És már megint ott volt. Egy újabb nekem szegezett kérdés aminek bár hozzám semmi köze te még is tőlem várod rá a választ. Elhomályosult látással bámultam a képernyőre miközben próbáltam megemészteni a kérdésed és elemezni a problémád. A mai nap folyamán az ötödik problémát és bár nem mind a tied volt, egyik sem az enyém. Egy újabb kérdés amire nekem kellene tudnom a választ. Amivel előre kellene segítenem téged, barátom.

Általában nem zavar ha tanácsot kérnek tőlem. Sőt kifejezetten élvezem az osztogatását. Hiszen a saját helyzetét sosem tudja elég objektíven nézni az ember én viszont imádok a dolgokra így tekinteni. Ezzel együtt könnyen azonosulni is tudok a helyzetükkel. De az utóbbi időben túl sokan várják tőlem a megoldást, túl sokféle problémára.

Nem szoktam panaszkodni. Nem szeretek. Egyszerűen a problémáim két kategóriába sorolhatóak. A semmiségek és a lélekemésztő katasztrófák (legalábbis így élem meg őket). Előbbit élvezettel dramatizálom túl, túlzom el és hisztizek miattuk. Na de az utóbbi kategória egészen más. Azokról nem beszélek, esetleg ha még is, akkor csak egy embernek és azt is elhülyéskedve teszem. Megpróbálom minél kisebbnek beállítani a szemébe mert ezzel az enyémbe is összemegy talán. Mostanában túl sok van az ilyen problémából a fejembe.

Valószínűleg ezért is zavarnak jobban hirtelen a barátaim problémái. Hogy adhatnék még is nekik tanácsot ha a saját fejemben sincsenek rendben a dolgok?

Vigyázz magadra.

Ez volt az utolsó két szó ami elért a tudatomig mielőtt mindent kizártam. A világ zaja eltompult ahogy a kezeim kicsúsztak a tieid szorításából.

Vigyázz magadra.

A szavak ott visszhangoztak a fejembe és képtelen voltam mást meghallani. Még egy utolsó pillantást vetettem rád a vállam felett, de nem kellett volna. Csak még egyszer utoljára látni akartam azt az arcot ami annyi időn keresztül volt számomra a legkedvesebb, és korábban érzelmek sokaságát láttam rajta végigvonulni. A mostani azonban meglepetésként ért. Szomorúnak láttalak aminek hatására szemeim sarkába nekem is azonnal gyülekezni kezdtek a könnyek.

Nem sírhatok.

Azonnal hátat fordítottam neked, közben letöröltem az utálatos nedvességet az arcomról, és bár lábaim hirtelen ólom súlyként nehezedtek a talajra minden erőmet összeszedve emelgetni kezdtem őket. Gyere utánam. Gondoltam magamba de közben pontosan tudtam, hogy nem fogsz. Ahogy távolodok tőled úgy tudatosul bennem egyre inkább, hogy nem is fogsz minek hatására fájdalmas és kongó ürességet érzek. Nem magamból veszítettem el valamit, és ezzel logikusan gondolkodó agyam tökéletesen tisztában van. Azt a részemet engedtem most el ami valójában sosem volt az enyém. Te adtad hozzám.

A levegőt átlengte a véglegesség súlyos érzete. Mindketten tudtuk, hogy ezúttal tényleg vége.

Már az elejétől halálra voltunk ítélve.