezérelve vettem a kezembe a gyufásdobozt és emeltem egy gyufát ki belőle. Gyorsan húztam végig az oldalán, erősen neki nyomva és másodszori próbálkozásra pici láng gyúlt a szemem láttára. Csak ültem és néztem megbabonázva azt a pici lángot ahogy egyre nagyobb lesz a kezembe tartva. Csak másodpercek teltek el, de számomra az örökkévalóságig tartott a jelenet ahogy néztem a gyufa hegyén lobogni a tüzet majd az lassan kialudt és nem maradt más csak elszenesedett fa. Csalódott voltam amiért olyan hamar eltűnt a láng és egyből félre dobtam a többé használhatatlan fadarabot. Ezek vagyunk mi. Én a gyufa te pedig a kéz ami lángra gyújtott.

English Below