Ezt a bejegyzést vasárnap terveztem posztolni de rájöttem, hogy megint nem leszek gépközelben így most teszem ki előre. Három jegyzet a telefonomból, amiket teljesen különböző időpontokban írtam az év során de még is elég sok a közös bennük. Kezdésnek nem terveztem egyiket se kiposztolni. A többit derítsd ki te azzal, hogy elolvasod őket.

001. Mindig is kíváncsi természet voltam. Imádtam hallgatni mások elbeszéléseit az élményeikről, és azokat a legapróbb részletig lefesteni a fejemben. Ha valamire nem tértek ki, én kiegészítettem magamnak, természetesen a főszereplő ezekben mind én lettem, őket helyettesítve. Szeretem mások helyébe képzelni magam. Majdnem annyira, mint teljesen új szituációkat kreálni a fejemben amik még sosem történtek meg velem és valószínűleg nem is fognak. De egy pillanatig, (vagy sokkal tovább) mókás elképzelni és elveszíteni magam az elképzelésben, hiszen annyival izgalmasabb mint a valóság. Persze ezek a képzelgések veszélyesek. Az ember könnyen beléjük fojthatja magát miközben egyre mélyebbre és mélyebbre merül bennük. Velem is számtalanszor megtörtént már, hogy a csodálatos képzelgéseimet depresszió közeli állapot követte. A mai napig igyekszem megtanulni, hogy ha valamit nagyon akarok, akkor arról nem szabad sokat álmodoznom. És ezt követi a második lecke, hogy az álmodozást nem szabad összekevernem a tervezéssel. Számomra a kettő sokáig megkülönbözhetetlen volt mivel imádok tervezni a legapróbb részletig de míg az ember a tervezés során az oda vezető utat építi addig álmodozáskor csak arról képzeleg milyen lesz odaérni ezzel tudat alatt pedig elveszíti a szeme elől magát az oda vezető utat. Most jutott eszembe, hogy szerintem erről már írtam. Vagy próbáltam. Folyton azon kapom magam, hogy próbálom megmagyarázni és szavakba önteni mit jelent számomra az álmodozás. Hogy hogy lehet egyszerre a legjobb dolog a világon ami során a fantáziám és a kreativitásom életre kellhet és eközben még is hogy befolyásolja negatív irányba az életem. Biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyetlen aki így van ezzel. Befolyásolható jellem vagyok, azt mondják. Talán igazuk van.

002. - Én mindig kíváncsi vagyok. Tudni akarok mindent. Az őszinte igazságot minden helyzetben. - eltökélten bámulok a szemedbe miközben olyan komoly képet vágok amilyet csak tudok. Bár maga a helyzet nevetséges és a szám sarkában mosoly bujkál, nem is gondolhatnám komolyabban kimondott szavaim. Látom rajtad, hogy nem hiszel nekem. Soha nem fogod megadni nekem amire szükségem van. A kimondatlan kérdéseimre a választ. Amiket akkor is hallani akarok, ha biztos vagyok benne, hogy nem fog tetszeni. Van több elképzelésem amivel előálltam magamnak. A fejemben ezeket a magyarázatokat a szádba tettem. Kár, hogy amit a fejemben felépítek soha nem elég. Épp emiatt van az hogy a mai napig gyötör a kíváncsiság, neked én miért nem voltam elég. 

003. Volt egy elképzelés a fejemben. Hogy ha valakinek nem kellek az valószínűleg a kinézetem miatt van, vagy a személyiségem nem szimpatikus neki. Ezt meg tudtam emészteni még ha néha nehezebben is, mert hát a plasztikai műtétet leszámítva a kinézetemen nem tudok változtatni, a személyiségemet pedig így szeretem ahogy van. Arra viszont sosem gondoltam, hogy egyetlen tettemmel idegenítenélek el magamtól. Téged akinek elméletben előtte nem volt problémája  valami csoda folytán a fent említettekkel. Nem mondok újdonságot azzal, hogy a tetteinkért saját magunk felelünk, az irányításunk alatt állnak. Csak egy példa: érezhetsz egy bizonyos módon arról nem tehetsz, de ha ki is nyilvánítod az érzéseid, a következményekért már is felelőssé válsz. Én tudom magamról, hogy bizonyos alkoholmennyiség fogyasztása után már abszolút elvesztem az irányítást, max egy hat éves agyával gondolkozok és ilyenkor olyat is tudok tenni amire a józan énem azonnal nemet mondana és helytelenítően csóválná rá a fejét. Ha őszinte akarok lenni néha még józanul is képes vagyok megkérdőjelezhető, logikától mentes dolgokat művelni de ez meghatványozódik ha "ittas" leszek. Az én hibám, és csak magamat okolhatom minden egyes alkalommal, mikor az üveg aljára nézek és valami hülyeséget csinálok. Azt viszont álmomba se láttam előre jönni, milyen érzés lesz ha valaki az alapján minősít le amit csináltam egy ilyen pillanatomban. Az én kis naiv énem valahogy azt gondolta, hogy emberek ezrei tesznek ilyenkor hatvanszor megalázóbb dolgokat párnak már biztosan a tanúja is voltál, így csak nem leszek elítélve a saját hülyeségem miatt, ha megosztom veled.
Persze, nem lett igazam és szép emlékeztetőt kaptam tőled, hogy abba kéne hagynom a máshoz való hasonlítgatást. És, hogy az irányításomhoz jobban kellene ragaszkodnom, nem mindenkinek való az alkohol, ugye.

Az irónia persze most is szépen átitatja a történetet hiszen kiskorom óta hallgatom minden nő nemű családtagomtól, hogy vigyázz mit teszel, vagy mondasz mert az alapján vagy minősíthető. "Ne csináld ezt, ne csináld azt, mert a fiúk ezt fogják gondolni rólad." Én csak a szememet forgattam erre. "Fogalmatok sincs mit találnak manapság a "fiúk" elfogadhatónak. Majd pont engem ítélnének el a viselkedésem miatt?" Engem, aki folyamatos irányítás alatt tartja magát és ha szórakozik akkor se engedi el túlzottan.

És esküszöm, most sem tettem valami hatalmas, botrányos dolgot. Nem fogom leírni pontosan mi történt, de esküszöm nem volt botrányos. Csak valami amire még sem vagyok büszke. És emiatt a valami alapján elítéltél. Pont te. Nem kifejezés, hogy nem számítottam rá, ráadásul az időzítésed is borzalmas volt. Ha komolyan gondoltad, ha nem.

Fura érzés mikor valamire ezer éve vágysz, és arról álmodozol, hogy a tiéd lesz egy szép napon, majd mikor ez a nap elérkezik a várt katarzis helyett keserédes pillanatban találod magad. Ez történt ma velem mikor is két és fél év várakozás után megvettem az első laptopom. Hogy miért? Talán az lehet az oka, hogy egyáltalán nem így képzeltem a laptop tulajdonossá válásom. Nem ajándékként kaptam mint ahogy két és fél évvel ezelőtt történt volna, ha minden a terv szerint alakul, és minta egyetemista válik belőlem. Ezért megkellet dolgoznom. De hát nem ez az első dolog amit teljesen a saját fizetésemből vettem. Ott volt a telefonom tavaly. Annak a vásárlása még izgalommal töltött el. Talán van egy ár limit ami felett már a vásárlás számomra inkább egy komoly döntés meghozatalát igénylő teherré válik. Vagy a telefonomnál még nem igazán érdekelt, mert "könnyen" megkeresett diák munka pénz volt. Akkor még nem foglalkoztattak az olyan problémák, hogy el kellene kezdenem spórolni, hogy egyszer saját lakást vehessek, és jogosítvány is kellene, na meg a tanfolyam ára amit elakarok kezdeni se alacsony. Én meg laptopot veszek mikor van saját gépem. Igaz alig működik, de működik szóval nem is volt szükséges vásárlás mint annak idején a telefonom, mikor az előző felmondta a szolgálatot.  

Ennek ellenére elképesztően boldog vagyok, hogy megvehettem mert még is csak egy álmom teljesült. Csak picit más érzés mikor saját magad váltod valóra az álmaid. Úgy is hozzá kell szoknom mert más nem fogja, és ez így van jól. Most, hogy ezt megírtam muszáj kicsit arról is ömlengenem milyen jó érzés laptopról blogolni. Persze korábban apukám laptopjáról írtam párszor de ez még is az enyém és már annyit fantáziáltam arról, hogy eljön ez a pillanat. Ez határozottan olyan jó dolog mint ahogy képzeltem, ha nem jobb.
És végül egy pár sort írnék a zenéről is amit most kép helyett tettem be. Nem feltétlen illik a bejegyzés témájához csak egyszerűen muszáj volt kitennem mert imádom. Nagyon ritkán esek szerelembe magyar zenével de most határozottan megtörtént. Mind a szövege, mind a dallama tökéletes.

Ez a poszt egy pár mondatos helyzet jelentőnek indult aztán egy hatalmas káosszá változott amiben megosztom az asztrológiáról a véleményem és még pár kéretlen infót magamról. Ha csak a horoszkóp téma miatt olvasod, görgess amíg nem látod az "Asztrológia" feliratot.

