001. Időt kérek. Időt, becsukni az ajtót és magam mögött hagyni ezt az egészet. A belső hangom közben valamiért azt súgja, előtte mondjam el miért. Kár hogy utálok magyarázkodni ha tudom, hogy felesleges.
002. Gyűlölöm magamban, hogy mindig minden utólag jut szembe. Utólag jövök rá mit kellett volna mondanom arra amit mondtál, és utólag jövök rá mit kellett volna tennem abban a helyzetbe amibe juttattál. Számomra is egyértelmű, hogy lassan reagálok. Gondolom azért marad mindig minden kimondatlan. Különben rég kirobbant volna már belőlem az amit gondolok. Mindig a "megfelelő időt" keresem, hogy elmondjam és mindig lekések róla. Jó időzítés. Minden ebből áll, és én borzalmas vagyok ebben. Az igazság az, hogy azt hiszem, már rég lekéstem erről és már nem lesz következő alkalom.
003. Hogy lehet a dolgokat hatásosan lezárni? Nem olyan tessék lássék módra, amikor az ember csak besöpör mindent a szőnyeg alá. Ha így teszünk, majd egy szép napon hatalmas csattanással esünk pofára, mikor megbotlunk a szőnyeg alatt tornyosuló dolgokban. A legrosszabb ebben pedig nem is az esés hanem a tény hogy az utolsó pillanatig, az esés után következő borzalmas és elkerülhetetlen fájdalomig, még önmagunkkal is elhitetjük, semmi bajunk. Tovább léptünk.
Tovább lépni... egyesek szerint új fejezetet kell kezdeni, esetleg tiszta lapot. A papíron viszont átfog ütni az előző oldalakba beszívódott sötét tinta, a "tiszta lapon" pedig még ott vannak a radírnyomok. Én rendes lezárást akarok. Én elakarom égetni az egész könyvet. Ehhez viszont felejteni kell. A fejünkben élő élénk emlékek gátolják a sikeres lezárást. Gyomlálás szerűen irtanálak ki magamból ha képes lennék rá.
004. Mert vannak azok a dolgok amiket nem tudsz máshogy elengedni csak ha az emlékét is kitörlöd róla a fejedből.
005. Nem fizetsz lakbért de beköltöztél a fejembe. Na jó ezt a szövegeket igazából az Agymenőkből loptam de olyan jól hangzik, hogy beköltözött a fejembe.
006. Valószínűleg a homlokomon díszeleg a lelki szemeteskuka felirat és csak én nem tudok róla.
007. Hirtelen ötlettől vezérelve vettem a kezembe a gyufásdobozt és emeltem egy gyufát ki belőle. Gyorsan húztam végig az oldalán, erősen neki nyomva és másodszori próbálkozásra pici láng gyúlt a szemem láttára. Csak ültem és néztem megbabonázva azt a pici lángot ahogy egyre nagyobb lesz a kezembe tartva. Csak másodpercek teltek el, de számomra az örökkévalóságig tartott a jelenet ahogy néztem a gyufa hegyén lobogni a tüzet majd az lassan kialudt és nem maradt más csak elszenesedett fa. Csalódott voltam amiért olyan hamar eltűnt a láng és egyből félre dobtam a többé használhatatlan fadarabot.
Ezek vagyunk mi. Én a gyufa te pedig a kéz ami lángra gyújtott.
