Mai bejegyzésem középpontjában nem más fog állni, mint az érzéseim, és hogy hogyan érzek az érzéseimmel kapcsolatban. Na ilyen borzalmas nyitó mondatot se írtam még. 

A család és a barátok hatalmas szerepet játszik a legtöbb ember életében. Számomra is mindkettő nagy jelentőséggel bír, bár tisztában vagyok vele, hogy nekik ez gyakran nem így tűnhet. A "normális" embereknek általában semmi problémája nincs azzal, ha egy szerette iránt ki kell fejezni az érzéseit. Ezt mindenki sajátosan teszi, de a leggyakoribb megoldás erre az ölelés, a puszizkodás, és a szeretlek szóval való megerősítés. 

A problémám az, hogy én soha nem voltam az a típus, aki könnyen kimutatja az érzéseit az emberek felé pláne nem a szeretetét a fent említett verzióban. Nem szeretek puszit osztogatni vagy öleléseket, és a "szeretlek" szóval sem dobálózok. (Egész biztos vagyok benne, hogy életemben a legtöbbet, ezt a szót, a kutyámnak mondtam, pedig ő csak három éve van velünk.) Legyen szó a barátaimról vagy a családomról, mindenki tudja rólam, hogy hozzám nem kell jönni ilyesmikért. Nem szeretem adni, sem kapni. (Ha kapcsolatba vagyok valakivel ez rá valamiért nem vonatkozik. Megfejtenem ezt nem sikerült még, hogy miért van így.)  

Én tudom, és érzem, hogy szeretem őket, de részemről itt le van tudva mert hajlamos vagyok automatikusan azt feltételezni, hogy ezzel ők is tisztában vannak. Azonban egy eset a húgommal, tizenhárom évesen rádöbbentett arra, hogy ez mennyire nem így van. Három év van köztünk, és ő tökéletes ellentétem ebben a kérdésben. Egy nyári napon sírva jött oda hozzám és azt mondta "Te nem is szeretsz engem.", megölelt és csak sírt én pedig ott álltam lefagyva még ezek után is nagy erőfeszítésembe tellett visszaölelni és az ellenkezőjéről meggyőzni. Semmi előzménye nem volt a dolognak. Nem mondtam neki csúnya dolgokat, de szépeket sem mert felé sem tudtam ilyesmiket kommunikálni. Ő hiába mondta nekem újra meg újra, hogy menyire szeret. Ha őszinte akarok lenni furcsa érzés erről írni ugyanis jó pár éve abbahagyta a húgom a próbálkozást, hogy kicsikarjon belőlem egy ölelést is akár, és már szinte el is felejtettem milyen volt. Nem gondoltam volna, hogy valaha hiányozni fog, hogy próbálkozzon. 

Ezek után gondolom viszont te, aki épp olvasod ezt, azt gondolod rólam, hogy egy kőszívű jégkirálynő vagyok. Pedig ez egyáltalán nem így van. Távolról sem vagyok érzéketlen, bár nem hibáztatom az embereket amiért sokszor ezt a következtetést vonják le rólam. Az igazság az, hogy rengeteg mindent érzek. Sokszor annyira sok mindent, hogy néha már túlterhelnek ezek, mert a legtöbbször nem csak a saját érzelmeimmel foglalkozok hanem másokéval is. Olyan könnyen azonosulok velük, hogy pillanatok alatt rám ragad róluk, és a saját érzéseim háttérbe szorulnak. Még egy érdekes dolog, találtam egy 2015-ös blog bejegyzést amiben azt írtam: "A lelkemnek szükséges érzelmeket megkapom a könyvekből. Ez vajon mit mond el rólam? " A mai napig nem tudom, hogy mit.
Mindenről tudok őszintén beszélni az ég világon, a legmélyebb érzéseimről még sem voltam eddig képes és még most, is csak próbálkozok ezt megváltoztatni. Mert tudom, hogy ezzel bizonytalanságba tartom a hozzám legközelebb állókat, ami miatt bűntudatom van. Persze erről sem tudnak mert szintén nem beszélek róla. Ha már itt tartunk, ez a helyzet egyébként nem csak a pozitív érzéseimre igaz. Ha szét vet a méreg általában csak magamban puffogok, nem szólok semmit. Pillanatok alatt elvesztem türelmem ebből kívül még sem látszik semmi. Volt már olyan, hogy legszívesebben teljes erőmből megütöttem volna valakit, meg is érdemelte volna, de én mégsem voltam rá képes. Képtelen vagyok a fizikai erőszakra is.
Nem tudom megmagyarázni miért lettem ilyen. A családom mindig éreztette velem a szeretetét, a példa előttem volt. Nem tudok olyan borzalmas meghatározó pillanatot se mondani ami esetleg okkal szolgálhatna arra, hogy félek az érzéseimről beszélni. Soha nem jártam úgy, hogy megnyíltam valaki előtt és az kinevetett vagy otthagyott utána. (Ez valószínűleg azért van mert sosem nyíltam így meg senkinek.) Az egyetlen amire tippelni tudok, hogy az áll a dolog háttérében, hogy úgy viszont rengetegszer jártam, hogy nekem beszámolt valaki az érzéseiről én pedig nemhogy nem viszonoztam, de egyenesen fojtogatónak éreztem. És ez már óvodás koromban kezdődött, mikor is egy kisfiú elmondta, hogy mennyire kedvel engem és először bár örültem neki, később folyton ki akart sajátítani magának és nem engedett a többi barátommal játszani. Fogalmam sincs miért emlékszek erre a mai napig hiszen 5-6 éves voltam. De azt hiszem ez az amitől félek. Félek, ha kinyilvánítom az érzéseimet, azzal "ráerőszakolom" valakire, aki talán nem is érez ugyan úgy mint én, (most nem kell nagy dolgokra gondolni, pl.: én valakire közeli barátomként gondolok ő meg legjobb esetbe is egy ismerősként rám) és az kellemetlen lenne mindkettőnknek. Talán annyira, hogy többet a közelembe sem akarna jönni. Ugye mindenki magából indul ki. 
De a családomnál ettől nem kellett volna félnem, még sem tudtam másképp lenni velük se. Összességében jobb szeretem ha köztem és az emberek között van egy határ amit nem lépünk át, kivéve ha én már biztosan átszeretném, (de erről ritkán szólok, szerencsétlen meg honnan tudná, így utána se). Nagyon nehezen viselem el ha valaki belép a személyes terembe, és hozzám ér. Kevés a kivétel akitől elfogadom. Még kevesebb akinél szeretem is. 