Megint ezer éve nem jelentkeztem, legalább is én úgy érzem, de nem vagyok hajlandó csak azért írni, hogy írjak valamit erre most még is itt vagyok, hogy pontosan ezt tegyem (megint). A munka határozottan nincs jó hatással a kreativitásomra, de nem akarom csak erre fogni. Az írás iránti vágy szép lassan kihalt belőlem ahogy kihaltak bizonyos érzések is. Utóbbinak kifejezetten örülök, de az elszomorít, hogy csak akkor vagyok képes alkotni mikor vihar tombol bennem és túlterheltnek érzem magam az érzelmeimtől. Csak akkor, a jelenben tudom megfogalmazni amit érzek, aminek ki kell szabadulnia belőlem, a lezárás érdekében. Mostanra, hogy teljesen kiürült az emléke is mindennek ami az elmúlt egy évben történt, egyszerűen csak vagyok. Fejben biztosan vissza tudnék menni oda, hogy ihletet kapjak de nem akarok. Egy bejegyzésemben írtam a lezárásokról és akkor még határozottan nem álltam készen rá, maximum úgy zártam le a dolgokat ahogy meg is fogalmaztam. Besöpörtem a dolgokat a szőnyeg alá és végül el is estem bennük. Most viszont, hogy tényleg magam mögött hagytam, nem áll szándékomban visszanézni. 

A napjaim felvettek egy rutint amit minden nap megismétlek. Nem mondanám unalmasnak, mert nem érzem üresnek a napokat de nem is tartalmasak. Elég sok bejegyzésemben említettem, hogy a túlzások embere vagyok. Semmit nem tudok csak félig csinálni. Most épp a munkás életet viszem túlzásba. Annyira arra koncentrálok, hogy fel sem merül bennem, hogy el kellene járnom mondjuk szórakozni. Új emberek közé menni, még csak nem is a "pár találás" érdekében, inkább azért, hogy végre történjen velem valami, érezzek megint valamit amiről érdemes írni. Ami nyomot hagy bennem akár csak egy pillanatra is. Két évig mást se csináltam mint szórakoztam szóval értem én, hogy jelenleg miért nem hiányzik. Nem kell jövendőmondónak lenni viszont ahhoz hogy lássam mihez fog ez vezetni ha a "múltamból" indulok ki. Egy nap majd megunom ezt amit épp csinálok és újra elszabadul a káosz. Legalábbis ez nálam a körforgás amiből nem szabadultam. Azért szeretnék hinni benne, hogy sikerült azóta változnom és többet nem ismétlek.

Szabadidőmben, munka után már semmi kedvem gép előtt ülni mivel egész nap azt csinálom, ezért mostanában a youtubeon lógok a telefonomon. Ott fedeztem fel két csatornát amiről nem tudok leszakadni azóta. Tulajdonképpen az egyiknek tudtam korábban is a létezéséről és néztem is tőle nagyon régen videót. Akkoriban irritálóként könyveltem el a youtubert, most azonban, hogy újra adtam a videóinak egy esélyt nem tudom abba hagyni a nézését. Egészen pontosan Shane Dawson-ról van szó és az összeesküvés elméletes videóiról. Egyszerre hozzák rám a frászt és keltik fel az érdeklődésem. Shane-en keresztül pedig rátaláltam egy lányra is aki hasonló témájú videókat posztol és még többet is. Megoldatlan gyilkosságok, eltűnt emberek esetei, még az asztrológiáról is. Ha tudtok angolul és érdekelnek az ilyesmi témák mindenképp nézzetek bele mindkettőjük videóiba vagy ha már nézitek szívesen várom róla kommentbe a véleményeket.

Vissza a lányra aki asztrológia témában, minden csillagjegyről készített egy videót amikben részletezi a személyiségüket és már teljes lejátszási listája van. Nem tudom leírtam-e már itt, vagy sem, de halak vagyok. Tipikus halak. Akárhány helyen leírást olvastam a jegyről mindig ugyan az volt.  Álmodozó, romantikus, naív, blablabla. Én pedig dióhéjban tényleg ez vagyok. Szóval naív létemre én többé kevésbé hiszek az asztrológiában. Nyilván nem a minden nap újságokban megjelenő horoszkópokban vagy abban, hogy a horoszkópom alapján egy bizonyos módon kéne öltöznöm. A szkeptikus emberek azt mondják a horoszkópok leírásai csak általános személyiség vonások gyűjteménye, teljesen random módon lett megírva, és akárki olvassa talál benne igaz részt magára. Hogy őszinte legyek, sosem olvastam utána más jegyek részletes leírásának (igen, ilyen én-központú vagyok) még kutatás céljából sem, ennek a bejegyzésnek a kedvéért. Talán egy kis részem tudja, hogy igaza van az embereknek és nem akarja lerombolni az illúziót. Nekem is vannak napok mikor nem hiszek semmiben. Azon a napon viszont mikor megnéztem Kendall Rae videóját a Halakról nagyon is hittem az asztrológiában. A lány teljesen új szintre emelte a jegyem leírását és ahogy a kommenteket olvastam, rengeteg halak egyetértett és még tovább részletezték a dolgot. Addig a pontig amíg, úgy voltam, hogy minden komment olvasása közben olyan érzésem volt, hogy ez akár én is lehetnék, sőt én vagyok. Szóval nem a videót akarom most részletezni sokkal inkább egy kifejezett kommentet amivel mélységesen azonosulni tudtam. Lefordítottam magyarra, hogy ha véletlen olyan olvas aki nem tud angolul az is értse. (meg mert imádok fordítani)

"Azt hiszem a halak a legösszetettebbek. Persze természetesen sztereotipizálhatod őket mert víz jegyek de annyival többek ennél. Mint az utolsó jegye a csillagjegyeknek képesek mindegyik jegyből egy kicsit magukénak tudni. Ezért képesek azonosulni olyan könnyen mindenkivel és értik meg egyből a másikat pedig korábban nem is találkoztak velük. A halak tényleg rejtélyesek a saját módjukon, és ez miatt olyan érdekesek és varázslatosak. Sosem tudod milyen emberek lesznek. Annyira könnyen változnak, könnyen alkalmazkodnak és változékonyak. Folyamatosan újraépítik magukat ahogy változtatják azt amiben hisznek az ideológiájukat és azt ahogy élnek, annak érdekében, hogy nőjenek és virágozhassanak. A halak akit tavaly ismertél lehet, hogy idén már nem is ugyan az. De képesek önmaguk pusztítására és önmaguk szabotálására, bár végig tisztában vannak a dologgal, mivel nagyon öntudatosak, szóval olyan szarba keverik magukat amit MÁR ELVE TUDNAK, hogy rossz nekik de tovább folytatják mert nehéz számukra nemet mondani. Könnyen függővé vállnak. Ironikus mivel közben bölcsek és sok jó tanácsuk van, csak nem alkalmazzák magukra. Szeretnek elszabadulni a valóságtól ezért álmodoznak napközben, máshogy dolgozzák fel a dolgokat. Általában humorral, van, hogy talán többet alszanak, alkotni kezdenek akármilyen formában, keresztül mehetnek alkohol vagy drog függőségeken, stb. Mivel szeretnek elmenekülni a valóság elől egy hatalmas dolog amin dolgozniuk kellene, hogy tényleg elkezdenek tenni azokért a dolgokért amiről álmodoznak vagy sokat beszélnek, hogy majd megteszik. Képesek órákig álmodozni valamiről amit nagyon szeretnének megtenni, de ezzel igazából egy hatalmas problémát kreálnak maguknak. Még egy dolog amit elkezdhetnének csinálni, hogy végre úgy kezelik magukat is ahogy a barátaikat, önmagad szeretete tényleg segít megtalálni a belső békéd."

A komment második felét főleg igaznak tartom magamra. Nem tudom, hogy ezt egy halak írta magáról vagy sem mert nem E/1-ben beszél. Bevallom nekem se lenne mondjuk képem a hozzászólásban elhangzó dolgot közvetlen magamra állítani, hiába tartom igaznak. Mert hát mit gondolnak rólad más emberek ha nagy képpel olyanokat mondogatsz magadról, hogy bölcs vagy, különleges, és rejtélyes. A sötétebb része; a valóságtól való megszökés szintén megtörtént velem nem csak a "szép" formában, ami az írás számomra. A videóban Kendall ezt hosszabban részletezte, hogy miért is lesznek a halak könnyen függők stb. Az öntudatos rész is illik rám amiről korábban már írtam itt az oldalon.

Szerintem mindenki megegyezik velem abban, hogy ez a komment nem az a tipikus általános leírás amit az interneten találsz és még is igaz lett sok halak csillagjegyű emberre. Sokan reagáltak a felhasználó ezen kommentjére. És emellett rengeteg hasonló hozzászólás volt amit mind igaznak tartottam magamra és sok halaknak ijesztően hasonló élményei/tapasztalatai voltak az élettel mint nekem. Ez elgondolkodtatott. Mindig is érdekes volt számomra a nurture vs nature / öröklés vs környezet dolog. A neveltetésünk és a külső hatások amik érnek minket, vagy valami más határozza meg, hogy kivé vállunk. Legyen az a DNS, vagy a csillagok állása a születésünk pillanatában. Véletlen lenne, vagy tényleg van benne valami? Még akkor is ha nem tartozna a csillagjegyem leírásába a naivitás és valamelyik vallásba vagy az univerzumba vetett mély hit... akkor is azt mondanám, hogy szerintem van.
 
