Ha elég időt töltök el olvasás nélkül, könnyen megfeledkezek róla mekkora örömöt is lelek benne. Tegnap éjjel rászántam magam, hogy elolvassak egy könyvet mert már az idejét sem tudtam megmondani mikor tettem ezt utoljára. Általában csak felmegyek Goodreads-re, és rövid nézelődés után a romantikus könyvek között, kiválasztok egyet aminek 4,0 felett van az értékelése. Elolvasom a fülszövegét, majd egy kommentet egy lelkes olvasótól és ha még mindig nem vesztettem el az érdeklődést, már neki is kezdek.

Most azonban, egy kicsit másképp volt mivel le kellett szűkítenem a keresést olyan könyvekre amik ügyvédekről szólnak. Korábban egy ilyet sem olvastam, de most, hogy én magam is ebben a témában próbálkozok írni feléledt a kíváncsiságom, vajon milyen könyvek is jelentek már meg ügyvéd románcokról. Hamar rájöttem, hogy hiba volt. A legtöbb borzalmasan egyszerű történettel rendelkezett aminek középpontjában inkább a szex állt mint a jog, de akadt néhány egész ígéretes fülszöveg is. Aztán teljesen véletlen belebotlottam Louise Bay - The British Knight könyvébe. Munka mániás ügyvéd, aki nem mellesleg elképesztően szexi, pipa. Ellenállhatatlan lány, egy kis sötét folttal a múltjában, pipa. Anglia helyszínként, pipa. Imádni való brit akcentus, pipa.

Rövid pánikolás után, hogy nem tudom letölteni a könyvet megoldottam a helyzetet és nekifogtam az olvasásnak. Ismétlem, nem kellett volna. Az első fejezet után rádöbbentem, hogy bár életemben először találkoztam ezzel a könyvvel legalább tíz dolgot feltudok már most sorolni amiben egyezik az én történetemmel és elszontyolodtam. Ég veled boldog tudatlanság. Mivel viszont az írónő írás módja nem volt borzalmas, és a történet is érdekesnek bizonyult, addigra már képtelen voltam abbahagyni az olvasást.

Vegyes érzésekkel fejeztem be a könyvet. Nem volt életem könyve az egyszer biztos, de olvastam már sokkal rosszabbakat is. Nem hagyott bennem túlzottan mély nyomot, mert nem voltam képes teljesen megszeretni a karaktereket, és nem vett le a lábamról a szerelmük. Ennek oka főleg Alexander Knightley lehet, munkamániás hősünk, bár a nevét imádom. Meg kell jegyeznem az Alexander név mindig is egy favorit volt számomra, a vezetéknevét pedig én magam is használom, írói álnévként. Az írónő a könyvben szójátékként használta, mivel főhősnőnk már kb az első oldalon kijelenti neki nincsen szüksége egy megmentő lovagra (knight), majd nem sokkal később szó szerint belefut a lovagjába. Violet King-et már sokkal egyszerűbb volt szeretni. Okos lány, de a múltjában történtek miatt teljesen érthető okokból pályát váltott és életfelfogást. A pillanatnak szeretett élni, nem szeretett előre tervezni, amivel könnyű volt azonosulni. Valamint a "típusa" férfiak terén azok voltak akik jól tudtak baszni. Elnézést a szóhasználatért de I can agree with that. Ennek ellenére a történetük egyszerű volt, de nem eléggé nagyszerű. Ha van valami amit megtanultam a könyv olvasása során, hogy ha elég ügyesen helyezed a két főszereplőt a középpontba és a szerelmük kibontakozását, ez mellett tulajdonképpen foglalkozhatnak akármivel az olvasót nem fogja érdekelni. (Mondanom sem kell, az ügyvédlétről, és a jogról nem tudtam meg sokkal többet, mint amit már eddig is tudtam.) Én viszont ezt a könyvet nem csak mint olvasó, olvastam lehet ezért van, hogy nem fogott meg annyira. Vagy talán mert valami hiányzott nekem belőle. Talán kevés volt a dráma. Én pedig túlzottan szeretem a drámát. Azt még meg kell említeni, hogy váltott szemszöges volt, és folyamatosan Violet, és Alex nézőpontja között ugráltunk. Ez számomra egy hatalmas pozitívum volt, mert imádom ha a pasi gondolataiba is beleláthatok. Íróként is folyamatosan kacérkodok a gondolattal, hogy használjam ezt a megoldást de lássuk be ez nem egyszerű feladat, és kétféle képen is elsülhet. Vagy nagyon jó kiegészítése lesz a történetnek és könnyebbé teszi az olvasó számára, hogy elmélyedjen a szereplők történetébe, vagy pont az ellenkezőjét teszi, ha az írónő éppenséggel borzalmas a férfi narrációban. Hiszen mi nők soha nem leszünk képesek teljesen úgy gondolkodni mint a férfiak és könnyen hiteltelenné válhatnak ezek a fejezetek. Szerencsére ennél a könyvnél ilyesmiről szó sincs.

