Nincs egészen 6 órája, hogy letettem a kezemből a könyvet, de még mindig a hatása alatt vagyok, ezért nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán jó ötlet-e ezt a bejegyzést most megírni. Ha nem uralkodnék magamon, és engedném elszabadulni tomboló érzelmeimet tele lenne káromkodással, nagy betűkkel, és túlzásokkal, az egész bejegyzés úgyhogy ígérem megpróbálom visszafogni magam. A Soha határa számomra semmihez sem hasonlítható élményt nyújtott, főleg hogy nagyon is át tudtam érezni Camryn helyzetét. Én is rengetegszer játszottam már el a gondolattal, hogy egy hátizsákkal egy szép napon elindulok, és mindent a hátam mögött hagyok. Soha nem olvastam azelőtt még road trip könyvet de rá kellett jönnöm hogy imádom.  Az egész könyvet imádtam ahogy volt, talán a végét találtam kicsit furcsának. Olyan tökéletesen volt vezetve az egész történet, a végét meg mintha összecsapták volna. Ennek ellenére nagyon megvoltam elégedve azzal ahogy Andrew és Camryn kapcsolata alakult és a magam részéről itt le is zártam volna a történetet. 

Nem arról van szó hogy nem olvastam volna még több száz oldalon keresztül a történetüket és az utazásukat, de van egyfajta bizalmatlanságom a folytatások felé. Mindig attól félek hogy a második már nem lesz olyan jó mint az első és ez beárnyékolja majd az első könyvel szerzett pozitív élményeket is. Ennek ellenére mindig elolvasom a folytatást, és vagy megnyugszok hogy jól tettem, vagy felidegesítem magam.Hát Az örökké határánál mindkettőt érzem. De azt hiszem inkább ideges vagyok. Persze ritka az amikor azt mondhatom egy folytatásról hogy jobb volt mint az első rész. Ez a könyv egyszerre volt nagyon jó és borzalmas. Mivel még mindig Camrynről és Andrewról van szó így nem lehetett rossz, de az írónő igazán fordíthatott volna több időt a második részre is.

Először is a borítóról szeretnék pár szót szólni. IMÁD... Bocsi, tudom hogy megígértem hogy fegyelmezem magam. Szóval nagyon tetszik. A magyart sajnos elrontották egy szürke csíkkal az alján. (Ejnye Ulpius-ház kiadó.) Az első rész borítója is nagyon megfogott, de ez mindent visz. Andrew vagyis Benjamin Fiege (a modell neve), túl jól néz ki rajta. A szürke háttér a betűtípus az idézet rajta... minden pont jó.

A történet szerint öt hónap telt el azóta hogy Camryn felszállt arra a buszra és találkozott Andrew Parrish-el. Az első rész végén Andrew legyőzte a daganatot, Camryn terhes és eljegyezték egymást. Mindenki boldogan éldegél. Aztán elkezdtem olvasni a második részt és az volt az első benyomásom hogy nagyon hirtelen ugrottam bele a könyvbe aztán meg se állhattam egy pillanatra sem mert ugyan ezzel a sebességgel robogtam a karakterekkel végig az első 100 oldalon. Nagyon gyorsan követték egymást az események és olyan érzésem volt mintha átugornánk fontos részeket. Aztán mire észrevettem bekövetkezett a tragédia.
Hogy őszinte legyek a "tragédia" semmi hatással nem volt rám. Nem vagyok érzéketlen az első rész végén például én is sírtam... Lehet hogy át kellene élnem azt ami Camrynnel történt ahhoz hogy átérezzem vagy nem tudom. Aztán a lány elkezdett rossz döntéseket hozni, (itt szívesen beléptem volna a könyvbe és a falba vertem volna Camryn fejét) és Andrew úgy gondolja hogy csak úgy szerezheti vissza a lányt akibe beleszeretett azon a buszon hogyha megint útnak indulnak. Ami nem volt rossz ötlet...
Ahogy az első könyvben, úgy itt is imádtam az utazásuk minden kis részét. Most sem volt hiány énekelgetésből, őrültségekből, és szerelemből. Az elzárt partszakaszos bulis rész nagyon kiakasztott, mert utálom még a gondolatot hogy bárki más is megérinti Andrew-t Camrynen kívül. Még úgy is hogy nem voltak maguknál és nem számít megcsalásnak vagy ilyesmi, de ennél a résznél is leüvöltöttem volna J.A. Redmerski fejét. Sebaj félre tenném minden bajomat boldogan, DE MÉG MINDIG UGRÁLTUNK. Egyik pillanatban Camryn szülinapját ünnepelték decemberbe, a következő lapon pedig már eltelt egy teljes hónap. Ezt még el is fogadnám, egy hónap nem olyan hosszú idő, de január után május jött. Úgy érzem vennem kell egy naptárat az írónőnek.
A könyv végével végül is  elégedett vagyok, viszont ott volt az az epilógus... Az a fajta ember vagyok aki imádja a happy end-et sőt igényli. De ez a 15 éves ugrás még nekem is sok volt. Ráadásul a lányuk szemszögéből lett megírva. Úgy érzem az írőnő túlságosan is elrugaszkodott a valóságtól. Már pedig az nem sok jót jelent ha egy New Adult könyvet olvasok és közben úgy érzem annyi esély van arra hogy valóban megtörténjenek a dolgok mint egy Fantasy könyvnél.

