Első fizetésem megérkezésével elérkezettnek láttam az időt, hogy költsek egy kicsit (vagy inkább sajnos sokat) magamra. Egészen pontosan a hajamra és a bőrömre. Nyilván mindkét dolog nagyon fontos számomra de egészen idáig nem fordítottam nagy figyelmet az ápolásukra. Ebben a bejegyzésben egy kicsit arról szeretnék írni miket és miért vettem. Illetve, hogy miket használtam előtte. Ez a bejegyzés azok számára lehet érdekes akik szintén extra száraz / érzékeny bőrrel rendelkeznek, esetleg ekcémája van.

A bőrömmel a kapcsolatom soha sem volt felhőtlen, ami valószínűleg azért van mert a bőröm még nehezebb eset mint én vagyok. Kiskorom óta piros foltok díszítik a könyök hajlataimat és újabban a lábamat is, amik viszketnek. Bőrgyógyászok szerint ez ekcéma de egy idő után feladtam, hogy eljárjak hozzájuk és meghallgassam a véleményüket mert akármilyen kenőcsöt/gyógyszert írtak rá fel, sosem lett tőle jobb. Az állat nyál/szőr allergiám miatt pedig a nyakamon és az arcomon is elég gyakran megjelenik mostanában ugyan az a piros folt amikor a hipoallergén kiskutyám úgy dönt ad egy puszit nekem. (Arról most nem írok inkább, hogy mekkora isten csapása már számomra, hogy allergiás vagyok azokra akiket mindennél jobban imádok, mert ez a bejegyzés nem arról szól. De ilyenkor tudom, hogy sok ember fejében megfordul, hogy "Akkor ne menj a kutyák közelébe és minden oké lesz." Ez biztos nagyon egyszerűen hangozhat annak aki nem érzi át milyen távol tartani magad attól a dologtól amit szeretsz. Nekem megéri az összes mellékhatás.) Visszakanyarodva a bőrömre.

Fürdéshez már jó ideje a Dermax tusfürdőjét használom, ami a bőrömnek jót tesz az orromnak sajnos nem mivel ez tényleg illat, szín és minden olyan mentes, ami jóvá tesz egy tusfürdőt egy normál bőrű ember számára. Én azonban nem az vagyok és ha ez az amitől nem leszek vörös mindenhol fürdés után akkor nem panaszkodok az illat hiánya miatt.

Testápolónak pedig egyetlen krémet sikerült találnom ami működőképesnek bizonyult és nem késztetett arra hogy levakarjam a karom a helyéről ez mégpedig a Bepanten Sensiderm krém. Rengeteg fajtát próbáltam előtte, tényleg. La Roche Posay, Dermax, Sanatopic. Szteroidos receptre felírtat is ami leginkább a kacsazsírra emlékeztetett de egyik se segített. Persze minden bőr más. Nem mondom, hogy ha száraz/ekcémás bőröd van ezek amiket én használok neked is segíteni fognak. Nagyon sok olyan ember által írt posztot olvastam el én is, akik állításuk szerint ilyen bőrtípussal rendelkeznek mint én, az általuk ajánlt krém még se lett jó nekem. Sajnos kísérletezni kell és eközben egy rakat pénzt kidobni az ablakon, - ha nincs szerencséd és nem találod meg elsőre álmaid krémét - mert nagyon olcsó, működő képes krémmel még nem találkoztam. 

Vannak időszakok amikor az ekcémám teljesen eltűnik. Nem piros a bőröm és nem is viszket. Helyette ilyenkor szárazabb lesz mint a sivatag. Legutóbb, május végén történt ez meg mikor is nyaktól fölfelé tapintásra olyan lett a bőröm mint a dörzsi papír kinézetre pedig mint a föld amit ezer éve nem ért víz és kirepedezett. Teljesen érthetetlenül álltam előtte mert eddig csak télen kellett a szárazsággal küzdenem. Rengeteg vizet iszok szóval ez nem lehetett a baj. Elkezdtem kenni intenzíven az eddig használt Garnier arckrémemmel amit bár száraz és érzékeny bőrre ajánlanak telenyomtak parfümmel, valószínűleg emiatt csípett annyira minden felkenésnél. Nem is bizonyult elégnek azért kombináltam az egyetlen másik arckrémemmel, az utoljára két éve használt niveával. Kb 14 éves koromban barátkoztam meg a gondolattal, hogy muszáj használnom krémeket különben vállalhatatlanul nézek ki. Akkor kaptam egy niveát és 18 éves koromig nem is használtam mást az arcomra. Végül lecseréltem de Garnier utódja se bizonyult sokkal jobbnak. Két krém kombinálva naponta legalább négyszer (nem túl nagy mennyiségben) és még is olyan volt mint halottnak a csók.

(Kezd zavarni, hogy mennyiszer szerepel már most ebbe a bejegyzésbe a krém szó, de most nem jut eszembe rá szinonima.)