Ahogy fentebb is említettem a kiskutyám volt az akinek gyakran kezdtem el mondogatni mennyire szeretem. Világ életemben odavoltam a kutyákért. Egy esszét tudnék írni a jó tulajdonságaikról és egy mondatba össze tudnám foglalni a negatívakat róluk. 2016 szeptemberében hoztuk haza, a ma már három éves kutyánkat, Peppert. És ez a kis szőrgombóc tanította meg nekem, hogy milyen feltétel nélkül szeretni valakit, hogy én is képes vagyok rá. Olyan nagy szeretetet szabadított fel bennem amiről azt sem tudtam, hogy bennem van. Ő nem ítélkezik, ott van nekem ha szomorú vagyok, és mindig örül, hogy láthat. Neki köszönhetem, hogy mára sokkal gyakrabban kimerem mondani az életemben fontos szerepet játszó embereknek ezt a bizonyos nyolc betűs szót.

Most épp kivételesen semmi nem nyomaszt úgyhogy a szokásos szenvedéssel átitatott bejegyzés típussal nem szolgálhatok viszont még is úgy döntöttem, hogy billentyűcsapkodásra adom a fejem, és megosztok néhány saját tapasztalatot amik bár sablonosak, és mára már a csapból folynak idézetek formájában, még is igazak. Az ilyen témájú bejegyzéseket inkább olvasni szeretem mint megírni de egyszer mindent ki kell próbálni.
 

"Regression to the Mean" - A dolgok nem maradnak sokáig rosszak. Ezt az angol kifejezést először a Teen Wolf című sorozat nézése közben hallottam, ahol a főszereplőnek magyarázza el a mentor figura, hogy nem számít, hogy a dolgok milyen rosszra, vagy jóra fordulnak, előbb-utóbb mindig visszatérnek középre és egy semleges állást vesznek fel. Tudom, nem pont ezekkel a szavakkal mondta, és a hivatalos meghatározása a kifejezésnek sokkal bonyolultabb ennél, de ahogy egy barátnőm is mondta nekem: "Néha jobb, ha nem fogalmazol hosszú nyakatekert mondatokkal amiket nehéz megérteni. Az emberek jobban szeretnek veled olyankor beszélgetni veled."
Na de vissza térve, ezzel a felfogással, más megfogalmazásban, már sokkal korábban találkoztam. Egyszer, mikor még általános iskolás voltam nagyon szomorú voltam valami miatt, ami akkor hatalmas problémának érződött, ma már nem is emlékszek rá mi volt az. Csak az elkeseredettségre emlékszem, de arra nagyon. Úgy gondoltam örökre minden rossz marad. És akkor anyukám mondott valamit amibe azóta is teljes erőmmel kapaszkodok ha a dolgok rosszra fordulnak. Emlékszem ahogy odahajolt hozzám átölelt én pedig a vállába temettem a könnyáztatta arcomat.

 - Igen kislányom elhiszem, hogy most nagyon rossz, de gondolj csak vissza volt már nagyon jó is, és az is elmúlt. Ez a rossz is ugyan úgy elfog. A rossz dolgok, ugyan úgy ahogy a jók, elmúlnak. Egyik se marad örökké, váltják egymást.
Ismét. Egy olyan dolog ami nem egy vadonatúj felfedezés amit korábban senki nem mondott. Egy egyszerű "bölcsesség" amihez hasonlót a mai világban már százával osztanak meg facebookon. De akkor nem is mondhatott volna jobbat anyukám, hogy megvigasztaljon. És igaza volt. Nem sokra rá, minden kicsit jobb lett. Aztán megint rossz, aztán jó. Azóta mindig emlékeztetem magam ha szar helyzetbe kerülök, hogy elfog múlni és vagy semleges állapot követi vagy egy nagyon jó. Ha teszek a rossz dolgok ellen annál hamarabb távoznak, ha nem tudok tenni ellene csak ki kell várni. 

Ezen mostanában annyit gondolkodtam. Számomra ezt az egészet egy mérleg szimbolizálja a legjobban. Nem akarok a sorssal/univerzummal jönni de vannak őrült pillanataim mikor elképzelem, hogy mindenkinek van egy mérlege és ez a mérleg egyensúlyra törekszik. Ha túl sokáig nehéz az egyik oldal, a másik oldal javára billen idővel. Tehát ha az élet valahol elvett tőled valamit máshol visszaadja. Így a rossz és a jó egyenlő arányban lesz jelen az életedben. Egy barátnőm mikor megosztottam vele ezt az elképzelésem/elméletem, szomorúan mosolygott csak rám. Neki nemrég hunyt el (túl fiatalon) egy közeli hozzátartozója és azt mondta azóta képtelen hinni az ilyen dolgokba. Mert a rokona mi rosszat tett, vagy mi jót kapott korábban hogy ezt érdemelte érte. Erre nem tudtam mit mondani. Megértettem őt, hogy így gondolja de én önző módon, jobban szeretem meg se hallani az ilyeneket mert csak elszomorít, és kétségeket ébreszt bennem. Mert szeretem ilyen túlzottan ideális elképzelésekbe ringatni magam. Talán tényleg semmi értelme ennek is. Talán csak vannak nagyon szerencsés emberek akik egész életükbe megúsznak mindent és vannak nagyon szerencsétlenek. Ebben az esetben pedig nincs mindenkinek saját mérlege csak az összes ember van egyen rajta, aminek egyik oldalán az előbbi kategória sorakozik, a másikon pedig a szerencsétlenek állnak, és így lesz a mérleg egyenlő. Harmadik opció, hogy semmi nincs. De mint írtam egy régi bejegyzésemben, a legtöbb ember szeret hinni valamibe ami nagyobb önmagánál és felette áll, a létezésére még sincs bizonyíték. 