Ha pedig ezt olvasod és még mindig szkeptikus vagy és úgy gondolod ezek rád is igazak amik elhangoztak  feljebb, még sem vagy halak. Vagy halak vagy és nem igazak rád... lehet, hogy van rá egy magyarázatom (mint mindenre). A születésünk pillanatában különböző bolygók alatt különböző csillagjegyek állnak. 90%-ban biztos vagyok benne ha most tovább próbálnám ezt magyarázni hülyeséget írnék mert én sem teljesen értem mit jelent az, hogy a "merkúr bolygó alatt nyilas vagy" meg ilyenek miközben halak vagyok. Kíváncsiságból fel is kerestem egy oldalt ahol beírtam a születési időpontomat órára és percre pontosan amit szüleimnek hála tudok. Természetesen ingyenes kiértékelést ígértek "birth charts"/születési grafikonnal.
A vége az lett, hogy a háromnegyede a szövegnek ki volt cenzúrázva amit 24 dollár kifizetése után kapnék meg. Na de a szöveg amit láttam már megint tökéletesen pontos leírást adott rólam. Csak pár külön bekezdésben lévő mondatot idézek és még az is érteni fogja miről beszélek aki csak a bejegyzéseim olvasta. "A személyiségét az ellentmondások és az ellentétek alapozzák meg." "folyamatosan gyakorolja hogyan tartsa vissza az impulzivitását és hogy irányítsa." "Gyakran hidegnek és távolságtartónak tűnhet az embereknek. Elnyomja az érzéseit és érzékenységét, kerüli a helyzeteket ahol ki kell fejeznie. [...] de nem érzéketlen. Éppen ellenkezőleg." És a kedvencem: a lustaságomat is megmagyarázták.
Minden mondat témájában posztoltam már az oldalra jóval korábban, hogy ezeket láttam volna. Meg hát miért találnék ki ilyet egy bejegyzésben amit senki nem olvas rajtam kívül. Erről eszembe jut Kendall videójából még egy mondat ami megragadt. "Minden halaknak szüksége van az őszinteségre. Őszinték és szavahihetők de meg kell tanulniuk nem bízni mindenkiben." és volt egy részlet ahol arról beszélt, hogy imádják a zenét főleg a szövegüket ami fontosabb nekik mint maga a zene. Egy szó. Én.

Lehet teljesen hülyének jövök le valakinek aki ezt most elolvasta és egyáltalán nem hisz az ilyesmiben de ha van időd és tudsz angolul a kedvemért nézd meg a saját videódat Kendall csatornáján és írd meg nekem mik a tapasztalataid. Tudom az idő pénz én pedig nem vállalok pénz visszafizetést de kíváncsi vagyok. Kommentbe várom a véleményeket ki, hogy áll az asztrológiával és a horoszkóp témával.

Első fizetésem megérkezésével elérkezettnek láttam az időt, hogy költsek egy kicsit (vagy inkább sajnos sokat) magamra. Egészen pontosan a hajamra és a bőrömre. Nyilván mindkét dolog nagyon fontos számomra de egészen idáig nem fordítottam nagy figyelmet az ápolásukra. Ebben a bejegyzésben egy kicsit arról szeretnék írni miket és miért vettem. Illetve, hogy miket használtam előtte. Ez a bejegyzés azok számára lehet érdekes akik szintén extra száraz / érzékeny bőrrel rendelkeznek, esetleg ekcémája van.

A bőrömmel a kapcsolatom soha sem volt felhőtlen, ami valószínűleg azért van mert a bőröm még nehezebb eset mint én vagyok. Kiskorom óta piros foltok díszítik a könyök hajlataimat és újabban a lábamat is, amik viszketnek. Bőrgyógyászok szerint ez ekcéma de egy idő után feladtam, hogy eljárjak hozzájuk és meghallgassam a véleményüket mert akármilyen kenőcsöt/gyógyszert írtak rá fel, sosem lett tőle jobb. Az állat nyál/szőr allergiám miatt pedig a nyakamon és az arcomon is elég gyakran megjelenik mostanában ugyan az a piros folt amikor a hipoallergén kiskutyám úgy dönt ad egy puszit nekem. (Arról most nem írok inkább, hogy mekkora isten csapása már számomra, hogy allergiás vagyok azokra akiket mindennél jobban imádok, mert ez a bejegyzés nem arról szól. De ilyenkor tudom, hogy sok ember fejében megfordul, hogy "Akkor ne menj a kutyák közelébe és minden oké lesz." Ez biztos nagyon egyszerűen hangozhat annak aki nem érzi át milyen távol tartani magad attól a dologtól amit szeretsz. Nekem megéri az összes mellékhatás.) Visszakanyarodva a bőrömre.

Fürdéshez már jó ideje a Dermax tusfürdőjét használom, ami a bőrömnek jót tesz az orromnak sajnos nem mivel ez tényleg illat, szín és minden olyan mentes, ami jóvá tesz egy tusfürdőt egy normál bőrű ember számára. Én azonban nem az vagyok és ha ez az amitől nem leszek vörös mindenhol fürdés után akkor nem panaszkodok az illat hiánya miatt.

Testápolónak pedig egyetlen krémet sikerült találnom ami működőképesnek bizonyult és nem késztetett arra hogy levakarjam a karom a helyéről ez mégpedig a Bepanten Sensiderm krém. Rengeteg fajtát próbáltam előtte, tényleg. La Roche Posay, Dermax, Sanatopic. Szteroidos receptre felírtat is ami leginkább a kacsazsírra emlékeztetett de egyik se segített. Persze minden bőr más. Nem mondom, hogy ha száraz/ekcémás bőröd van ezek amiket én használok neked is segíteni fognak. Nagyon sok olyan ember által írt posztot olvastam el én is, akik állításuk szerint ilyen bőrtípussal rendelkeznek mint én, az általuk ajánlt krém még se lett jó nekem. Sajnos kísérletezni kell és eközben egy rakat pénzt kidobni az ablakon, - ha nincs szerencséd és nem találod meg elsőre álmaid krémét - mert nagyon olcsó, működő képes krémmel még nem találkoztam. 

Vannak időszakok amikor az ekcémám teljesen eltűnik. Nem piros a bőröm és nem is viszket. Helyette ilyenkor szárazabb lesz mint a sivatag. Legutóbb, május végén történt ez meg mikor is nyaktól fölfelé tapintásra olyan lett a bőröm mint a dörzsi papír kinézetre pedig mint a föld amit ezer éve nem ért víz és kirepedezett. Teljesen érthetetlenül álltam előtte mert eddig csak télen kellett a szárazsággal küzdenem. Rengeteg vizet iszok szóval ez nem lehetett a baj. Elkezdtem kenni intenzíven az eddig használt Garnier arckrémemmel amit bár száraz és érzékeny bőrre ajánlanak telenyomtak parfümmel, valószínűleg emiatt csípett annyira minden felkenésnél. Nem is bizonyult elégnek azért kombináltam az egyetlen másik arckrémemmel, az utoljára két éve használt niveával. Kb 14 éves koromban barátkoztam meg a gondolattal, hogy muszáj használnom krémeket különben vállalhatatlanul nézek ki. Akkor kaptam egy niveát és 18 éves koromig nem is használtam mást az arcomra. Végül lecseréltem de Garnier utódja se bizonyult sokkal jobbnak. Két krém kombinálva naponta legalább négyszer (nem túl nagy mennyiségben) és még is olyan volt mint halottnak a csók.

(Kezd zavarni, hogy mennyiszer szerepel már most ebbe a bejegyzésbe a krém szó, de most nem jut eszembe rá szinonima.)

Rájöttem, hogy reform kell ide. Semmi nem segít az állapotomon ami a polcomon van, sőt rosszabb lesz néhánytól a helyzet. Szóval elkezdtem kutakodni a neten és szomorúan nyugtáztam, hogy ennek az oka egész egyszerűen az, hogy mindenből rosszat használok amit az arcomra kenek naponta. Krémek, lemosók, alapozó semmi nem stimmelt egyiket sem az én bőrtípusomra találták ki.

A legfontosabb az arckrém volt úgyhogy azzal kedztem és egyből kettő is találtam ami jó lehet nekem. Egyet az Eucerintől és egyet a Bidoremától. Mindkettőt agyon dicsérték krémmánián (imádom ezt az oldalt, nagyon hasznos) de végül úgy döntöttem az Eucerin jobb választás lehet nekem (meg a pénztárcámnak is) így azt vettem meg és egyelőre örülök a döntésemnek. Nagyon hamar beszívódik és azóta elmúlt a szárazság. Nem húzza a bőröm felkenéskor és nem is csíp. Sok olyan illatanyag mentes krémet használtam már aminek borzalmas szaga volt de ennél még azzal sincs bajom. Ha véletlen kipirosodok azt is elmulasztja és jól lehet rá sminkelni bár tervezem, hogy veszek egy primert is azért csak ebben a hónapban már nem fért bele a költségvetésbe. Elképzelhető, hogy győz a kíváncsiságom és ha elfogy kipróbálom a másikat is de egyelőre ez úgy néz ki beválik.
A következő amit lecseréltem a Garnier sminklemosóm, mert arra gyanakodtam az is csak szárít. Az utódja a DM márkás Balea arctisztító teje lett ami bár még furcsa mert a micellás vízhez eléggé hozzászoktam, sokkal puhábbá teszi a bőröm. A gyanúm is beigazolódott amikor a tej helyett megint a vizet használtam egyből szárazabb lett másnap a bőröm és több volt a piros foltom is. Nem azt mondom, hogy az összes micellás víz rossz a száraz bőrűeknek. Tervezek keresni egyet ami az én bőrtípusomnak megfelel de ezek szerint a Garnieré nem jó.