Rájöttem, hogy reform kell ide. Semmi nem segít az állapotomon ami a polcomon van, sőt rosszabb lesz néhánytól a helyzet. Szóval elkezdtem kutakodni a neten és szomorúan nyugtáztam, hogy ennek az oka egész egyszerűen az, hogy mindenből rosszat használok amit az arcomra kenek naponta. Krémek, lemosók, alapozó semmi nem stimmelt egyiket sem az én bőrtípusomra találták ki.

A legfontosabb az arckrém volt úgyhogy azzal kedztem és egyből kettő is találtam ami jó lehet nekem. Egyet az Eucerintől és egyet a Bidoremától. Mindkettőt agyon dicsérték krémmánián (imádom ezt az oldalt, nagyon hasznos) de végül úgy döntöttem az Eucerin jobb választás lehet nekem (meg a pénztárcámnak is) így azt vettem meg és egyelőre örülök a döntésemnek. Nagyon hamar beszívódik és azóta elmúlt a szárazság. Nem húzza a bőröm felkenéskor és nem is csíp. Sok olyan illatanyag mentes krémet használtam már aminek borzalmas szaga volt de ennél még azzal sincs bajom. Ha véletlen kipirosodok azt is elmulasztja és jól lehet rá sminkelni bár tervezem, hogy veszek egy primert is azért csak ebben a hónapban már nem fért bele a költségvetésbe. Elképzelhető, hogy győz a kíváncsiságom és ha elfogy kipróbálom a másikat is de egyelőre ez úgy néz ki beválik.
A következő amit lecseréltem a Garnier sminklemosóm, mert arra gyanakodtam az is csak szárít. Az utódja a DM márkás Balea arctisztító teje lett ami bár még furcsa mert a micellás vízhez eléggé hozzászoktam, sokkal puhábbá teszi a bőröm. A gyanúm is beigazolódott amikor a tej helyett megint a vizet használtam egyből szárazabb lett másnap a bőröm és több volt a piros foltom is. Nem azt mondom, hogy az összes micellás víz rossz a száraz bőrűeknek. Tervezek keresni egyet ami az én bőrtípusomnak megfelel de ezek szerint a Garnieré nem jó.

Sminkekről is ejtenék gyorsan pár szót de csak említőlegesen. Az essence alapozóját amit eddig azért vettem mert olcsó volt és ahhoz képest (normál bőrű embernek) nagyon jó. Most hosszas gondolkodás után lecseréltem a Maybelline Fit me alapozójára. Eredetileg egy L'oréal alapozót akartam megvenni mert ezt istenítette minden száraz bőrű sminkes vlogger de sehol nem találtam így arra a szomorú következtetésre jutottam, hogy kivonták. De szerencsére a Maybelline is tökéletes. Lehet, hogy az árnyalatot egy picit eltévesztettem, (Választáskor elfelejtettem figyelembe venni, hogy járok szoláriumba és most épp nem vagyok hófehér. Sebaj ősszel már jó lesz. Nyáron amúgy se használok a hétköznapokra alapozót.) de a fedése tökéletes számomra és nem is szárít úgy mint az essence. Netem való tájékozódásom során megtudtam, hogy a száraz bőrűeknek a "Dewy" "Luminous" és "Smooth" szavakat kell keresnie egy alapozón általában ha nem akarnak mellé lőni és egy zsírosabb bőrre szánt mattító alapozót venni. A Maybelline-nek van két másik fit me alapozója amiken ezek a szavak díszelegnek csak az én kis városkámban egyetlen DM, Rossman sem Müller nem árulja őket. (Összeesküvés elmélet: A városom a száraz bőrűek ellen van.) A Müllerben az eladó/kozmetikus lány szerencsére megnyugtatott, hogy ő is a sima Fit me-t használja a száraz bőrére és nem szárítja. Ezen kívül vettem egy korrektort, egy szemöldök ceruzát és egy bronzosítót amikkel szintén meg vagyok elégedve teljes mértékbe. Köszi Müller szombat, hogy spórolhattam is és mindenre kaptam 15% kedvezményt.

Hajra használt termékek terén már kicsit más a helyzet. Az egyetlen pozitív dolog abban, hogy száraz bőröm van, hogy a hajam is annak mondható szóval nem zsírosodik egykönnyen. Általában ezért elég négy-öt naponta hajat mosnom és akkor se viszem túlzásba a dolgot, ami alatt azt értem, hgoy ezer éve ugyan azt a jól bevált Baba Sampont használom. 18 éves koromba megpróbáltam kísérletezni a samponokkal de hiába vettem a hajtípusomra (száraz/töredezett) való drágább márkát meg, még korábban zsírosodott tőle a hajam. A fodrászom ajánlására hozzáadtam a hajmosási rutinhoz a balzsamot is a Baleát veszem és nemrég elkezdtem a hajvégre használni ezt az argán olajos ápolót aminek az illatát egyszerűen imádom.