Eredetileg nem akartam megszakítani az eredeti gondolat menetet, de mikor idéztem anyukám és azt írtam "semmi sem marad örökké", sajnos ez így önmagában is egy elég nehezen megtanult élettapasztalatnak számít számomra. Minden átmeneti. Minden ember az életedben és minden tárgy. Sokaknak ebből azt következtetik, hogy: "Oké. Ha ez így van akkor nem fogok ragaszkodni vagy kötődni senkihez és semmihez." Ez egy rossz konklúzió amit egy darabig én is próbáltam alkalmazni de pont ezért tudom, azt mondani most, hogy nem ajánlom senkinek ezt a fajta hozzáállást. 
Miután a saját bőrömön tapasztaltam, hogy nem működik azóta szeretek úgy nézni a dolgokra, hogy hiába tudom, hogy nem marad velem  valaki/valami örökké úgy teszek mintha mégis így lenne.
Mert inkább legyen az életem tele az elveszítésükkel járó fájdalommal és csalódással, mint a folytonos ürességgel. A fájdalom azt jelenti, hogy egyszer volt nagyon boldog időszak is. Az egész megéri mert amíg így velem voltak, rengeteg jót adtak és adhattam. A jó miatt pedig minden utólagos rossz megéri. A fájdalom úgy is el fog halványodni idővel, és csak a jóra fogok emlékezni. Hogy milyen volt mikor még ott voltak nekem és végül úgy is mindig jön más helyettük. Ez a szép benne. Sosem maradsz teljesen egyedül igazán. Persze az elejétől a végéig csak te leszel ott magadnak.

Ebből következik az utolsó sablon szöveg. Szeresd önmagadat, és építsd fel magad. Én hiszek abban, hogy nincs olyan, hogy "megtalálni önmagad". Mindenkinek fel kell építenie saját magát, és csak azokból az építőkockákból dolgozhatsz amiket az élet eléd dob. Kisebb személyiség változásokon folyamatosan átesik az ember, ez normális. Változik a véleményed, ahogy új emberekkel találkozol, és új élményeket szerzel. De az alap mindig ugyan az marad és az a lényeg, hogy tanuld meg ezt elfogadni. Változni jó, de mindig a megfelelő okok miatt változz. Azért, hogy megfelelj valaki elvárásainak nem érdemes. Rövid távon működhet, de tapasztalatom szerint előbb-utóbb bele fogsz betegedni abba, hogy nem saját magadat adod.  A megfelelő emberek úgy fognak szeretni téged ahogy vagy. És ezek az emberek meg fognak találni, mert vonzzuk őket magunkhoz ha épp nem egy szerepet játszva próbálunk élni. Olyankor viszont tényleg csak a rossz emberek fognak megtalálni. 

Ahogy ma visszaolvastam a tegnapi a bejegyzésem rájöttem valamire. Csak arról szól mi az amit nem tudok befolyásolni. Amit nem tudok irányítani és siettetni. Mert lehet, hogy kereshetem de nem biztos, hogy meg is találom. És nem szabad elvesznem a keresésben, vakon arra koncentrálva. Ettől függetlenül örülök, hogy megírtam mert ide vezetett, hogy arra is rájöttem, van valami amit tehetek addig amíg rám talál az a bizonyos személy és érzés. És addig sem kell ölbe tett kézzel várakoznom. Erre viszont csak a poszt végén térek ki előtte szeretném elmagyarázni mit éltem át két "egyetemen" töltött év alatt és, hogy jutottam el idáig ahol most vagyok.

Korábban is (április 04.) írtam hogy céltalannak érzem az életem és hiányzik valami amire fókuszálhatok. Rájöttem, hogy már túl hosszú ideje hanyagolom magamat. Igen élem az életem, élvezem, és sodródok az árral de közben szem elől tévesztettem azt ami a legfontosabb. Kitettem saját magam a fókuszomból. És szándékosan. Két éve olyan pontra érkeztem ahol meg kellett szüntetnem azt az életfelfogást amivel addig rendelkeztem. Alkalmazkodnom kellett, leengednem a falaim kicsit és nyitnom az "új világra". Egyetemre mentem, ahol a bulizás lett a legfontosabb. Ennek köszönhetően rengeteg új embert ismertem meg és sikerült elég  szépen alkalmazkodnom... mondhatjuk addig a pontig amíg már inkább "ők" voltam mint "én". Napról napra kezdtem élni nem törődtem többé az álmaimmal és a korábban magam elé helyezett célokkal. Ez viszont fel sem tűnt először olyan jól éreztem magam. Az önbizalmam megnőtt. Sokkal jobban kezdtem érezni magam a bőrömbe és többé nem érdekelt annyira a testem se, amire régebben görcsösen rá voltam feszülve.Nem érdekeltem annyira saját magam, és ez egy csodálatos érzés volt annyi év önutálat után. Kiderült, hogy az emberek kedvelnek ha önmagamat adom. Annyi bókot kaptam mint még soha életembe. A rokonaimat viszont megijesztettem. Azt mondták kifordultam önmagamból. Abban az időben ez vérig sértett és ragaszkodtam ahhoz “én ilyen vagyok és mindig is ilyen voltam”. Az ő szemszögükből nézve viszont tényleg kétségbeejtő lehetett mikor a tizennyolc éves lányuk/unokájuk, aki eddig könyveket olvasott a szobájába és a számítógépén lógott éjjel nappal, hirtelen soha nincs otthon, éjjel négykor ér haza és tanulni se látják. Hiába. Ez vagyok én. Mármint nem ez az őrült parti állat hanem az az ember aki nem ismeri az arany középutat. Csak az extrém végleteket mindenben. Introvertált szégyenlősből pillanatok alatt és átmenet nélkül extrovertált nagyszájúvá váltam. És még is ezt az oldalam is magaménak éreztem. Persze az elején az alkohol is nagy szerepet játszott a dologba de idővel az sem kellett hozzá.