Sminkekről is ejtenék gyorsan pár szót de csak említőlegesen. Az essence alapozóját amit eddig azért vettem mert olcsó volt és ahhoz képest (normál bőrű embernek) nagyon jó. Most hosszas gondolkodás után lecseréltem a Maybelline Fit me alapozójára. Eredetileg egy L'oréal alapozót akartam megvenni mert ezt istenítette minden száraz bőrű sminkes vlogger de sehol nem találtam így arra a szomorú következtetésre jutottam, hogy kivonták. De szerencsére a Maybelline is tökéletes. Lehet, hogy az árnyalatot egy picit eltévesztettem, (Választáskor elfelejtettem figyelembe venni, hogy járok szoláriumba és most épp nem vagyok hófehér. Sebaj ősszel már jó lesz. Nyáron amúgy se használok a hétköznapokra alapozót.) de a fedése tökéletes számomra és nem is szárít úgy mint az essence. Netem való tájékozódásom során megtudtam, hogy a száraz bőrűeknek a "Dewy" "Luminous" és "Smooth" szavakat kell keresnie egy alapozón általában ha nem akarnak mellé lőni és egy zsírosabb bőrre szánt mattító alapozót venni. A Maybelline-nek van két másik fit me alapozója amiken ezek a szavak díszelegnek csak az én kis városkámban egyetlen DM, Rossman sem Müller nem árulja őket. (Összeesküvés elmélet: A városom a száraz bőrűek ellen van.) A Müllerben az eladó/kozmetikus lány szerencsére megnyugtatott, hogy ő is a sima Fit me-t használja a száraz bőrére és nem szárítja. Ezen kívül vettem egy korrektort, egy szemöldök ceruzát és egy bronzosítót amikkel szintén meg vagyok elégedve teljes mértékbe. Köszi Müller szombat, hogy spórolhattam is és mindenre kaptam 15% kedvezményt.

Hajra használt termékek terén már kicsit más a helyzet. Az egyetlen pozitív dolog abban, hogy száraz bőröm van, hogy a hajam is annak mondható szóval nem zsírosodik egykönnyen. Általában ezért elég négy-öt naponta hajat mosnom és akkor se viszem túlzásba a dolgot, ami alatt azt értem, hgoy ezer éve ugyan azt a jól bevált Baba Sampont használom. 18 éves koromba megpróbáltam kísérletezni a samponokkal de hiába vettem a hajtípusomra (száraz/töredezett) való drágább márkát meg, még korábban zsírosodott tőle a hajam. A fodrászom ajánlására hozzáadtam a hajmosási rutinhoz a balzsamot is a Baleát veszem és nemrég elkezdtem a hajvégre használni ezt az argán olajos ápolót aminek az illatát egyszerűen imádom.

Egy ideje szemeztem a Magic Hair kapszulával és pezsgőtablettával. Most nem bírtam magammal, megrendeltem. Tegnap kezdtem el a pezsgőtablettát és 120 napnyi adagot rendeltem a szülinapi akciójuk keretében. Véleményt még nem tudok róla mondani de a négy hónapos adag elfogyasztása után mindenképp érkezek eggyel.

Mióta dolgozó ember lettem nem jutott időm az oldalra de mentségemre szóljon, hogy semmi másra sem. A társasági életem az elmúlt három hétben egyenlő a nullával de valahogy nem is bánom mert ez egyben azt is jelenti, hogy nincs időm gondolkozni olyan dolgokon sem amikkel az április 22.-és bejegyzésemben foglalkoztam. Bár ez nem azt jelenti, hogy a probléma megszűnt létezni. A lényeg, hogy a fókuszom lekerült róla és hosszú idő óta először úgy érzem sínen vagyok mint József Attila. Sokan úgy gondolják mikor megosztom velük, hogy abbahagytam az egyetemet, és elkezdtem dolgozni, hogy rosszul tettem és ezzel a rövidtávú céljaimra koncentrálok és különben is miért mikor olyan okos vagyok. Én azonban tudom, jobban mint eddig bármikor, hogy nincs igazuk. Nagyon hosszú idő óta először, pontosan, hogy az ellenkezője történik, és hosszú távon gondolkodok. Egy terv. Egy igazi megvalósítható terv, kirajzolódott a fejemben és ezzel képes vagyok legalább egy és fél évvel távolabbra látni, nem úgy mint korábban, hogy csak a következő napig. Ezzel pedig meglepő módon (vagy talán nem is olyan meglepő) a lehetőségeim száma is megnövekedett munkák és tanulás terén is de ez még a jövő zenéje. Nem akarok abba a hibába se esni, hogy csak a célt látom az oda vezető útra pedig nem figyelek. Minden napot megélek. Visz előre a bizonyítási vágy és minden napot úgy fejezek be, hogy tudom, hogy ezzel közelebb kerültem a célomhoz de közben élvezem is a munkát. Jó állásom van ami bár lefáraszt agyilag és néha kihívások elé állít máskor pedig monoton mindig megtalálom benne a jót. Alkalmanként pedig a főnököm kölyök kutyájára is vigyázok aki egy kis tünemény tacskó és mindig feldobja a napom. Meg kell, hogy mondjam már nagyon hiányzott ez a fajta stabilitás érzete. Az egyetemen egy percig se éreztem jól magam mert mélyen belül tudtam, rossz helyen vagyok. Ez folytonos bizonytalanságban tartott. Azt már korábban is írtam, hogy informatikával kapcsolatos képzést szeretnék elvégezni és jogosítványt szerezni. Eddig úgy gondoltam az utóbbival kezdek mert a képzés amit kinéztem májusban kezdődne azt azonban el kellett vetnem mert szeretnék továbbra is dolgozni mellette, de nem tudnék. Így újat kerestem ami már akár szeptembertől kezdhető és csak szombatonként lenne. A fontosságot mérlegelve pedig egyértelműen a képzés jön elsőnek, szóval megcseréltem a sorrendet. Azt még nem sikerült eldöntenem, hogy a grafikust vagy webfejlesztőt válasszam ha esetleg olvassa ezt valaki akinek bármelyikkel van valami tapasztalata annak a kommentjét szívesen várom a hozzászólásoknál. Mindkettőben van némi tapasztalatom, ismerem a php-t, a html-t, és a css-t, és a Photoshop sem ismeretlen számomra. Az érdeklődésem egyformán nagy a két terület iránt de elhelyezkedés ügyileg nem tudom, melyik lenne szerencsésebb.

Most, hosszú hétvégére, lejöttünk a családi nyaralóba két baráttal és a kutyájukkal így összesen két négylábúval és hat kétlábúval (velem együtt) osztozunk rajta. Nagyon vártam már, hogy kicsit elszabadulhassak a városból. Imádom ezt a helyet, és a csendet ami itt van. Itt aztán könnyű kikapcsolni és elfeledkezni mindenről. Nincs senki más az egész utcában, nem lehet hallani fél óráként a rohanó mentők szirénáját vagy másik ordibálását csak a madarak csicsergését. Az első két nap a kirándulásokról szólt ahol sokat fényképeztem, a poszt végén a telefonosokból láthattok párat de az igazán jók sajnos még a fényképezőgépen vannak. A képek egyébként Kaszón készültek a lombkorona tanösvény végigjárása közben. A kis fekete szőrcsomó (havanese) aki a szarvast tanulmányozza a mi Pepper-ünk, a vízbe vágyakozó labrador pedig Maya a legjobb barátja. Természetesen az új körmömről sem maradhatott el, hogy lőjek egy képet (vagy inkább százat).
Ma már csak pihen mindenki. Aki strandolni szeretett volna az kiment, én viszont itt maradtam a teraszon a laptoppal és a kutyákkal, hogy végre írhassak egy félig tisztességes posztot amiben adok egy kis életjelet, mert bevallom hiányzott az írás de egyszerűen nehéz időt találni rá. Mikor este hazaérek sokszor még arra sincs energiám, hogy megnézzek egy sorozatrészt és már alszok. A regénypróbálkozásaimat is szépen elhanyagoltam amikhez ideje lenne visszatérnem talán ezután írok is egyhez új fejezetet.

Ma találtam még a telefonomba pár jegyzetet amik valahogy elkallódtak és korábban nem vettem őket észre. Érdekes volt vissza olvasni bár egyáltalán nem régiek, április elején/közepén írtam a legtöbbet.  Pár szót még ejtenék előtte arról is, hogy elkezdtem dolgozni és egyelőre nagyon tetszik az új hely. Végre szellemi munkát folytatok ami legalább annyira lefáraszt mint az egész napi konyhai meló és mosogatás de jó érzés az agyamat használni kicsit a számítógépes/angol tudásommal, főleg, hogy pénzt keresek vele. Remélem ilyen marad végig és akkor egy szavam nem lehet. A napjaim végre nem üresek alig tudok szabadidőt vadászni magamnak, így sokkal jobban megbecsülöm azt. Végre boldog vagyok, mert a hónapokig tartó álló vizet felváltották a hullámok. Sajnos viszont a szerencsétlenség se mellőz továbbra se, és ma a szabadnapomon rohangálhattam új töltőt venni a Samsung telefonomhoz amihez külön töltőt gyártanak (miért, Samsung?). Ezt a kiadást nem terveztem be. Ez valószínűleg valami újabb törvény lehet. Amikor elkezdek pénzt keresni mindig valaminek hirtelen tönkre kell mennie. 

Tettem egy kis kiegészítést az oldalhoz. Két regénypróbálkozásomat feltöltöttem ide is, így aki esetleg kíváncsi lenne rá, oldalt megtalálja őket az "Irományok" modulban.