Egy ideje szemeztem a Magic Hair kapszulával és pezsgőtablettával. Most nem bírtam magammal, megrendeltem. Tegnap kezdtem el a pezsgőtablettát és 120 napnyi adagot rendeltem a szülinapi akciójuk keretében. Véleményt még nem tudok róla mondani de a négy hónapos adag elfogyasztása után mindenképp érkezek eggyel.

Ha április nyolcadika a szavazás napja volt, akkor kilencedike biztosan a hisztié. A kontrollálhatatlan, nevetséges és felesleges hisztié. De hát mire is számítottam? Ilyen a magyar mentalitás. Amit én teljes szívemből utálok, de úgy ragad néha még rám is, és pont olyan gyorsan, mintha pillanatragasztóval nyomták volna fel. Mert mindenhol ott van, - néha még észre se veszem - és ez az ami elől igazán menekülnék. Az utolsó téma amiről valaha bejegyzést terveztem írni az a politika de egyszerűen az ami ma reggel fogadott minden létező közösségi oldalon felidegesített.

Én nem a pártokról akarok beszélni, hogy szerintem kire kellett volna szavazni meg kire nem és "úristen ki nyert megint", nem. Hanem a magyar emberek, a választópolgárok reakciójáról. Ez akasztott ki engem ma olyan szinten, hogy most itt csapkodom a billentyűzetet mert már nem tudom ezt kinek elmondani, és felesleges is lenne, mert ha az emberek meghallják ezt a témát, akkor leengedik náluk a rolót és csak a saját véleményüket szajkózzák megállás nélkül meg se hallgatva a másikat. Nem értik. Nem érti senki mi itt a baj. Miért nem látjuk, hogy olyan szintű széthúzás van a magyarok között amit senki sem próbál helyre hozni. Szerintem már nem is lehet soha helyre hozni. Miért lepődünk meg azon még mindig, hogy a gyűlölet politika sikeres? Magyarok vagyunk és ha még nem tűnt volna fel valakinek, sajnos nagyjából lételemünk a gyűlölködés, az utálkozás, és a negatív/"soha semmi nem jó" hozzáállás. Ez a mentalitás az amit, ÉN gyűlölök, és szégyellek. És ami miatt "elmenekülnék" ebből az országból elsősorban, nem a gazdaság vagy bármi más miatt. Teljesen mindegy, hogy mi az, ha valami a fókuszba van állítva, és gyűlölni lehet meg félni lehet tőle akkor az jöhet. Legyen ez a bevándorlás kérdése, amit az a bizonyos párt használt előszeretettel a választások előtt. Vagy most a választások után AZ a bizonyos párt került épp a fókuszba a legtöbb ember szemében. És "fujj, hogy történhetett ez?" Hát mi csináltuk, mi magyarok. Most akkor szépen le is kell nyelni ezt. Felesleges utólag tele rakni értelmetlen posztokkal a facebookot, meg az instagrammot. Hol voltatok a szavazás napján? Miért nem akkor posztoltátok tele ezeket az oldalakat, hogy MENJETEK EL SZAVAZNI. Kemény öt percet vesz el az életedből (legalábbis nekem annyi volt). Miért nem akkor raktatok ki pozitív dolgokat arról a pártról akit érdemesnek tartottatok volna a győzelemre? Miért utólag nyomtok tele mindent a negatív dolgokkal a győztessel kapcsolatban? Nekem ez is ugyan olyan undorító. Ez is ugyan olyan gyűlölködés. De hát mi mást csinálnánk. Valaki szerint van alapja valaki szerint nincs. De ezt élvezzük. Mi értelme van? Semmi.

(Ez a szöveg is mindenkitől, hogy lopnak... Nekem meggyőződésem, hogy akárki kerülne az ország élére ugyan ezt csinálná mint az aki most van, csak kevésbé nyíltan talán. Ugyan már, valld be, ha te lennél ott te is ezt csinálnád. Azt se felejtsük azért el, hogy volt rosszabb is előttük. Ezt azoknak mondanám akik szerint ennél nincs rosszabb. De... rosszabb mindig van. Ha ezek után azt gondolnád, hogy elégedett vagyok az eredménnyel, tévedsz. Engem is meglepett ugyan úgy. De mint mindenhez ehhez is úgy állok hozzá, hogy próbálom több oldalról látni a dolgot.)

Rengeteg ismerősöm el se ment szavazni, azzal az indokkal, hogy "nem tudtam egyik pártról se semmit, úgyhogy feleslegesnek gondoltam." Nekem ez volt az első nagy szavazás amin részt vehettem. Soha nem érdekelt a politika. Egyszerre untat és idegesít. Kiskoromban soha nem értettem, hogy tudnak a felnőttek olyan hevesen vitatkozni miatta. Olyan elvakultan. Plusz valahogy mindig úgy éreztem, nekem semmi beleszólásom nincs a dologba és ez eddig tényleg így is volt. Idén viszont mikor kiküldték az értesítőt elkezdtem utánajárni a pártoknak mert rájöttem, hogy lehet, hogy csak egy szavazatom van de azzal ha van esélyem előre segíteni valamilyen formában a jövőmet akkor el kell mennem, meg kell próbálnom. És reménykedtem, hogy sokan így gondolják mert sok kicsi sokra megy. Próbáltam mindenkit a szavazásra buzdítani, ha feljött a téma, az már nem érdekelt kire nyomja, az az ő döntése.