Az egyetemről kiiratkoztam mert végre beláttam, hogy ez nem az a szak ami érdekel és amiért megéri szenvedni. Tudom, hogy a tanulás számomra mindig az marad, szenvedés. De akkor legalább ne értelmetlen legyen. Azt viszont nem tehetem, hogy egyből ezek után keresek valami mást. Már nem hiszek magamnak sem azt illetően, hogy befejezném, és csak a pénzt dobnám ki az ablakon. A szüleim pénzét. Így találtam egy állást és egy évig dolgozni fogok. Félig meddig a saját lábamra szeretnék állni. Hálás vagyok a szüleimnek, hogy eddig támogattak, igaz hiába, és cserébe én csak csalódást okoztam nekik. Egy nap remélem vissza tudom adni nekik azt amit kaptam tőlük és erre az egészre csak egy “kilengésként” emlékezhetünk vissza amit még időben sikerült helyrehozni.
Addig is apró lepésekkel haladok majd, mindig egy közelebbi célt kitűzve magam elé. Újra elkezdek tervezni. Szeretnék jogsit, és egy laptopot (amit már több mint egy éve tervezek venni egyébként) de mindig elköltöttem cigire és alkoholra a spórolt pénzem. És talán ha egy év múlva is így gondolom még, akkor egy informatikával kapcsolatos képzést elvégezni. Rendbe fogom szedni az életem amit ezalatt a két év alatt felforgattam.

Készen állok valakire. Valakire, hogy belépjen az életembe és új színt hozzon bele. De az élet nem így működik. Nem én mondom meg ki mikor jön és megy. Az is lehet, hogy  színvak lettem időközben és már fel sem ismerem a lehetőségeim. Húsz éves vagyok és a baráti társaságomban az egyetlen, akinek nincs barátja. Ha külön veszünk mint egyént a korommal, annyira nem kétségbeejtő a helyzet, hiszen fiatalnak számítok és még van időm találni magam mellé valakit de mivel a környezetemben jelenleg mindenkinek van valaki az életébe akit a “párjának” nevezhet, nem tehettem mást, elkezdtem pánikolni. A szemem előtt lepörgött, az életem. Én végig a szánalmas szingli szerepében díszelegtem amiből minden erőltetett vígjátékba tesznek egyet a mellékszereplők közé. Mellékszereplő… ugyan ki akar az lenni a saját életébe? És a vígjáték sem éppen az a zsáner amiben életem végéig játszanék. Mi a baj velem? Nem lehet azt mondani, hogy nem vagyok nyitott. Nyitottabb vagyok mint valaha.

Ez az önsajnálattól tocsogó bejegyzés most, azért kerül egyébként megírásra, mert vasárnap este van és ki szerettem volna mozdulni otthonról, még sem tudok. Egyik barátnőm sem ért rám, mivel a barátjuknál töltik az éjszakát. Ez elgondolkoztatott. Már mindegyik életeben van valaki aki a fontossági listájukon mindenki felett áll. És jogosan. Mert ha kapcsolatban vagy, hiába próbálja meg tagadni néhány ember, az a bizonyos ember kerül a középpontba. Mindenki más csak második lehet hiába szereted őket is legalább ugyan annyira. Ilyenkor minden kicsit megváltozik.
Szeretnék már én is magam mellé egy ilyen embert. Akitől többet kapok mint barátság. Aki a középpontomba lehet és én is az övébe. Akinek beszámolhatok arról ha valami vicces vagy fura történik velem a nap folyamán és ő is megoszthatja az ilyen pillanatait velem. Aki meghallgat. Aki mellé este lefekhetek és átölel. Akivel végig írogathatom a napot és alig várom, hogy találkozhassak vele. Aki előre fele visz és nem hátra húz.
Ironikus, hogy pár évvel ezelőtt ezeket a dolgokat ijesztőnek találtam és fojtogatónak. A kapcsolat gondolata is kiakasztott. Mostanra, egy fél éves kapcsolattal a hátam mögött, közvetlen tapasztalatot szereztem és rengeteg közvetettet is a barátaim által, amik után megértettem, hogy minden az egyensúlyon múlik és csak azért mert valakivel együtt vagyok a saját életem nem szűnik meg és nem azért leszek vele sokat mert “muszáj” (igen régen ilyen téves elképzeléseim voltak) hanem mert mellette lenni a legjobb érzés a világon, még akkor is ha nem csináltok épp semmit. Ma ezt már mind tudom de még sincs senki akivel így lehetnék. Pedig nincsenek nagy és teljesíthetetlen elvárásaim. Nem a tökéletest keresem. Senki se az. Csak a számomra tökéletes embert. Ilyennek léteznie kell. Szeretek hinni benne, hogy létezik.

Azt mondják a bölcs idézetek, hogy mindenki okkal jön az életedbe és akkor amikor készen állsz rá. Hát én már jó ideje készen állok szerintem és még sem jön senki.
Azt mondják pozitívan kell gondolkozni mert amit mondasz magadnak az úgy lesz. De azt is, hogy nem szabad rágörcsölni és akkor lép be az életedbe mikor a legkevésbé számítanál rá. Én már próbáltam mindenhogy. Próbáltam bevonzani, és próbáltam nem is gondolni rá. Próbáltam városban keresgélni nappal vagy éjszaka és próbáltam online, bár utóbbira nem vagyok büszke. Sehogy sem működött. Egy darabig sikerült elterelnem a figyelmem erről a tényről, hogy mennyire zavar ez, de eddig bírtam.

Most újra súlyosan nehezedik rám a tény, hogy nem találok magamnak senkit aki igazán megfog és meg is kaphatom. És már egy kicsit kezdem elveszíteni a reményt. Húsz évesen. Már megint, lehetnék ennél drámaibb? Sajnálom. Kicsit nehéz máshogy látni a dolgokat mikor sorba végignéztem az összes barátnőmet ahogy megtalálják azt akivel boldogabbak mint valaha. És most nem egy-két hetes kapcsolatokról beszélek. A legtöbb már több mint egy éve boldog az embere mellett. Én pedig ott vagyok nekik a pálya szélén, biztatva őket. Meghallgatom a kétségeiket és a problémáikat és próbálom a legjobb tanácsot adni nekik. És végighallgatom a boldog pillanataikat is amik hallatán egyszerre kapok ihletet romantikus regényeim írásához, és érzek egy kicsi, kellemetlen szúró érzést.

Félreértés ne essék. Örülök a boldogságuknak de most már én is szeretném a sajátom. Nekem meddig kell még a kispadon maradnom? Mikor játszhatok végre én is valakivel? Engem mikor választ valaki?