001. Mindig mindenbe belekezdek. Lelkesen, nagy lendülettel. De mivel minden áldott alkalommal csak két centivel magam elé nézek, nagyon kevés dolog van amit be is fejezek. Az a bizonyos lendület ami a kezdéskor megszáll, hamar elfogy és akkor elgondolkozok. Gondolkozok csak épp túl későn. Ez a helyzet velem. Előbb cselekszem csak utána gondolkodok. Nem minden esetben csak pont amikor nagyon nem kellene így tennem. Mindig utólag jövök rá a dolgokra mert először, a megérzéseimet és a vágyaimat követve cselekszek. De ezek a vágyak mulandók. Túlságosan impulzív vagyok. Ezt kénytelen vagyok minden egyes alkalommal újra és újra megtanulni. Mikor már javában benne vagyok a dologban és hirtelen valóssá válik számomra (más szavakkal akár teherré), felteszem magamnak a kérdést: tényleg akarom én ezt? Egyszerű kérdés, amit már az elején, még a kezdés előtt, kellett volna letisztáznom magamban, de nem tettem. Akkor még elvakítottak az érzelmeim és a lelkesedésem.  Minden újabb dolog félbehagyása egy újabb csalódás magamban, mert bár már számtalan példa volt erre korábban, mégsem látom soha előre jönni a pillanatot amikor az új dolog értékes fénye megkopik a szemembe és ugyan olyan halovány lesz számomra mint minden más. Egyszeriben átlagossá, unalmassá válik. Én pedig ezeket ki nem állhatom. Az újdonság varázsa gyorsan bűvöl el. Szeretném ha egyszer végre maradna is, és nem tűnne, pont olyan gyorsan, el.
Mivel szeretnék fejlődni változtatni fogok ezen. Kár, hogy csak úgy lehet ha folyamatosan megkérdőjelezem magam ezentúl. Megkérdőjelezem az érzéseim. Korábban azért nem szerettem ezt tenni, mert úgy véltem, ha túl sok kérdést teszünk fel végül minden értelmetlen lesz. Elmegy az egésztől a kedvünk és megragadunk egy helyben. Ironikus. Amit a legjobban el akartam kerülni így is úgy is utolért. 

002. Hogy lehetsz egyszerre a problémáim és a boldogságom forrása? Te vagy a csend, amit úgy szeretek hallani, a vihar előtt. A vihar ami követ téged, miután elmész, persze csak még több problémát, kételyt, és kérdést hoz. Egy idő után el kellett gondolkodnom, hogy megéri-e mind ezt elviselni. Nincs szükségem ezekre. Mert amíg a boldogságom nem csak belőled áll, a problémáim jelenleg igen. Egyszerű matek. Ki kéne vonjalak az egyenletből, de nem megy. A matek soha nem volt az erősségem.
Miféle szörnyeteg vagy te? Hogy merészeled ilyen szinten átvenni az irányítást a testem felett? Levetkőztetsz. Néha lassan csinálod, de van, hogy csak letépsz rólam mindent, míg nem marad más csak én és a meztelen lelkem, a hatásod alatt. És ami ilyenkor vagyok az nem tetszik, megijeszt. Akkor miért élvezem még is ennyire? Ez lennék én? Olyan gondolatokat ébresztesz bennem amiket nem akarok a fejembe. Hamis képeket vetítesz a szemem elé mikor jön a filter.

003. Utálom, hogy folyton arra késztetsz, hogy megkérdőjelezzem önmagam. Minden egyes mozdulatom és minden kimondott szavam. Elegem van a kételyekből és a rengeteg kérdésből amikre sose kapok választ, persze mostanra igazán hozzászokhattam volna ehhez. Mindenhez és mindenkihez hozzátudok, vagy ha nem, hát otthagyom, de hozzád még se ment soha a szokás. Szopás.

Többet dolgoztam ezzel a bloggal, mint az összes eddigivel együttvéve, hogy felépítsem és szeretnék ragaszkodni a bejegyzések eddigi "minőségéhez". Azért tettem idézőjelbe a minőség szót mert elképzelhető, hogy valaki számára ez amit itt művelek minősíthetetlen, és értelmetlen zagyválás de számomra igen is sok értelme van a posztoknak és imádom megírni őket csak az a probléma, hogy az ihlet forrásom jelenleg kimerült, mert ahogy korábban is írtam nem emészt épp semmi én pedig akkor tudok a legjobban írni, ha dagonyázok a negatív érzelmekbe. Ezek viszont eltűntek belőlem mostanra. Holnap kezdek a munkahelyemen és bizakodó vagyok. Bizakodó... Ez a szó a mai reggelemet idézi fel. Arra ébredtem, hogy egy rokonom, facebookon újra megosztott egy két évvel ezelőtt feltöltött képet amin matróz blúzban díszelgek mellette a ballagásom napján. Ezt a képet bizakodó "hangulattal" tette fel, minden lehetséges értelemben. Én pedig mikor reggel megláttam hirtelen elkapott az érzés, hogy visszamennék oda. Hiába tudom, hogy lehetetlen és utólag már semmin nem tudok változtatni még is úgy indult a napom, hogy az erkélyen cigizve arról ábrándoztam mennyi mindent másképp csinálnék, ha most vissza kerülnék abba a pillanatba mikor az a kép készült. Furcsa volt látni magam ott, mert bár külsőre semmit nem változtam tudom, hogy egy szakadék van az akkori énem és a mostani között. Azt hittem, hogy az Április 23.-ás bejegyzéssel lezártam magamban ezt a dolgot és mostantól csak előre fogok nézni, a mai reggelem azonban csúnya emlékeztető volt arra, hogy még mindig bánom mélyen belül azt ahogy alakítottam az életem és ha tehetném azonnal dobnék el mindent amim most van csak azért, hogy vissza mehessek az időben két évet.

Az elmúlt egy hétben viszont nem történt semmi különös. Élvezem az időjárást, a tavasz egy kisebb külső megújulással is járt számomra. Végre rávettem magam, hogy levágassam a hajam amire már nagyon ráfért egy nagyobb frissítés és megváltam húsz centitől. Már nem bírtam elviselni, hogy töredezik a vége és, hogy leér majdnem a fenekemig. Voltam műkörmösnél is, hogy rendbe szedessem a körmeim. Ez már a harmadik alkalom, hogy műkörmöt csináltattam viszont most lett eddig a legrövidebb. Nagyon egyszerű, természetes én még is imádom. De persze, amilyen szerencsétlen vagyok amint hazaértem bevertem az ajtókeretbe a kezem és a nagyujjamról abban a pillanatban letörött a teteje a "körmömnek". Ez miatt pedig el kellett gondolkodnom azon ismét, hogy ezt a dolgot egyszerűen nem nekem találták ki. Csináltam egy kis "montázst" is erről a két dologról, amit most ide teszek, de megjegyezném, hogy telefonnal dobtam össze ezért nem lett a legjobb.

Átmeneti állapotba vagyok jelenleg. Már kilábaltam a korábbi reménytelen fázisból, be is csuktam magam mögött az ajtót, de még csak a küszöbén vagyok a következő - egy remélhetőleg jobb - szakaszomnak. Ettől függetlenül írni szeretnék csak épp ha erre gondolok, sablonosabbnál sablonosabb ötletek jutnak eszembe. Egy poszt amibe összeszedem miket szeretnék venni magamnak a közeljövőben. Egy poszt amibe kiteszem a jelenleg hallgatott kedvenc zenéim. Egy olyan amin keresztül kicsit jobban megismerhettek, valami tag féleség. Mind töltelék bejegyzések amikben az írás nem kapna nagy szerepet és ilyenekkel nem szeretném lerombolni a blog felépített képét. Ami simán lehet, hogy csak az én fejemben létezik. 

Na tessék. Kreálok én magamnak "problémát" amin elmélkedhetek, ha nagyon akarok. Most is már azon gondolkodok ezen a vonalon elindulva, hogy nem mind ezt csináljuk még magunkkal is? 

Minden ember felépíti magát és egy képet saját magáról a fejében. Ami mindenre kiterjed az öltözködésétől a viselkedéséig. Mikben hiszel, mik az elveid és mi az amit elítélsz. Hogy viselkedsz bizonyos helyzetekben. Ezért tökéletesen meg vagyunk győződve arról, hogy ismerjük magunkat, és hogy tudjuk kik vagyunk. Egy darabig. Aztán a következő pillanatba meg teszünk valamit ami nem ránk vall. A karakter aki a fejünkben él sosem tenne ilyet. És akkor aztán építhetjük újra az imázst. Legalábbis én ilyenkor újra értékelek mindent. Újra értékelem magam. Épp ma mondtam egy barátnőmnek, egy dolog kapcsán amit felhozott nekem, hogy sosem ismerhetjük, még saját magunkat sem száz százalékosan. Maximum azt hisszük, hogy ismerjük. Valószínűleg ezért csapott át a semmiről szóló bejegyzésem önismeret elemzésbe.

De erről most nem szeretnék hosszabban írni, szóval visszatérve a bejegyzésekre. Ezer éve készülőben van egy, az empátiáról, és egy filmkritika szerűség a Szerelem markában című 2014-es Chris Evans filmről.  A közeljövőben ezeket igyekszem befejezni addig is, tudom, hogy nincs túl sok olvasója a blognak de azért egy kérdést megér. Ti kíváncsiak lennétek a fent említett, és azokhoz hasonló "töltelék posztokra"? Kommentben vagy chatben várom a válaszokat.

Mai bejegyzésem középpontjában nem más fog állni, mint az érzéseim, és hogy hogyan érzek az érzéseimmel kapcsolatban. Na ilyen borzalmas nyitó mondatot se írtam még. 

A család és a barátok hatalmas szerepet játszik a legtöbb ember életében. Számomra is mindkettő nagy jelentőséggel bír, bár tisztában vagyok vele, hogy nekik ez gyakran nem így tűnhet. A "normális" embereknek általában semmi problémája nincs azzal, ha egy szerette iránt ki kell fejezni az érzéseit. Ezt mindenki sajátosan teszi, de a leggyakoribb megoldás erre az ölelés, a puszizkodás, és a szeretlek szóval való megerősítés. 

A problémám az, hogy én soha nem voltam az a típus, aki könnyen kimutatja az érzéseit az emberek felé pláne nem a szeretetét a fent említett verzióban. Nem szeretek puszit osztogatni vagy öleléseket, és a "szeretlek" szóval sem dobálózok. (Egész biztos vagyok benne, hogy életemben a legtöbbet, ezt a szót, a kutyámnak mondtam, pedig ő csak három éve van velünk.) Legyen szó a barátaimról vagy a családomról, mindenki tudja rólam, hogy hozzám nem kell jönni ilyesmikért. Nem szeretem adni, sem kapni. (Ha kapcsolatba vagyok valakivel ez rá valamiért nem vonatkozik. Megfejtenem ezt nem sikerült még, hogy miért van így.)  