A legnagyobb kedvencem egyébként azok a hisztizők akik el se mentek szavazni. Mert meglepően sok van ezekből is. Na ők aztán tényleg befoghatnák a szájukat. És ne fogja nekem senki arra, hogy munkába ment vagy nem tudom, mert ha ilyen szinten érdekli, hogy van energiája utólag kinyilvánítania a véleményét akkor előtte is tehetett volna az ügy érdekében kicsivel nagyobb erőfeszítéseket. (Én is hét órakor mentem el és utána indultam dolgozni.) És a fele azt se tudja, hogy automatikusan a jelenlegi hatalmon lévő pártra ment a szavazata ezzel. Vicc.

Bár meg kell említeni, hogy idén, az előzőhöz képest hatalmas volt a részvételi arány ami talán jogosan mindenkiben elindított egy várakozást. Mindenki már érezte a változás szelét aztán mégse lett semmi. Hát ez van. Majd talán négy év múlva. De a hiszti ne tartson addig. Én is eddig voltam hajlandó foglalkozni a politikával, de négy év múlva kicsit korábban kezdem el az utánajárást ha még itt fogok élni és érinteni fog.

Erről jut eszembe. Egy valamiről még szeretnék említést tenni amit nem értek. A külföldön élő magyarok miért szavazhatnak? Most leginkább a környező országokban élőkről beszélek, azokról akik soha nem szándékoznak ideköltözni. Miért szólhatnak ők is bele, hogy mi legyen itt? Nem nekik kell elviselni a következményeket.

Most ez egy olyan posztom lett amit muszáj volt megírnom, publikálni fogom, de remélem senki nem olvassa el. Nem azért mert szégyelleném a véleményem hanem mert már eleget hallottam mások válaszát rá, ráadásul olyan agresszív módon tálalva amennyire csak lehet. Tudom, hogy nem értünk egyet. Senki nem ért egyet senkivel.

"Feminista vagyok." Ennek a mondatnak a hallatára az összes fiú és férfi egyként ráncolja a homlokát rám, vagy azért mert életében nem hallotta még ezt a szót vagy hallotta csak rossz jelentést párosít hozzá, tehát a végeredmény mindkettőnél ugyan az: fogalma sincs mit jelent. De a legtöbb meg azután is hogy elmagyaráztam számomra mit takar feministának lenni, azonnal visszavonulót fúj és futni kezd az ellenkező irányba.

"Akkor ne hangoztasd ezt" mondta erre anyukám egyszerűen, mikor méltatlankodva beszámoltam neki erről. Ez még jobban felbosszantott. 2018 van. Az egyenjogúság a két nem között pedig még mindig elérhetetlennek látszik. És még csak nem is beszélhetek róla? Hogy miért? Mert az emberek nem hajlandóak egy pillanatra is belegondolni miről is szól ez a mozgalom. Szándékosan használtam az emberek szót mivel rengeteg nőre is igaz sajnos ez. Sosem felejtem el, mikor egyszer teljesen véletlen egy olyan tumblr oldalra tévedtem aminek az volt a címe: "Nők a feminizmus ellen". Először azt hittem ez valami vicc lehet csak biztosan. Majd elkezdtem görgetni és láttam ahogy nők százai pózolnak egy papírlappal a kezükbe, amiken nagyobbnál nagyobb hülyeségek álltak. "Nincs szükségem a feminizmusra mert én szeretem a férjem. Nekem nem fáradtság főzni, mosni, takarítani rá" meg "Nincs szükségem a feminizmusra mert nem akarom hogy a lányaim ribanckodó feministák között nőjenek fel" ó és a kedvencem "Nincs szükségem a feminizmusra mert én nem támogatom a meggyilkolását egy meg nem született gyermeknek." (Az abortusz témáját most nem fogom feszegetni mert ez a bejegyzés már nem bírná el. De azért egy mondat. Az én testem, az én döntésem. Senki másnak nincs beleszólása ebbe, nem, még annak se aki a spermájával szállt be a buliba. Hupsz ez kettő volt.) Öt perc az oldalon és agyfaszt kaptam. Az egyik kép viszont amin többek között az állt, hogy "Én nem használom a nemem kifogásként amiért nem vagyok elég sikeres az életben. Ha így teszel ez többet mond el rólad milyen ember vagy, mint bármi más." elgondolkodtatott. Hogy is van ez? Előbb nő vagyok aztán ember? Vagy előbb ember aztán nő? Mert ha az utóbbi akkor nem túl nagy kérés a feminista mozgalom részéről hogy egyenlő emberként bánjanak velünk, és ne érjenek megkülönböztetések minket bizonyos területeken. Én nem egy nők által uralt világot képzelek el. Csak azt mondom kivehetnénk egy kicsit a homokból a fejünket.