Összegzés : 5/4 Nincs szívem jobban lepontozni mert az első rész emléke még mindig élénken él bennem és az is mekkora hatással volt rám. Minden negatívum ellenére A soha határát és Az örökké határát mindenkinek el kellene olvasnia mert nagy élményekkel fog gazdagodni, én legalábbis így érzem.  Főleg ha benned is megvan a vágy az utazásra. Ha a második rész nem is, az első kötelező! Kicsit szomorú vagyok hogy vége és nem kapok több részt belőlük de tudom hogy jó ez így, és tulajdonképpen bármikor újraolvashatom a történetüket. Mert ez a történet mindenképpen újraolvasós.

Hányszor hallottam már ezt a kérdést és mégsem vagyok képes soha a valódi indokkal előállni. Nagyrészt azért mert tudom, hogy a kérdés mögött valójában nem igazi kíváncsiság rejtőzik. Azzal, hogy őszintén vallanék arról mit jelent számomra az olvasás nem jutnék közelebb ahhoz, hogy meg is értessem vele.

Amíg olvasok, mindent és mindenkit kizárok. De ami a legjobb, saját magamat is kizárhatom. Egyetlen tökéletes napra megszűnök létezni. Belekerülök a főszereplő fejébe, és onnantól nyugodtan hátradőlhetek, mert tudom biztos kezekbe vagyok. Az olvasás számomra menedék lett.

Azt érzem és azt látom amit a főhősnő, semmi többet. Nincsenek saját gondolataim ilyenkor. Ennél tökéletesebb állapotot el sem tudnék képzelni. Az "életem" előre megvan írva és garantált a happy end. Aztán jön a hideg zuhany. Mikor egyszer csak elérek az utolsó oldalra és visszalöknek a saját életembe. Hirtelen megint a saját gondolataimat hallom. Nem lehet leírni, hogy mit érzek ilyenkor. Végtelen ürességet, és hiányt. Ennek ellenére újra és újra kiteszem ennek magamat.

Ez az idézet annyira igaz, hogy muszáj volt ideraknom. Minden újabb könyv elolvasása után egy kicsit másképp látom a világot. Egy kicsivel több leszek én magam is. A főszereplő jellemvonásai közül néha akaratlanul is rajtam marad pár, vagy ha már alapból megvolt bennem felerősödik az a tulajdonságom.

Egyetlen könyv elolvasása során több érzelem vonul át rajtam mint egy átlagos hetem során. Érzelmek, amiket a való életben is tapasztaltam már rengetegszer, még is néha a könyv által sokkal erőteljesebben jön át.

Egy érdekes témát még szeretnék boncolgatni, ha már a könyvekről írok. Az "instant szerelmet". Az általam imádott könyveknek a középpontjában mindig ez áll, vagy legalábbis hasonló. A téma kifejtéséhez pedig az Ónix olvasása közben kaptam ihletet. Ugyanis a főszereplő lány véleményével teljes mértékben egyet értek.

"[...] instant szerelem volt benne, a halálom. A lány meglátja a fiút és belezúg. Azonnal. Az első beszélgetésük alkalmával felismeri benne a lelki társat, eláll a lélegzete, még a lábujjai is összerándulnak tőle. A fiú valami paranormális okból távol tartja magától a lányt. A lány még mindig szereti. A fiú végül bevallja, hogy ő is. De most kit hülyítek? Én tulajdonképpen bírom ezt a szenvedést."

Hát ezt én sem írhattam volna jobban. Ugyan így érzek ezzel kapcsolatban. A halálom. Úgy vonz be mint egy mágnest és addig nem szabadulok amíg az utolsó oldalakra nem értem. Persze a forgatókönyvnek nem kell mindig pont ilyennek lennie. Azoknál a könyveknél amiben nincs természetfeletti azoknál valahogy így néz ki: A lány teljesen átlagos semmi különleges nincs benne, aztán megjelenik egy fiú aki vagy kő gazdag üzletember vagy egy motoros rossz fiú. A férfi főszereplőnk valami elképzelhetetlen okból rögtön különlegesnek találja a lányt... pedig elvileg ugye nem az. Egymásba szeretnek összejönnek aztán vagy bekavar egy harmadik szereplő, és ki alakul a jól ismert és sokak által gyűlölt szerelmi háromszög, vagy csak valami értelmetlen konfliktus miatt szétmennek. Ezután egyiknek sem jó, végig szenvedik magukat ( és én végig szenvedem velük magamat ) a fél könyvön, aztán végül kibékülnek és a történet happy end-del zárul.

De igen, én is bírom ezt a szenvedést. Hogy miért? Talán mert még mindig elviselhetőbb a sajátomnál és biztosra tudom hogy jó vége lesz. Szeretek - azokban az órákban amíg olvasom a könyvet - hinni benne hogy ilyen szerelem igen is létezik. A realista agyam azt hajtogatja hogy nem így van. Majd hiszem ha látom, bár olvastam egy érdekes idézetet erről. Valami ilyesmi volt, hogy "Ahhoz hogy lásd hinni kell előbb benne."