Én tudom, és érzem, hogy szeretem őket, de részemről itt le van tudva mert hajlamos vagyok automatikusan azt feltételezni, hogy ezzel ők is tisztában vannak. Azonban egy eset a húgommal, tizenhárom évesen rádöbbentett arra, hogy ez mennyire nem így van. Három év van köztünk, és ő tökéletes ellentétem ebben a kérdésben. Egy nyári napon sírva jött oda hozzám és azt mondta "Te nem is szeretsz engem.", megölelt és csak sírt én pedig ott álltam lefagyva még ezek után is nagy erőfeszítésembe tellett visszaölelni és az ellenkezőjéről meggyőzni. Semmi előzménye nem volt a dolognak. Nem mondtam neki csúnya dolgokat, de szépeket sem mert felé sem tudtam ilyesmiket kommunikálni. Ő hiába mondta nekem újra meg újra, hogy menyire szeret. Ha őszinte akarok lenni furcsa érzés erről írni ugyanis jó pár éve abbahagyta a húgom a próbálkozást, hogy kicsikarjon belőlem egy ölelést is akár, és már szinte el is felejtettem milyen volt. Nem gondoltam volna, hogy valaha hiányozni fog, hogy próbálkozzon. 

Ezek után gondolom viszont te, aki épp olvasod ezt, azt gondolod rólam, hogy egy kőszívű jégkirálynő vagyok. Pedig ez egyáltalán nem így van. Távolról sem vagyok érzéketlen, bár nem hibáztatom az embereket amiért sokszor ezt a következtetést vonják le rólam. Az igazság az, hogy rengeteg mindent érzek. Sokszor annyira sok mindent, hogy néha már túlterhelnek ezek, mert a legtöbbször nem csak a saját érzelmeimmel foglalkozok hanem másokéval is. Olyan könnyen azonosulok velük, hogy pillanatok alatt rám ragad róluk, és a saját érzéseim háttérbe szorulnak. Még egy érdekes dolog, találtam egy 2015-ös blog bejegyzést amiben azt írtam: "A lelkemnek szükséges érzelmeket megkapom a könyvekből. Ez vajon mit mond el rólam? " A mai napig nem tudom, hogy mit.
Mindenről tudok őszintén beszélni az ég világon, a legmélyebb érzéseimről még sem voltam eddig képes és még most, is csak próbálkozok ezt megváltoztatni. Mert tudom, hogy ezzel bizonytalanságba tartom a hozzám legközelebb állókat, ami miatt bűntudatom van. Persze erről sem tudnak mert szintén nem beszélek róla. Ha már itt tartunk, ez a helyzet egyébként nem csak a pozitív érzéseimre igaz. Ha szét vet a méreg általában csak magamban puffogok, nem szólok semmit. Pillanatok alatt elvesztem türelmem ebből kívül még sem látszik semmi. Volt már olyan, hogy legszívesebben teljes erőmből megütöttem volna valakit, meg is érdemelte volna, de én mégsem voltam rá képes. Képtelen vagyok a fizikai erőszakra is.
Nem tudom megmagyarázni miért lettem ilyen. A családom mindig éreztette velem a szeretetét, a példa előttem volt. Nem tudok olyan borzalmas meghatározó pillanatot se mondani ami esetleg okkal szolgálhatna arra, hogy félek az érzéseimről beszélni. Soha nem jártam úgy, hogy megnyíltam valaki előtt és az kinevetett vagy otthagyott utána. (Ez valószínűleg azért van mert sosem nyíltam így meg senkinek.) Az egyetlen amire tippelni tudok, hogy az áll a dolog háttérében, hogy úgy viszont rengetegszer jártam, hogy nekem beszámolt valaki az érzéseiről én pedig nemhogy nem viszonoztam, de egyenesen fojtogatónak éreztem. És ez már óvodás koromban kezdődött, mikor is egy kisfiú elmondta, hogy mennyire kedvel engem és először bár örültem neki, később folyton ki akart sajátítani magának és nem engedett a többi barátommal játszani. Fogalmam sincs miért emlékszek erre a mai napig hiszen 5-6 éves voltam. De azt hiszem ez az amitől félek. Félek, ha kinyilvánítom az érzéseimet, azzal "ráerőszakolom" valakire, aki talán nem is érez ugyan úgy mint én, (most nem kell nagy dolgokra gondolni, pl.: én valakire közeli barátomként gondolok ő meg legjobb esetbe is egy ismerősként rám) és az kellemetlen lenne mindkettőnknek. Talán annyira, hogy többet a közelembe sem akarna jönni. Ugye mindenki magából indul ki. 
De a családomnál ettől nem kellett volna félnem, még sem tudtam másképp lenni velük se. Összességében jobb szeretem ha köztem és az emberek között van egy határ amit nem lépünk át, kivéve ha én már biztosan átszeretném, (de erről ritkán szólok, szerencsétlen meg honnan tudná, így utána se). Nagyon nehezen viselem el ha valaki belép a személyes terembe, és hozzám ér. Kevés a kivétel akitől elfogadom. Még kevesebb akinél szeretem is. 

Ahogy fentebb is említettem a kiskutyám volt az akinek gyakran kezdtem el mondogatni mennyire szeretem. Világ életemben odavoltam a kutyákért. Egy esszét tudnék írni a jó tulajdonságaikról és egy mondatba össze tudnám foglalni a negatívakat róluk. 2016 szeptemberében hoztuk haza, a ma már három éves kutyánkat, Peppert. És ez a kis szőrgombóc tanította meg nekem, hogy milyen feltétel nélkül szeretni valakit, hogy én is képes vagyok rá. Olyan nagy szeretetet szabadított fel bennem amiről azt sem tudtam, hogy bennem van. Ő nem ítélkezik, ott van nekem ha szomorú vagyok, és mindig örül, hogy láthat. Neki köszönhetem, hogy mára sokkal gyakrabban kimerem mondani az életemben fontos szerepet játszó embereknek ezt a bizonyos nyolc betűs szót.

Most épp kivételesen semmi nem nyomaszt úgyhogy a szokásos szenvedéssel átitatott bejegyzés típussal nem szolgálhatok viszont még is úgy döntöttem, hogy billentyűcsapkodásra adom a fejem, és megosztok néhány saját tapasztalatot amik bár sablonosak, és mára már a csapból folynak idézetek formájában, még is igazak. Az ilyen témájú bejegyzéseket inkább olvasni szeretem mint megírni de egyszer mindent ki kell próbálni.
 

"Regression to the Mean" - A dolgok nem maradnak sokáig rosszak. Ezt az angol kifejezést először a Teen Wolf című sorozat nézése közben hallottam, ahol a főszereplőnek magyarázza el a mentor figura, hogy nem számít, hogy a dolgok milyen rosszra, vagy jóra fordulnak, előbb-utóbb mindig visszatérnek középre és egy semleges állást vesznek fel. Tudom, nem pont ezekkel a szavakkal mondta, és a hivatalos meghatározása a kifejezésnek sokkal bonyolultabb ennél, de ahogy egy barátnőm is mondta nekem: "Néha jobb, ha nem fogalmazol hosszú nyakatekert mondatokkal amiket nehéz megérteni. Az emberek jobban szeretnek veled olyankor beszélgetni veled."
Na de vissza térve, ezzel a felfogással, más megfogalmazásban, már sokkal korábban találkoztam. Egyszer, mikor még általános iskolás voltam nagyon szomorú voltam valami miatt, ami akkor hatalmas problémának érződött, ma már nem is emlékszek rá mi volt az. Csak az elkeseredettségre emlékszem, de arra nagyon. Úgy gondoltam örökre minden rossz marad. És akkor anyukám mondott valamit amibe azóta is teljes erőmmel kapaszkodok ha a dolgok rosszra fordulnak. Emlékszem ahogy odahajolt hozzám átölelt én pedig a vállába temettem a könnyáztatta arcomat.

 - Igen kislányom elhiszem, hogy most nagyon rossz, de gondolj csak vissza volt már nagyon jó is, és az is elmúlt. Ez a rossz is ugyan úgy elfog. A rossz dolgok, ugyan úgy ahogy a jók, elmúlnak. Egyik se marad örökké, váltják egymást.
Ismét. Egy olyan dolog ami nem egy vadonatúj felfedezés amit korábban senki nem mondott. Egy egyszerű "bölcsesség" amihez hasonlót a mai világban már százával osztanak meg facebookon. De akkor nem is mondhatott volna jobbat anyukám, hogy megvigasztaljon. És igaza volt. Nem sokra rá, minden kicsit jobb lett. Aztán megint rossz, aztán jó. Azóta mindig emlékeztetem magam ha szar helyzetbe kerülök, hogy elfog múlni és vagy semleges állapot követi vagy egy nagyon jó. Ha teszek a rossz dolgok ellen annál hamarabb távoznak, ha nem tudok tenni ellene csak ki kell várni. 