Miért kéne egy férfinak többet keresnie ugyan azért a munkáért mint amit egy nő végez? Miért kéne a nőnek egyedül végeznie a házimunkát miután hazaér a rendes állásából ahol ugyan annyi órát dolgozik le mint a férfi, míg az ha hazaér pihenhet a TV előtt? Mert Magyarországon nem túl gyakori eset az, hogy egy nő megteheti, hogy fő állású anya legyen. Ha így lenne nyilván más lenne a helyzet. Szóval miért nem kap segítséget? (Ez inkább panel lakásban kérdés ahol nincs kerti munka, bár én olyan családot is ismerek ahol a nő végzi még azt is. Nem azt mondom, hogy a férfi dolga lenne a házimuka elvégzése csak, hogy néha besegíthetnének. A társadalom erre mit mond? "Amelyik nő nem tudja elfogadni ezt a szerepet és tehernek érzi annak ne legyen párja." És a férfiak? "Ne akarja már elvenni a férfiasságom azzal, hogy velem takaríttat. Csinálom én a dolgok javítását." Igen ám, csak míg egy dolog évente talán ha egyszer elromlik, addig mosogatni, mosni, és vasalni egy picit gyakrabban kell.) Miért néz ferde szemmel a társadalom azokra a nőkre akik a karrierjüket választják a család helyett és az ugyanilyen férfiakra miért nem? (Manapság tudom, hogy az apukák is otthon maradhatnak a gyerekkel ha szeretnének ha az anyuka esetleg többet keres és ez egyre elfogadottabb ami jó, de itt most inkább arra gondolok, hogy vannak olyan nők akik egyszerűen nem akarnak gyereket. A mi kis mai társadalmunk erre hogy reagál még mindig: "Ez a nő nem nő! Az igazi nőnek az a célja hogy találjon magának egy párt és gyereket szüljön neki!") Csak egyenlőséget szeretnék... egyenlőséget a társadalom szemében az előbb felsorolt területeken.

Ez nem azt jelenti, hogy akarnám a teljesen független erős nő szerepét, akinek nem kell a férfi segítsége. Sem egy olyan férfit magam mellé aki megfelel a klasszikus "papucs"nak, és csak azt lesi én mit szeretnék. Sokkal inkább egy olyan társat aki egyenlő félként lát engem, de irányít ha szükseges. Én nem akarom túl dominálni a férfiakat. Egyet értek azokkal akik úgy gondolják bizonyos helyzetekben meg kell hagyni a régi szerepeket mert így van belénk kódolva. Ha kinyitják nekem az ajtót, az nyilván nem azért történik mert én nem tudnám megtenni ugyan ezt. Ha valami túl nehéz akkor nem fogok csökönyösen ragaszkodni a cipeléséhez miután felajánlották, hogy cipelik helyettem, hiszen a férfiak (jobb esetben) mindig erősebbek és értékelem a kedves gesztusukat. Ezzel nem gondolom, hogy én gyengének tűnnék a szemükbe. Büszke vagyok a haladásra amit a korábbi évszázad során a nők elértek, és kiharcolták azokat a jogokat amiket ma én már élvezhetek, de még mindig van hová fejlődnünk.

Itt most akár be is fejezhetném a bejegyzést de van még egy fontos gondolat, amit muszáj kiírnom magamból ezzel a témával kapcsolatban. Rosszul vagyok az olyan fiúk kijelentéseitől mint például az "Amelyik kulcs rengeteg zárat kinyit, az egy fasza kulcs. De az a zár amit rengeteg kulcs ki tud nyitni, az elég szar zár." Nem tudom megszámolni hányszor hallottam ezt. Felháborítónak találom az egészet ahogy ehhez is viszonyulnak az emberek a mai napig. Amelyik lány már ötnél több fiúval volt az egy ribanc (és a szomorú dolog, hogy ezt a jelzőt a lányok sokkal gyakrabban mondják egymásra), de ez nincs ugyan így a fiúknál, sőt minél nagyobb a szám annál nagyobb király vagy. MIÉRT? Nincs ezzel gond de akkor mi nők/lányok is hadd szexeljünk már annyi emberrel amennyivel jól esik anélkül, hogy elítélnének érte.

- Hidd el a férfiak nem akarják hosszú távra azt akit bárki megkaphat. Akit könnyen megkaphatnak. A fiúk elszórakoznak velük de idővel még ők is rájuk unnak.