Általában egy könyv befejezése után órákig a felhők felett lebegve próbálom összeszedni magam, miközben azon sajnálkozok, hogy az életben nem történnek ilyenek. A valóság csúnyán arcon csap, abban a pillanatban, hogy órák után először felnézek, és kiszakadok a könyvből. Az emberek, nem így, nem ilyen varázslatos módon esnek szerelembe, nem botlunk bele életünk szerelmébe a metrón, vagy az új munkahelyünkön, csak jobbra húzzuk egymást tinderen vagy belájkoljuk egymás képét instagrammon. Az örök fuckboy-ok akik punciról puncira repkednek, nem térnek meg hirtelen csak azért mert szembe jön velük az utcán egy számukra "mindenkinél szebb", különleges lány, aki iránt hirtelen akkora vonzódást éreznek, hogy azonnal eldobják a korábbi életvitelüket és többé vissza se néznek. Azt hiszem a legszomorúbbnak ebben azt találom, hogy én viszont kivétel nélkül minden könyv főhősnőjében megtalálom magamat. Persze ez az írók dolga. Ezáltal lesz olyan jó az olvasás élménye. Elveszni a könyvben, a szereplők helyébe képzelni magadat, ebben jó vagyok. És ahogy korábban, kb 15 évesen írtam egy bejegyzésben ez az amit sosem tudok megunni, mert ilyenkor osztozhatok egy nemlétező lány boldog befejezésén, és elhitethetem magammal, hogy egy szép napon én is kaphatok egyet. Bár míg tizenöt évesen imádtam erről fantáziálni, most, húsz évesen, ahogy a realitás súlya a vállamat nyomja, kicsit már nehezebb feladatnak bizonyul hinni ebben.

A könyvet egyébként angolul olvastam ami egy plusz élményt adott nekem a dologhoz. Kb. tizedikes korom óta olvasok így könyveket, mikor is egyszer "rászorultam". Még nagyban a természetfeletti imádatos korszakomat éltem és a J. Armentrout Obszidián-ja kiolvasása után egyszerűen szükségem volt a folytatásra, ami angolul már rég megjelent a magyar viszont még váratott magára. Ugyan milyen nehéz lehet angolul olvasni? Gondoltam én kis naivan. Addigra már nagyban nézegettem a sorozatokat felirat nélkül, és ezt büszkén is hirdettem. De a valóság az volt, hogy nagyjából a negyedét nem értettem még a sorozatnak sem, csak ott sokkal egyszerűbb volt a vizuális megjelenítés miatt kitömni a lyukakat. Az olvasásnál nyilván más volt a helyzet. Két óra után a fejem szétrobbant, az előttem lévő kis papírkát pedig tele írtam olyan szavakkal amiket nem értettem. De hát mindent el kell egyszer kezdeni, és azóta szerintem majdnem annyi könyvet olvastam ki angolul, mint magyarul, már észre sem veszem a különbséget.