Ezen mostanában annyit gondolkodtam. Számomra ezt az egészet egy mérleg szimbolizálja a legjobban. Nem akarok a sorssal/univerzummal jönni de vannak őrült pillanataim mikor elképzelem, hogy mindenkinek van egy mérlege és ez a mérleg egyensúlyra törekszik. Ha túl sokáig nehéz az egyik oldal, a másik oldal javára billen idővel. Tehát ha az élet valahol elvett tőled valamit máshol visszaadja. Így a rossz és a jó egyenlő arányban lesz jelen az életedben. Egy barátnőm mikor megosztottam vele ezt az elképzelésem/elméletem, szomorúan mosolygott csak rám. Neki nemrég hunyt el (túl fiatalon) egy közeli hozzátartozója és azt mondta azóta képtelen hinni az ilyen dolgokba. Mert a rokona mi rosszat tett, vagy mi jót kapott korábban hogy ezt érdemelte érte. Erre nem tudtam mit mondani. Megértettem őt, hogy így gondolja de én önző módon, jobban szeretem meg se hallani az ilyeneket mert csak elszomorít, és kétségeket ébreszt bennem. Mert szeretem ilyen túlzottan ideális elképzelésekbe ringatni magam. Talán tényleg semmi értelme ennek is. Talán csak vannak nagyon szerencsés emberek akik egész életükbe megúsznak mindent és vannak nagyon szerencsétlenek. Ebben az esetben pedig nincs mindenkinek saját mérlege csak az összes ember van egyen rajta, aminek egyik oldalán az előbbi kategória sorakozik, a másikon pedig a szerencsétlenek állnak, és így lesz a mérleg egyenlő. Harmadik opció, hogy semmi nincs. De mint írtam egy régi bejegyzésemben, a legtöbb ember szeret hinni valamibe ami nagyobb önmagánál és felette áll, a létezésére még sincs bizonyíték. 

Eredetileg nem akartam megszakítani az eredeti gondolat menetet, de mikor idéztem anyukám és azt írtam "semmi sem marad örökké", sajnos ez így önmagában is egy elég nehezen megtanult élettapasztalatnak számít számomra. Minden átmeneti. Minden ember az életedben és minden tárgy. Sokaknak ebből azt következtetik, hogy: "Oké. Ha ez így van akkor nem fogok ragaszkodni vagy kötődni senkihez és semmihez." Ez egy rossz konklúzió amit egy darabig én is próbáltam alkalmazni de pont ezért tudom, azt mondani most, hogy nem ajánlom senkinek ezt a fajta hozzáállást. 
Miután a saját bőrömön tapasztaltam, hogy nem működik azóta szeretek úgy nézni a dolgokra, hogy hiába tudom, hogy nem marad velem  valaki/valami örökké úgy teszek mintha mégis így lenne.
Mert inkább legyen az életem tele az elveszítésükkel járó fájdalommal és csalódással, mint a folytonos ürességgel. A fájdalom azt jelenti, hogy egyszer volt nagyon boldog időszak is. Az egész megéri mert amíg így velem voltak, rengeteg jót adtak és adhattam. A jó miatt pedig minden utólagos rossz megéri. A fájdalom úgy is el fog halványodni idővel, és csak a jóra fogok emlékezni. Hogy milyen volt mikor még ott voltak nekem és végül úgy is mindig jön más helyettük. Ez a szép benne. Sosem maradsz teljesen egyedül igazán. Persze az elejétől a végéig csak te leszel ott magadnak.

Ebből következik az utolsó sablon szöveg. Szeresd önmagadat, és építsd fel magad. Én hiszek abban, hogy nincs olyan, hogy "megtalálni önmagad". Mindenkinek fel kell építenie saját magát, és csak azokból az építőkockákból dolgozhatsz amiket az élet eléd dob. Kisebb személyiség változásokon folyamatosan átesik az ember, ez normális. Változik a véleményed, ahogy új emberekkel találkozol, és új élményeket szerzel. De az alap mindig ugyan az marad és az a lényeg, hogy tanuld meg ezt elfogadni. Változni jó, de mindig a megfelelő okok miatt változz. Azért, hogy megfelelj valaki elvárásainak nem érdemes. Rövid távon működhet, de tapasztalatom szerint előbb-utóbb bele fogsz betegedni abba, hogy nem saját magadat adod.  A megfelelő emberek úgy fognak szeretni téged ahogy vagy. És ezek az emberek meg fognak találni, mert vonzzuk őket magunkhoz ha épp nem egy szerepet játszva próbálunk élni. Olyankor viszont tényleg csak a rossz emberek fognak megtalálni. 

Ahogy ma visszaolvastam a tegnapi a bejegyzésem rájöttem valamire. Csak arról szól mi az amit nem tudok befolyásolni. Amit nem tudok irányítani és siettetni. Mert lehet, hogy kereshetem de nem biztos, hogy meg is találom. És nem szabad elvesznem a keresésben, vakon arra koncentrálva. Ettől függetlenül örülök, hogy megírtam mert ide vezetett, hogy arra is rájöttem, van valami amit tehetek addig amíg rám talál az a bizonyos személy és érzés. És addig sem kell ölbe tett kézzel várakoznom. Erre viszont csak a poszt végén térek ki előtte szeretném elmagyarázni mit éltem át két "egyetemen" töltött év alatt és, hogy jutottam el idáig ahol most vagyok.

Korábban is (április 04.) írtam hogy céltalannak érzem az életem és hiányzik valami amire fókuszálhatok. Rájöttem, hogy már túl hosszú ideje hanyagolom magamat. Igen élem az életem, élvezem, és sodródok az árral de közben szem elől tévesztettem azt ami a legfontosabb. Kitettem saját magam a fókuszomból. És szándékosan. Két éve olyan pontra érkeztem ahol meg kellett szüntetnem azt az életfelfogást amivel addig rendelkeztem. Alkalmazkodnom kellett, leengednem a falaim kicsit és nyitnom az "új világra". Egyetemre mentem, ahol a bulizás lett a legfontosabb. Ennek köszönhetően rengeteg új embert ismertem meg és sikerült elég  szépen alkalmazkodnom... mondhatjuk addig a pontig amíg már inkább "ők" voltam mint "én". Napról napra kezdtem élni nem törődtem többé az álmaimmal és a korábban magam elé helyezett célokkal. Ez viszont fel sem tűnt először olyan jól éreztem magam. Az önbizalmam megnőtt. Sokkal jobban kezdtem érezni magam a bőrömbe és többé nem érdekelt annyira a testem se, amire régebben görcsösen rá voltam feszülve.Nem érdekeltem annyira saját magam, és ez egy csodálatos érzés volt annyi év önutálat után. Kiderült, hogy az emberek kedvelnek ha önmagamat adom. Annyi bókot kaptam mint még soha életembe. A rokonaimat viszont megijesztettem. Azt mondták kifordultam önmagamból. Abban az időben ez vérig sértett és ragaszkodtam ahhoz “én ilyen vagyok és mindig is ilyen voltam”. Az ő szemszögükből nézve viszont tényleg kétségbeejtő lehetett mikor a tizennyolc éves lányuk/unokájuk, aki eddig könyveket olvasott a szobájába és a számítógépén lógott éjjel nappal, hirtelen soha nincs otthon, éjjel négykor ér haza és tanulni se látják. Hiába. Ez vagyok én. Mármint nem ez az őrült parti állat hanem az az ember aki nem ismeri az arany középutat. Csak az extrém végleteket mindenben. Introvertált szégyenlősből pillanatok alatt és átmenet nélkül extrovertált nagyszájúvá váltam. És még is ezt az oldalam is magaménak éreztem. Persze az elején az alkohol is nagy szerepet játszott a dologba de idővel az sem kellett hozzá.

Az egyetemről kiiratkoztam mert végre beláttam, hogy ez nem az a szak ami érdekel és amiért megéri szenvedni. Tudom, hogy a tanulás számomra mindig az marad, szenvedés. De akkor legalább ne értelmetlen legyen. Azt viszont nem tehetem, hogy egyből ezek után keresek valami mást. Már nem hiszek magamnak sem azt illetően, hogy befejezném, és csak a pénzt dobnám ki az ablakon. A szüleim pénzét. Így találtam egy állást és egy évig dolgozni fogok. Félig meddig a saját lábamra szeretnék állni. Hálás vagyok a szüleimnek, hogy eddig támogattak, igaz hiába, és cserébe én csak csalódást okoztam nekik. Egy nap remélem vissza tudom adni nekik azt amit kaptam tőlük és erre az egészre csak egy “kilengésként” emlékezhetünk vissza amit még időben sikerült helyrehozni.
Addig is apró lepésekkel haladok majd, mindig egy közelebbi célt kitűzve magam elé. Újra elkezdek tervezni. Szeretnék jogsit, és egy laptopot (amit már több mint egy éve tervezek venni egyébként) de mindig elköltöttem cigire és alkoholra a spórolt pénzem. És talán ha egy év múlva is így gondolom még, akkor egy informatikával kapcsolatos képzést elvégezni. Rendbe fogom szedni az életem amit ezalatt a két év alatt felforgattam.

Készen állok valakire. Valakire, hogy belépjen az életembe és új színt hozzon bele. De az élet nem így működik. Nem én mondom meg ki mikor jön és megy. Az is lehet, hogy  színvak lettem időközben és már fel sem ismerem a lehetőségeim. Húsz éves vagyok és a baráti társaságomban az egyetlen, akinek nincs barátja. Ha külön veszünk mint egyént a korommal, annyira nem kétségbeejtő a helyzet, hiszen fiatalnak számítok és még van időm találni magam mellé valakit de mivel a környezetemben jelenleg mindenkinek van valaki az életébe akit a “párjának” nevezhet, nem tehettem mást, elkezdtem pánikolni. A szemem előtt lepörgött, az életem. Én végig a szánalmas szingli szerepében díszelegtem amiből minden erőltetett vígjátékba tesznek egyet a mellékszereplők közé. Mellékszereplő… ugyan ki akar az lenni a saját életébe? És a vígjáték sem éppen az a zsáner amiben életem végéig játszanék. Mi a baj velem? Nem lehet azt mondani, hogy nem vagyok nyitott. Nyitottabb vagyok mint valaha.