Ezt a fajta kiselőadást kismilliószor hallgattam meg anyámtól. De valahogy sosem találtam teljesen igaznak, mert mást láttam. Vagy talán még is igaza van? Hát örökké az elérhetetlent játszani sem a legjobb taktika az is biztos. Én már csak tudom, de én nem tehetek erről. Nem a társadalom nyomása miatt vagyok képtelen lefeküdni azzal akivel csak szeretnék hanem az elveim miatt amik valamikor a személyiségem kiforrása során alakultak ki és most kemény vas korlátként zárják le előttem az utat, nekem pedig ezzel nincs bajom. Pont ezért vicces, hogy ilyen közel áll a szívemhez ez a téma mert közvetlen egyáltalán nem érint. Ha valakinek akkor aztán nekem biztosan sok "szabályom" van a szex terén. De ezeket a szabályokat nem más, nem a társadalom határozta meg hanem én magam. És szerintem ez jog mindenkit megillet. Hogy saját maga alkossa meg a szabályait erre. 

Megint az idealista beszélt belőlem. De az is lehet, hogy csak a lázadó.

Ha elég időt töltök el olvasás nélkül, könnyen megfeledkezek róla mekkora örömöt is lelek benne. Tegnap éjjel rászántam magam, hogy elolvassak egy könyvet mert már az idejét sem tudtam megmondani mikor tettem ezt utoljára. Általában csak felmegyek Goodreads-re, és rövid nézelődés után a romantikus könyvek között, kiválasztok egyet aminek 4,0 felett van az értékelése. Elolvasom a fülszövegét, majd egy kommentet egy lelkes olvasótól és ha még mindig nem vesztettem el az érdeklődést, már neki is kezdek.

Most azonban, egy kicsit másképp volt mivel le kellett szűkítenem a keresést olyan könyvekre amik ügyvédekről szólnak. Korábban egy ilyet sem olvastam, de most, hogy én magam is ebben a témában próbálkozok írni feléledt a kíváncsiságom, vajon milyen könyvek is jelentek már meg ügyvéd románcokról. Hamar rájöttem, hogy hiba volt. A legtöbb borzalmasan egyszerű történettel rendelkezett aminek középpontjában inkább a szex állt mint a jog, de akadt néhány egész ígéretes fülszöveg is. Aztán teljesen véletlen belebotlottam Louise Bay - The British Knight könyvébe. Munka mániás ügyvéd, aki nem mellesleg elképesztően szexi, pipa. Ellenállhatatlan lány, egy kis sötét folttal a múltjában, pipa. Anglia helyszínként, pipa. Imádni való brit akcentus, pipa.

Rövid pánikolás után, hogy nem tudom letölteni a könyvet megoldottam a helyzetet és nekifogtam az olvasásnak. Ismétlem, nem kellett volna. Az első fejezet után rádöbbentem, hogy bár életemben először találkoztam ezzel a könyvvel legalább tíz dolgot feltudok már most sorolni amiben egyezik az én történetemmel és elszontyolodtam. Ég veled boldog tudatlanság. Mivel viszont az írónő írás módja nem volt borzalmas, és a történet is érdekesnek bizonyult, addigra már képtelen voltam abbahagyni az olvasást.

Vegyes érzésekkel fejeztem be a könyvet. Nem volt életem könyve az egyszer biztos, de olvastam már sokkal rosszabbakat is. Nem hagyott bennem túlzottan mély nyomot, mert nem voltam képes teljesen megszeretni a karaktereket, és nem vett le a lábamról a szerelmük. Ennek oka főleg Alexander Knightley lehet, munkamániás hősünk, bár a nevét imádom. Meg kell jegyeznem az Alexander név mindig is egy favorit volt számomra, a vezetéknevét pedig én magam is használom, írói álnévként. Az írónő a könyvben szójátékként használta, mivel főhősnőnk már kb az első oldalon kijelenti neki nincsen szüksége egy megmentő lovagra (knight), majd nem sokkal később szó szerint belefut a lovagjába. Violet King-et már sokkal egyszerűbb volt szeretni. Okos lány, de a múltjában történtek miatt teljesen érthető okokból pályát váltott és életfelfogást. A pillanatnak szeretett élni, nem szeretett előre tervezni, amivel könnyű volt azonosulni. Valamint a "típusa" férfiak terén azok voltak akik jól tudtak baszni. Elnézést a szóhasználatért de I can agree with that. Ennek ellenére a történetük egyszerű volt, de nem eléggé nagyszerű. Ha van valami amit megtanultam a könyv olvasása során, hogy ha elég ügyesen helyezed a két főszereplőt a középpontba és a szerelmük kibontakozását, ez mellett tulajdonképpen foglalkozhatnak akármivel az olvasót nem fogja érdekelni. (Mondanom sem kell, az ügyvédlétről, és a jogról nem tudtam meg sokkal többet, mint amit már eddig is tudtam.) Én viszont ezt a könyvet nem csak mint olvasó, olvastam lehet ezért van, hogy nem fogott meg annyira. Vagy talán mert valami hiányzott nekem belőle. Talán kevés volt a dráma. Én pedig túlzottan szeretem a drámát. Azt még meg kell említeni, hogy váltott szemszöges volt, és folyamatosan Violet, és Alex nézőpontja között ugráltunk. Ez számomra egy hatalmas pozitívum volt, mert imádom ha a pasi gondolataiba is beleláthatok. Íróként is folyamatosan kacérkodok a gondolattal, hogy használjam ezt a megoldást de lássuk be ez nem egyszerű feladat, és kétféle képen is elsülhet. Vagy nagyon jó kiegészítése lesz a történetnek és könnyebbé teszi az olvasó számára, hogy elmélyedjen a szereplők történetébe, vagy pont az ellenkezőjét teszi, ha az írónő éppenséggel borzalmas a férfi narrációban. Hiszen mi nők soha nem leszünk képesek teljesen úgy gondolkodni mint a férfiak és könnyen hiteltelenné válhatnak ezek a fejezetek. Szerencsére ennél a könyvnél ilyesmiről szó sincs.