Egy barátnőm azt mondta én jól csinálom. Én várok arra akivel tényleg össze fog majd jönni hosszútávon. De mi van ha értelmetlenül várok (és egyébként még csak nem is szándékosan)? Hónapokat, rosszabb esetben éveket és végül azzal sem fog működni. Mert talán velem van a baj. És a lehetőségeimet én szabotálom tudat alatt. Vagy olyan borzalmas vagyok, hogy lehetőséget sem érdemlek. Talán igaza lesz a négy éves kori önmagamnak és tényleg egyedül maradok egy kutyával. De míg ez akkor a lehető legjobb opciónak tűnt, ma elszomorít. A mai világban mindenki megtalálja, újra és újra a szerelmet, nekem még se megy. Csak majdnem.

Tettem hozzá és egy kicsit elkomorodtam. Még ma is tisztán látom magam előtt hogy zajlott ez a beszélgetésünk a kocsiba. Emlékszem ahogy megráztam a fejem az anyós ülésen ülve ahogy ezt mondtam, és a hajam az arcomba hullott. Leszegett fejjel a combomat fixíroztam miközben a tenyeremet húzogattam rajta. Nem tudtam a barátnőm szemébe nézni mert mélyen belül már akkor tudtam, hogy elkéstem. Ennek ellenére mosolyogva fordultam vissza felé és számoltam neki be részletesen arról mikor tizennégy évesen életemben először (azt hittem, hogy) szerelmes lettem, ezt pedig mivel rólam van szó dokumentáltam is a naplómba. Bár nem vittem le az autóba, de mivel aznap olvastam vissza, tökéletesen emlékeztem néhány eldramatizált, rosszul megfogalmazott, bejegyzésemre. (Igen, még ennél is rosszabb volt. De hát kit érdekel a naplóm nekem szólt.) Vegyes érzések kavarogtak bennem a történet felelevenítése miatt, ami nekem ugyan lerágott csont már, barátnőm akkor hallotta tőlem először. A naplómtól tudom, hogy akkoriban nagyon is komolynak gondoltam a hirtelen támadt érzéseim, szegény osztálytársam iránt, aki csak szimplán beszélgetni szeretett velem, na meg időnként porba tiporni az önbecsülésemet, nekem pedig ezzel, -amilyen maoista vagyok- nem volt semmi bajom. Körülbelül egy évig próbáltam sikertelenül megértetni magammal, hogy sosem fog megtörténni, amire várok. Hogy egy nap varázslatos módon közli velem, hogy hasonlóképp érez mint én. Azt tudom, hogy nekem sosem állt szándékomban elmondani neki a dolgot. Na de akkor mire vártam? Mit akartam? Mert egyébként -mint mindig- mindennel tisztában voltam a fent említettek közül, az elejétől a végéig. Tudtam, hogy én nem fogok tenni semmit. Azt is, hogy ő se. Csak épp még sem tudtam normális módon nézni rá azután, hogy valami bekattant. Fogalmam sincs (sajnos a naplómba erről nem tettem feljegyzéseket) hogyan múlt el (így is túl sok idő után) ez az érzés. Amilyen a szerencsém, két évvel később, mikor már semmi alapja nem volt, megtudta a dolgot egy ismerősömtől. Normálisan reagált. Én sokkal rosszabbra számítottam de még is borzalmasan éreztem magam miatta, és magam miatt. Elmagyaráztam neki a helyzetet és továbbra is beszélgettünk nagy ritkán ezek után is, ezzel pedig mindenki kiegyezett. A történet úgy kerek, ha hozzáteszem a haverja fülig szerelmes volt belém amit én is tudtam de megtartottam őt is barátnak amit legalább hatszor közöltem vele. A válasza erre pedig neki az volt, hogy hétszer elmondta: "ő szeret". Ami azt illeti valahol csodálom a bátorságát. De az is igaz, hogy hiába volt bátor, itt nem vezetett a dolog senkinél happy endre.

Ezt a középiskolai drámát olvastam vissza aznap délután hirtelen felindulásból. Persze nem véletlen akadt a kezem ügyébe a fiók mélyére eldugott füzet. Abban a reményben futottam újra végig 19 oldalba sűrített egy évet, hogy véletlen se ismétlődjön meg hasonló dolog újra a jelenben, és hogy a fagyi kedvét elvegyem a nyalástól, (amit a haver miatt érdemelnék, akit öt évig tartottam magam mellett barátként) bár esetemre, -így áprilisban utólag végiggondolva,- inkább azt mondanám, hogy a szopás szó jobban illik. Mert akármennyire igyekeztem, és akármennyire is ismerős terepre érkeztem ismét, ugyan azokba a gödrökbe estem bele. Pedig igazán tanulhattam volna az első esetből. De akkor még ezt nem láttam előre. Szeptemberben még reménykedtem benne, hogy mindent megakadályozhatok.

- Nem fogok még egyszer így járni. -mondtam ismét megerősítésként inkább magamnak mint a barátnőmnek, mikor befejeztem a történetet és rágyújtottam egy cigire - A fagyi nem nyalhat vissza. - aznap csak arra tudtam gondolni, hogy pedig mennyire megérdemelném, hogy visszanyaljon.

Ha április nyolcadika a szavazás napja volt, akkor kilencedike biztosan a hisztié. A kontrollálhatatlan, nevetséges és felesleges hisztié. De hát mire is számítottam? Ilyen a magyar mentalitás. Amit én teljes szívemből utálok, de úgy ragad néha még rám is, és pont olyan gyorsan, mintha pillanatragasztóval nyomták volna fel. Mert mindenhol ott van, - néha még észre se veszem - és ez az ami elől igazán menekülnék. Az utolsó téma amiről valaha bejegyzést terveztem írni az a politika de egyszerűen az ami ma reggel fogadott minden létező közösségi oldalon felidegesített.