Általában egy könyv befejezése után órákig a felhők felett lebegve próbálom összeszedni magam, miközben azon sajnálkozok, hogy az életben nem történnek ilyenek. A valóság csúnyán arcon csap, abban a pillanatban, hogy órák után először felnézek, és kiszakadok a könyvből. Az emberek, nem így, nem ilyen varázslatos módon esnek szerelembe, nem botlunk bele életünk szerelmébe a metrón, vagy az új munkahelyünkön, csak jobbra húzzuk egymást tinderen vagy belájkoljuk egymás képét instagrammon. Az örök fuckboy-ok akik punciról puncira repkednek, nem térnek meg hirtelen csak azért mert szembe jön velük az utcán egy számukra "mindenkinél szebb", különleges lány, aki iránt hirtelen akkora vonzódást éreznek, hogy azonnal eldobják a korábbi életvitelüket és többé vissza se néznek. Azt hiszem a legszomorúbbnak ebben azt találom, hogy én viszont kivétel nélkül minden könyv főhősnőjében megtalálom magamat. Persze ez az írók dolga. Ezáltal lesz olyan jó az olvasás élménye. Elveszni a könyvben, a szereplők helyébe képzelni magadat, ebben jó vagyok. És ahogy korábban, kb 15 évesen írtam egy bejegyzésben ez az amit sosem tudok megunni, mert ilyenkor osztozhatok egy nemlétező lány boldog befejezésén, és elhitethetem magammal, hogy egy szép napon én is kaphatok egyet. Bár míg tizenöt évesen imádtam erről fantáziálni, most, húsz évesen, ahogy a realitás súlya a vállamat nyomja, kicsit már nehezebb feladatnak bizonyul hinni ebben.

A könyvet egyébként angolul olvastam ami egy plusz élményt adott nekem a dologhoz. Kb. tizedikes korom óta olvasok így könyveket, mikor is egyszer "rászorultam". Még nagyban a természetfeletti imádatos korszakomat éltem és a J. Armentrout Obszidián-ja kiolvasása után egyszerűen szükségem volt a folytatásra, ami angolul már rég megjelent a magyar viszont még váratott magára. Ugyan milyen nehéz lehet angolul olvasni? Gondoltam én kis naivan. Addigra már nagyban nézegettem a sorozatokat felirat nélkül, és ezt büszkén is hirdettem. De a valóság az volt, hogy nagyjából a negyedét nem értettem még a sorozatnak sem, csak ott sokkal egyszerűbb volt a vizuális megjelenítés miatt kitömni a lyukakat. Az olvasásnál nyilván más volt a helyzet. Két óra után a fejem szétrobbant, az előttem lévő kis papírkát pedig tele írtam olyan szavakkal amiket nem értettem. De hát mindent el kell egyszer kezdeni, és azóta szerintem majdnem annyi könyvet olvastam ki angolul, mint magyarul, már észre sem veszem a különbséget.

Nincs egészen 6 órája, hogy letettem a kezemből a könyvet, de még mindig a hatása alatt vagyok, ezért nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán jó ötlet-e ezt a bejegyzést most megírni. Ha nem uralkodnék magamon, és engedném elszabadulni tomboló érzelmeimet tele lenne káromkodással, nagy betűkkel, és túlzásokkal, az egész bejegyzés úgyhogy ígérem megpróbálom visszafogni magam. A Soha határa számomra semmihez sem hasonlítható élményt nyújtott, főleg hogy nagyon is át tudtam érezni Camryn helyzetét. Én is rengetegszer játszottam már el a gondolattal, hogy egy hátizsákkal egy szép napon elindulok, és mindent a hátam mögött hagyok. Soha nem olvastam azelőtt még road trip könyvet de rá kellett jönnöm hogy imádom.  Az egész könyvet imádtam ahogy volt, talán a végét találtam kicsit furcsának. Olyan tökéletesen volt vezetve az egész történet, a végét meg mintha összecsapták volna. Ennek ellenére nagyon megvoltam elégedve azzal ahogy Andrew és Camryn kapcsolata alakult és a magam részéről itt le is zártam volna a történetet. 