Én nem a pártokról akarok beszélni, hogy szerintem kire kellett volna szavazni meg kire nem és "úristen ki nyert megint", nem. Hanem a magyar emberek, a választópolgárok reakciójáról. Ez akasztott ki engem ma olyan szinten, hogy most itt csapkodom a billentyűzetet mert már nem tudom ezt kinek elmondani, és felesleges is lenne, mert ha az emberek meghallják ezt a témát, akkor leengedik náluk a rolót és csak a saját véleményüket szajkózzák megállás nélkül meg se hallgatva a másikat. Nem értik. Nem érti senki mi itt a baj. Miért nem látjuk, hogy olyan szintű széthúzás van a magyarok között amit senki sem próbál helyre hozni. Szerintem már nem is lehet soha helyre hozni. Miért lepődünk meg azon még mindig, hogy a gyűlölet politika sikeres? Magyarok vagyunk és ha még nem tűnt volna fel valakinek, sajnos nagyjából lételemünk a gyűlölködés, az utálkozás, és a negatív/"soha semmi nem jó" hozzáállás. Ez a mentalitás az amit, ÉN gyűlölök, és szégyellek. És ami miatt "elmenekülnék" ebből az országból elsősorban, nem a gazdaság vagy bármi más miatt. Teljesen mindegy, hogy mi az, ha valami a fókuszba van állítva, és gyűlölni lehet meg félni lehet tőle akkor az jöhet. Legyen ez a bevándorlás kérdése, amit az a bizonyos párt használt előszeretettel a választások előtt. Vagy most a választások után AZ a bizonyos párt került épp a fókuszba a legtöbb ember szemében. És "fujj, hogy történhetett ez?" Hát mi csináltuk, mi magyarok. Most akkor szépen le is kell nyelni ezt. Felesleges utólag tele rakni értelmetlen posztokkal a facebookot, meg az instagrammot. Hol voltatok a szavazás napján? Miért nem akkor posztoltátok tele ezeket az oldalakat, hogy MENJETEK EL SZAVAZNI. Kemény öt percet vesz el az életedből (legalábbis nekem annyi volt). Miért nem akkor raktatok ki pozitív dolgokat arról a pártról akit érdemesnek tartottatok volna a győzelemre? Miért utólag nyomtok tele mindent a negatív dolgokkal a győztessel kapcsolatban? Nekem ez is ugyan olyan undorító. Ez is ugyan olyan gyűlölködés. De hát mi mást csinálnánk. Valaki szerint van alapja valaki szerint nincs. De ezt élvezzük. Mi értelme van? Semmi.

(Ez a szöveg is mindenkitől, hogy lopnak... Nekem meggyőződésem, hogy akárki kerülne az ország élére ugyan ezt csinálná mint az aki most van, csak kevésbé nyíltan talán. Ugyan már, valld be, ha te lennél ott te is ezt csinálnád. Azt se felejtsük azért el, hogy volt rosszabb is előttük. Ezt azoknak mondanám akik szerint ennél nincs rosszabb. De... rosszabb mindig van. Ha ezek után azt gondolnád, hogy elégedett vagyok az eredménnyel, tévedsz. Engem is meglepett ugyan úgy. De mint mindenhez ehhez is úgy állok hozzá, hogy próbálom több oldalról látni a dolgot.)

Rengeteg ismerősöm el se ment szavazni, azzal az indokkal, hogy "nem tudtam egyik pártról se semmit, úgyhogy feleslegesnek gondoltam." Nekem ez volt az első nagy szavazás amin részt vehettem. Soha nem érdekelt a politika. Egyszerre untat és idegesít. Kiskoromban soha nem értettem, hogy tudnak a felnőttek olyan hevesen vitatkozni miatta. Olyan elvakultan. Plusz valahogy mindig úgy éreztem, nekem semmi beleszólásom nincs a dologba és ez eddig tényleg így is volt. Idén viszont mikor kiküldték az értesítőt elkezdtem utánajárni a pártoknak mert rájöttem, hogy lehet, hogy csak egy szavazatom van de azzal ha van esélyem előre segíteni valamilyen formában a jövőmet akkor el kell mennem, meg kell próbálnom. És reménykedtem, hogy sokan így gondolják mert sok kicsi sokra megy. Próbáltam mindenkit a szavazásra buzdítani, ha feljött a téma, az már nem érdekelt kire nyomja, az az ő döntése.

A legnagyobb kedvencem egyébként azok a hisztizők akik el se mentek szavazni. Mert meglepően sok van ezekből is. Na ők aztán tényleg befoghatnák a szájukat. És ne fogja nekem senki arra, hogy munkába ment vagy nem tudom, mert ha ilyen szinten érdekli, hogy van energiája utólag kinyilvánítania a véleményét akkor előtte is tehetett volna az ügy érdekében kicsivel nagyobb erőfeszítéseket. (Én is hét órakor mentem el és utána indultam dolgozni.) És a fele azt se tudja, hogy automatikusan a jelenlegi hatalmon lévő pártra ment a szavazata ezzel. Vicc.

Bár meg kell említeni, hogy idén, az előzőhöz képest hatalmas volt a részvételi arány ami talán jogosan mindenkiben elindított egy várakozást. Mindenki már érezte a változás szelét aztán mégse lett semmi. Hát ez van. Majd talán négy év múlva. De a hiszti ne tartson addig. Én is eddig voltam hajlandó foglalkozni a politikával, de négy év múlva kicsit korábban kezdem el az utánajárást ha még itt fogok élni és érinteni fog.

Erről jut eszembe. Egy valamiről még szeretnék említést tenni amit nem értek. A külföldön élő magyarok miért szavazhatnak? Most leginkább a környező országokban élőkről beszélek, azokról akik soha nem szándékoznak ideköltözni. Miért szólhatnak ők is bele, hogy mi legyen itt? Nem nekik kell elviselni a következményeket.

Most ez egy olyan posztom lett amit muszáj volt megírnom, publikálni fogom, de remélem senki nem olvassa el. Nem azért mert szégyelleném a véleményem hanem mert már eleget hallottam mások válaszát rá, ráadásul olyan agresszív módon tálalva amennyire csak lehet. Tudom, hogy nem értünk egyet. Senki nem ért egyet senkivel.