Nem arról van szó hogy nem olvastam volna még több száz oldalon keresztül a történetüket és az utazásukat, de van egyfajta bizalmatlanságom a folytatások felé. Mindig attól félek hogy a második már nem lesz olyan jó mint az első és ez beárnyékolja majd az első könyvel szerzett pozitív élményeket is. Ennek ellenére mindig elolvasom a folytatást, és vagy megnyugszok hogy jól tettem, vagy felidegesítem magam.Hát Az örökké határánál mindkettőt érzem. De azt hiszem inkább ideges vagyok. Persze ritka az amikor azt mondhatom egy folytatásról hogy jobb volt mint az első rész. Ez a könyv egyszerre volt nagyon jó és borzalmas. Mivel még mindig Camrynről és Andrewról van szó így nem lehetett rossz, de az írónő igazán fordíthatott volna több időt a második részre is.

Először is a borítóról szeretnék pár szót szólni. IMÁD... Bocsi, tudom hogy megígértem hogy fegyelmezem magam. Szóval nagyon tetszik. A magyart sajnos elrontották egy szürke csíkkal az alján. (Ejnye Ulpius-ház kiadó.) Az első rész borítója is nagyon megfogott, de ez mindent visz. Andrew vagyis Benjamin Fiege (a modell neve), túl jól néz ki rajta. A szürke háttér a betűtípus az idézet rajta... minden pont jó.

A történet szerint öt hónap telt el azóta hogy Camryn felszállt arra a buszra és találkozott Andrew Parrish-el. Az első rész végén Andrew legyőzte a daganatot, Camryn terhes és eljegyezték egymást. Mindenki boldogan éldegél. Aztán elkezdtem olvasni a második részt és az volt az első benyomásom hogy nagyon hirtelen ugrottam bele a könyvbe aztán meg se állhattam egy pillanatra sem mert ugyan ezzel a sebességgel robogtam a karakterekkel végig az első 100 oldalon. Nagyon gyorsan követték egymást az események és olyan érzésem volt mintha átugornánk fontos részeket. Aztán mire észrevettem bekövetkezett a tragédia.
Hogy őszinte legyek a "tragédia" semmi hatással nem volt rám. Nem vagyok érzéketlen az első rész végén például én is sírtam... Lehet hogy át kellene élnem azt ami Camrynnel történt ahhoz hogy átérezzem vagy nem tudom. Aztán a lány elkezdett rossz döntéseket hozni, (itt szívesen beléptem volna a könyvbe és a falba vertem volna Camryn fejét) és Andrew úgy gondolja hogy csak úgy szerezheti vissza a lányt akibe beleszeretett azon a buszon hogyha megint útnak indulnak. Ami nem volt rossz ötlet...
Ahogy az első könyvben, úgy itt is imádtam az utazásuk minden kis részét. Most sem volt hiány énekelgetésből, őrültségekből, és szerelemből. Az elzárt partszakaszos bulis rész nagyon kiakasztott, mert utálom még a gondolatot hogy bárki más is megérinti Andrew-t Camrynen kívül. Még úgy is hogy nem voltak maguknál és nem számít megcsalásnak vagy ilyesmi, de ennél a résznél is leüvöltöttem volna J.A. Redmerski fejét. Sebaj félre tenném minden bajomat boldogan, DE MÉG MINDIG UGRÁLTUNK. Egyik pillanatban Camryn szülinapját ünnepelték decemberbe, a következő lapon pedig már eltelt egy teljes hónap. Ezt még el is fogadnám, egy hónap nem olyan hosszú idő, de január után május jött. Úgy érzem vennem kell egy naptárat az írónőnek.
A könyv végével végül is  elégedett vagyok, viszont ott volt az az epilógus... Az a fajta ember vagyok aki imádja a happy end-et sőt igényli. De ez a 15 éves ugrás még nekem is sok volt. Ráadásul a lányuk szemszögéből lett megírva. Úgy érzem az írőnő túlságosan is elrugaszkodott a valóságtól. Már pedig az nem sok jót jelent ha egy New Adult könyvet olvasok és közben úgy érzem annyi esély van arra hogy valóban megtörténjenek a dolgok mint egy Fantasy könyvnél.

Összegzés : 5/4 Nincs szívem jobban lepontozni mert az első rész emléke még mindig élénken él bennem és az is mekkora hatással volt rám. Minden negatívum ellenére A soha határát és Az örökké határát mindenkinek el kellene olvasnia mert nagy élményekkel fog gazdagodni, én legalábbis így érzem.  Főleg ha benned is megvan a vágy az utazásra. Ha a második rész nem is, az első kötelező! Kicsit szomorú vagyok hogy vége és nem kapok több részt belőlük de tudom hogy jó ez így, és tulajdonképpen bármikor újraolvashatom a történetüket. Mert ez a történet mindenképpen újraolvasós.