Május van, a nap még mindig süt pedig már hat órát mutat a telefonom amit a kelleténél többször ellenőrzök. Nemsokára mehetek haza, nyugtatom magam, a mosogató felé hajolva, és súrolom tovább a tányérokat. Egy újabb forgalmas napnak van vége az étterembe. Fáradtan elmosolyodok magamban szórakozva. Szeretek itt dolgozni, annak ellenére, hogy néha elég kemény tud lenni a vendéglátás. Szeretem a diák munkatársaimat. Szeretem a bolondos szakács fiút akinek még mindig nem sikerült felnőnie pedig már a húszas évei végén jár, és kezdelek megszokni téged is, új furcsa főnököm, aki bár nem osztott meg sok mindent magáról, rólam annál többet kérdezősködött. Azt sem tudom, hány éves vagy, ránézésre harminc valamennyi lehetsz, de annyira nem érdekel, hogy megkérdezzem. Egyedül azt tudom rólad, hogy Óceánjárón dolgoztál, és sok fele utaztál. Külföldön is éltél. Mindig figyelek mikor erről beszélsz - bár nem teszed sokszor -, mivel én ezekről a dolgokról még csak álmodozom . Most egyedül maradtam veled az étteremben, már záróra van, készülődünk haza, így én is gyorsabban kezdem mosogatni a tányérokat mert tudom, hogy még fel is kell mosnom. Az utolsónál tartok, mikor a szemem sarkából meglátom, hogy épp a "fehér mosogató" bejáratánál állsz, blokkolva a kijáratot, a falnak dőlve.

- Egy gyors munkahelyi szex? - kérdezed mire leejtem a kezemben tartott tányért vissza a vízbe és a hab rám csapódik. Idegesen felnevetek, de, hogy a kérdésed miatt, vagy a habos baleset miatt azt én sem tudom pontosan. Tisztán hallottam, mit kérdeztél de azért visszakérdeztem.

- Tessék? - Biztos csak vicceltél.

- Munkahelyi szex? - ismételted meg magabiztosan, belebámulva a szemembe mire ismét csak zavart nevetéssel válaszoltam. Nem akartam elhinni, hogy ezt most komolyan megkérdezted. Másodszor is. De még mindig várakozóan néztél rám. Sok minden tódult egyszerre a nyelvemre, és sikeresen kiválasztottam a legbénábbat.

- Veled? - bizonytalanul kérdeztem arra várva, hogy biztos mindjárt kinevetsz de csak bólintottál.

- Biztos, hogy nem. - mondtam egy kicsit hangosabban mint kellett volna és reméltem, hogy ez elég lesz ahhoz, hogy eltűnj a bejáratból, én pedig mehessek felmosni. Közben pedig kitörölhetem az emlékezetemből ezt a beszélgetést amiből már most elegem van.

- Miért? Mi a gond vele? - akaratoskodtál tovább.

- Semmi. Csak nem. - nem igazán voltam képes összetett mondatokra, olyan szinten lesokkolt, hogy ilyennel voltál képes jönni nekem, te, egy felnőtt ember. Nekem, aki még a húszat se töltötte be, és hát ezzel tisztában voltál. Minden jelenléti ívemen rajta volt a születési dátumom, plusz lépten-nyomon megkapom mindenkitől, hogy kb. tizenhatnak nézek ki. Az apám lehetnél. Én nem csináltam semmit, nem mondtam semmit amivel arra utaltam volna, hogy akarnék veled ilyesmit. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok repkedtek a fejembe miközben már a vizet eresztettem a vödörbe. Csak menjünk már haza. Vittem volna előre a felmosó vödröt de elálltad az utam és újra megszólaltál.

- Óó csak azt ne mondd, hogy te is olyan lány vagy akinek érzelmek kellenek hozzá.

- De. Olyan vagyok. - válaszoltam kedvtelenül és egyre idegesebb lettem. Nem csak, hogy érzelmek, de vonzódás, egészséges korkülönbség és még egy rakat olyan dolog ami veled nincs meg de ezt már nem voltam hajlandó közölni veled is. Még is miért kell ilyet a főnökömmel megvitatnom a munkahelyemen ahol diákként dolgozok? Gondolatba itt már elátkoztam magam minden miatt. Többek között azért amiért rád mosolyogtam valaha. (Mindenkire mosolygok.) Meg amiért nem vettem soha önvédelem órákat. (Képtelen vagyok a fizikai erőszakra. De komolyan, szerintem ha az életem múlna rajta akkor se menne.)

A beszélgetés többi részletére már nem emlékszem pontosan, mert az eset lassan egy éve történt. De azt tudom, hogy olyan gyorsan mostam fel aznap mint még soha életembe. Soha többet nem kérdezett még egyszer rá. Visszagondolva már voltak ez előtt is érdekes megszólalásai aminek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget akkor. Például "Most olyan mintha a feleségem lennél" mikor elmostam neki a tányérját. Vagy amikor ő vitt el egy darabig hazafelé, és beültem az anyós ülésre azt mondta "Most olyan mintha a csajom lennél." Ezek után pedig, nem történt semmi. Elmeséltem pár embernek, mert lesokkolt, hogy ilyen is van. Naiv kis én megint tanult valamit a csúnya világról. Nem szóltam róla az ő főnökének, mert féltem, hogy valahogy visszaüt rám a dolog. Meg hát, nem is történt igazából semmi akkor mit mondanék? Nem akartam miatta otthagyni az éttermet, a biztos nyári melóm. Megbeszéltem magammal, hogy többet véletlen se maradok kettesbe vele és minden oké lesz. Ez nagyjából így is történt. Végig dolgoztam ezzel az emberrel egy teljes nyarat, olyan fiatal lányok társaságában, akiknek néha a fenekét fogdosta, vagy a farka méretével "viccelődött". Nyár végére mindenki tudta milyen ember, csak épp senkit sem érdekelt.

Ironikus. Az egyik kedvenc témám egyébként amiről olvasni szeretek az a főnök beosztott viszony. Sosem gondoltam volna hogy egyszer én is megkapom a saját rémsztorimat erre, és nekem még szerencsém volt igazából. Arról most nem fogok írni, hogy a könyvekbe ebből is mennyire ki-idealizálták a szart is. Nem akarom elrontani a dolgot senki számara, de az megmarad fantáziának. Esetemben sajnos szó se volt halálosan szexi, - nálam csak pár évvel idősebb - főnökről. Hogy miért írtam ezt most meg? Ma megint visszamentem az étterembe. Nemsokára újra rendszeresen fogok járni oda dolgozni. A főnökömet viszont, mint kiderült, kirúgták.

Ha csak nincs egy konkrét téma a fejemben amiről a véleményem sürgetően kikívánkozik, vagy egy kis novella ötlet, akkor meg vagyok lőve. Hiába szeretnék én írni és nyomok rá az "új bejegyzés" ikonra. Ilyenkor végtelen hosszú perceken keresztül csak bámulom a fehér képernyőt és a kis villogó vonalkát ami mintha türelmetlenül toporzékolna egy helybe azt kérdezve mikor írsz már, mikor jutok előrébb? Tegnap este nem jött álom a szememre akárhogy próbálkoztam, és ahogy az ilyenkor lenni szokott a gondolataim őrült módjára kezdtek cikázni a fejembe. Ezt kihasználva neki is álltam bepötyögni a telefonomba mindent ami eszembe jutott, de előre figyelmeztetek mindenkit ez a bejegyzés nem szivárványokról és pónilovakról fog szólni, sajnos éjjel egykor inkább a negatív oldalam volt működésben.

A fehér képernyőre gondolok, az üres vászonra ami csak arra vár, hogy rávessem az alkotásom és akkor hirtelen az jut eszembe milyen ironikus, hogy a jövőmet is pont így látom magam előtt. És ez, egy alapjába véve tervező jellemnek, mint én, igen kétségbeejtő tud lenni. Egy korábbi bejegyzésemben említettem, hogy megszállt a nyugalom és ez azóta sem tűnt el, csak azt nem értem miért vagyok ilyen nyugodt mikor a helyzetemet tekintve inkább pánikolnom kéne. Az életem nem fog magától helyre rázódni. Érettségi óta egy olyan mellékvágányra tértem le amit úgy látszik nem tudok az istenért sem elhagyni. Az elején még próbálkoztam visszakerülni és a helyes irányba menni de aztán később feladtam, mikor rájöttem azt sem tudom merre van a helyes irány. Szóval megálltam. Ugyan azon a helyen állok lassan két éve egy centit se mozdulva, mint akit leszögeztek. Nincsenek szavak rá, mennyire elegem van már ebből. Mert közben tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy az időm fogy és minél tovább húzom a rettegett megmozdulásom annál rosszabb lehetőségeim lesznek az irányok terén. Irritál a tudat, hogy ha holnap meghalnék úgy tenném, hogy semmi jelentőset nem kezdtem magammal de még csak nem is próbáltam kezdeni, holott érzem, hogy képes lennék rá. El fogom pazarolni az életem, ha így folytatom. Elnézést, nem akartam ilyen mélységekbe menni vagy a rossz benyomást kelteni benned. Nem egy depressziós tini lány sorait olvasod esküszöm. Csak egy elveszett fiatal felnőttét akinek fogalma sincs hogyan kellene felnőnie vagy legalábbis fél. Szeretek élni, szeretem az életem. Magamat kevésbé amiért nem vagyok képes egy jelentést adni neki. Egy célt kitűzni magam elé. Miért nem lehetek én is olyan aki már egészen kiskora óta tudja, hogy orvos akar lenni? Vagy fodrász, asztalos esetleg programozó, teljesen mindegy. Akármi. De nem, én nem tudok semmit. Én sosem tudtam miben vagyok, vagy lehetek igazán jó. Mindig úgy gondoltam majdnem mindenhez értek egy kicsit de semmihez sem annyira, hogy el is indulhassak abba az irányba. Igazi lelkesedést egyedül az írás iránt érzek a mai napig de ezt is úgy, hogy irányítani nem tudom. Időnként fellángol de van olyan időszak is, hogy hosszú időre kihuny. Miért nem vagyok képes összeszedni magam és elköteleződni egy dolog mellett? Próbáltam én meggyőzni magam, hogy nem kell igazán szeretnem azt a valamit. Koncentrálhatok arra is, hogy sok pénzt keressek vele. De mélyen belül még mindig ragaszkodok a gyermeki vágyaimhoz és olyat szeretnék tanulni/csinálni amit szenvedéllyel tehetek nem csak azért mert muszáj. Tudom, hogy nem fog az ölembe hullani a megoldás. Nekem kell felkelnem és érte mennem.

Ez is egy újabb hibám a sok közül. Mindig mindennel tisztában vagyok, csak éppen úgy tűnik mintha nem lennék mert nem teszek semmit. Úgy érzem mintha le lennék kötözve miközben végig kellene néznem ahogy leég a házam, minden tulajdonommal benne. Pontosan tudom mi fog történni, azt is tudom, hogy megakadályozhatnám, de nem. Én lekötöztem saját magam és inkább végignézem ahogy én leégetem a saját házam. A valóságban a ház a jövőm én pedig sajnos én vagyok. Nem tudom mit kellene tennem, hogy ezen a hozzáállásomon változtatni tudjak. Hogy mikor fogom fel végre, mikor realizálódik bennem, hogy elfogok szúrni mindent ha nem kezdek el haladni végre egy irányba.

Komoly terveim voltak. Anglisztika szak, esetleg pszichológia. Utazni szerettem volna, kimenni Angliába dolgozni vagy egy óceánjáróra. De ezekből nem lett semmi, közgazdaságtant tanulok amit már középiskolában is szenvedésnek tartottam, de sebaj jó lesz egyetemen is ez a szak. Hogy miért? A helyzet az, hogy mindig rosszkor hallgatok más emberek véleményére. Mintha létezne erre egy törvény nálam, hogy a tanácsuk csak akkor jusson el a fülemig amikor a megérzésemre kellene hallgatnom. A megérzéseimre pedig kivétel nélkül csak akkor hallgatok csökönyösen, amikor pont, hogy nem kellene. Később pedig hallgathatom, hogy "miért nem fogadtad meg a tanácsunkat?" Ilyenkor érzem igazán azt, hogy az univerzum ellenem van. És erre mondaná azt édesanyám, hogy: "Addig nem leszel igazán felnőtt amíg másokat hibáztatsz a saját hibáidért." Túl nagy kérés lenne, hogy egyszer úgy hozhassak meg egy nagyobb döntést az életemről, hogy abba ne kelljen egy percig se kételkednem? Vagy rosszabb. Később megbánnom.