Ez az önsajnálattól tocsogó bejegyzés most, azért kerül egyébként megírásra, mert vasárnap este van és ki szerettem volna mozdulni otthonról, még sem tudok. Egyik barátnőm sem ért rám, mivel a barátjuknál töltik az éjszakát. Ez elgondolkoztatott. Már mindegyik életeben van valaki aki a fontossági listájukon mindenki felett áll. És jogosan. Mert ha kapcsolatban vagy, hiába próbálja meg tagadni néhány ember, az a bizonyos ember kerül a középpontba. Mindenki más csak második lehet hiába szereted őket is legalább ugyan annyira. Ilyenkor minden kicsit megváltozik.
Szeretnék már én is magam mellé egy ilyen embert. Akitől többet kapok mint barátság. Aki a középpontomba lehet és én is az övébe. Akinek beszámolhatok arról ha valami vicces vagy fura történik velem a nap folyamán és ő is megoszthatja az ilyen pillanatait velem. Aki meghallgat. Aki mellé este lefekhetek és átölel. Akivel végig írogathatom a napot és alig várom, hogy találkozhassak vele. Aki előre fele visz és nem hátra húz.
Ironikus, hogy pár évvel ezelőtt ezeket a dolgokat ijesztőnek találtam és fojtogatónak. A kapcsolat gondolata is kiakasztott. Mostanra, egy fél éves kapcsolattal a hátam mögött, közvetlen tapasztalatot szereztem és rengeteg közvetettet is a barátaim által, amik után megértettem, hogy minden az egyensúlyon múlik és csak azért mert valakivel együtt vagyok a saját életem nem szűnik meg és nem azért leszek vele sokat mert “muszáj” (igen régen ilyen téves elképzeléseim voltak) hanem mert mellette lenni a legjobb érzés a világon, még akkor is ha nem csináltok épp semmit. Ma ezt már mind tudom de még sincs senki akivel így lehetnék. Pedig nincsenek nagy és teljesíthetetlen elvárásaim. Nem a tökéletest keresem. Senki se az. Csak a számomra tökéletes embert. Ilyennek léteznie kell. Szeretek hinni benne, hogy létezik.

Azt mondják a bölcs idézetek, hogy mindenki okkal jön az életedbe és akkor amikor készen állsz rá. Hát én már jó ideje készen állok szerintem és még sem jön senki.
Azt mondják pozitívan kell gondolkozni mert amit mondasz magadnak az úgy lesz. De azt is, hogy nem szabad rágörcsölni és akkor lép be az életedbe mikor a legkevésbé számítanál rá. Én már próbáltam mindenhogy. Próbáltam bevonzani, és próbáltam nem is gondolni rá. Próbáltam városban keresgélni nappal vagy éjszaka és próbáltam online, bár utóbbira nem vagyok büszke. Sehogy sem működött. Egy darabig sikerült elterelnem a figyelmem erről a tényről, hogy mennyire zavar ez, de eddig bírtam.

Most újra súlyosan nehezedik rám a tény, hogy nem találok magamnak senkit aki igazán megfog és meg is kaphatom. És már egy kicsit kezdem elveszíteni a reményt. Húsz évesen. Már megint, lehetnék ennél drámaibb? Sajnálom. Kicsit nehéz máshogy látni a dolgokat mikor sorba végignéztem az összes barátnőmet ahogy megtalálják azt akivel boldogabbak mint valaha. És most nem egy-két hetes kapcsolatokról beszélek. A legtöbb már több mint egy éve boldog az embere mellett. Én pedig ott vagyok nekik a pálya szélén, biztatva őket. Meghallgatom a kétségeiket és a problémáikat és próbálom a legjobb tanácsot adni nekik. És végighallgatom a boldog pillanataikat is amik hallatán egyszerre kapok ihletet romantikus regényeim írásához, és érzek egy kicsi, kellemetlen szúró érzést.

Félreértés ne essék. Örülök a boldogságuknak de most már én is szeretném a sajátom. Nekem meddig kell még a kispadon maradnom? Mikor játszhatok végre én is valakivel? Engem mikor választ valaki?

Egy barátnőm azt mondta én jól csinálom. Én várok arra akivel tényleg össze fog majd jönni hosszútávon. De mi van ha értelmetlenül várok (és egyébként még csak nem is szándékosan)? Hónapokat, rosszabb esetben éveket és végül azzal sem fog működni. Mert talán velem van a baj. És a lehetőségeimet én szabotálom tudat alatt. Vagy olyan borzalmas vagyok, hogy lehetőséget sem érdemlek. Talán igaza lesz a négy éves kori önmagamnak és tényleg egyedül maradok egy kutyával. De míg ez akkor a lehető legjobb opciónak tűnt, ma elszomorít. A mai világban mindenki megtalálja, újra és újra a szerelmet, nekem még se megy. Csak majdnem.

Tettem hozzá és egy kicsit elkomorodtam. Még ma is tisztán látom magam előtt hogy zajlott ez a beszélgetésünk a kocsiba. Emlékszem ahogy megráztam a fejem az anyós ülésen ülve ahogy ezt mondtam, és a hajam az arcomba hullott. Leszegett fejjel a combomat fixíroztam miközben a tenyeremet húzogattam rajta. Nem tudtam a barátnőm szemébe nézni mert mélyen belül már akkor tudtam, hogy elkéstem. Ennek ellenére mosolyogva fordultam vissza felé és számoltam neki be részletesen arról mikor tizennégy évesen életemben először (azt hittem, hogy) szerelmes lettem, ezt pedig mivel rólam van szó dokumentáltam is a naplómba. Bár nem vittem le az autóba, de mivel aznap olvastam vissza, tökéletesen emlékeztem néhány eldramatizált, rosszul megfogalmazott, bejegyzésemre. (Igen, még ennél is rosszabb volt. De hát kit érdekel a naplóm nekem szólt.) Vegyes érzések kavarogtak bennem a történet felelevenítése miatt, ami nekem ugyan lerágott csont már, barátnőm akkor hallotta tőlem először. A naplómtól tudom, hogy akkoriban nagyon is komolynak gondoltam a hirtelen támadt érzéseim, szegény osztálytársam iránt, aki csak szimplán beszélgetni szeretett velem, na meg időnként porba tiporni az önbecsülésemet, nekem pedig ezzel, -amilyen maoista vagyok- nem volt semmi bajom. Körülbelül egy évig próbáltam sikertelenül megértetni magammal, hogy sosem fog megtörténni, amire várok. Hogy egy nap varázslatos módon közli velem, hogy hasonlóképp érez mint én. Azt tudom, hogy nekem sosem állt szándékomban elmondani neki a dolgot. Na de akkor mire vártam? Mit akartam? Mert egyébként -mint mindig- mindennel tisztában voltam a fent említettek közül, az elejétől a végéig. Tudtam, hogy én nem fogok tenni semmit. Azt is, hogy ő se. Csak épp még sem tudtam normális módon nézni rá azután, hogy valami bekattant. Fogalmam sincs (sajnos a naplómba erről nem tettem feljegyzéseket) hogyan múlt el (így is túl sok idő után) ez az érzés. Amilyen a szerencsém, két évvel később, mikor már semmi alapja nem volt, megtudta a dolgot egy ismerősömtől. Normálisan reagált. Én sokkal rosszabbra számítottam de még is borzalmasan éreztem magam miatta, és magam miatt. Elmagyaráztam neki a helyzetet és továbbra is beszélgettünk nagy ritkán ezek után is, ezzel pedig mindenki kiegyezett. A történet úgy kerek, ha hozzáteszem a haverja fülig szerelmes volt belém amit én is tudtam de megtartottam őt is barátnak amit legalább hatszor közöltem vele. A válasza erre pedig neki az volt, hogy hétszer elmondta: "ő szeret". Ami azt illeti valahol csodálom a bátorságát. De az is igaz, hogy hiába volt bátor, itt nem vezetett a dolog senkinél happy endre.

Ezt a középiskolai drámát olvastam vissza aznap délután hirtelen felindulásból. Persze nem véletlen akadt a kezem ügyébe a fiók mélyére eldugott füzet. Abban a reményben futottam újra végig 19 oldalba sűrített egy évet, hogy véletlen se ismétlődjön meg hasonló dolog újra a jelenben, és hogy a fagyi kedvét elvegyem a nyalástól, (amit a haver miatt érdemelnék, akit öt évig tartottam magam mellett barátként) bár esetemre, -így áprilisban utólag végiggondolva,- inkább azt mondanám, hogy a szopás szó jobban illik. Mert akármennyire igyekeztem, és akármennyire is ismerős terepre érkeztem ismét, ugyan azokba a gödrökbe estem bele. Pedig igazán tanulhattam volna az első esetből. De akkor még ezt nem láttam előre. Szeptemberben még reménykedtem benne, hogy mindent megakadályozhatok.

- Nem fogok még egyszer így járni. -mondtam ismét megerősítésként inkább magamnak mint a barátnőmnek, mikor befejeztem a történetet és rágyújtottam egy cigire - A fagyi nem nyalhat vissza. - aznap csak arra tudtam gondolni, hogy pedig mennyire megérdemelném, hogy visszanyaljon.

Ha április nyolcadika a szavazás napja volt, akkor kilencedike biztosan a hisztié. A kontrollálhatatlan, nevetséges és felesleges hisztié. De hát mire is számítottam? Ilyen a magyar mentalitás. Amit én teljes szívemből utálok, de úgy ragad néha még rám is, és pont olyan gyorsan, mintha pillanatragasztóval nyomták volna fel. Mert mindenhol ott van, - néha még észre se veszem - és ez az ami elől igazán menekülnék. Az utolsó téma amiről valaha bejegyzést terveztem írni az a politika de egyszerűen az ami ma reggel fogadott minden létező közösségi oldalon felidegesített.

Én nem a pártokról akarok beszélni, hogy szerintem kire kellett volna szavazni meg kire nem és "úristen ki nyert megint", nem. Hanem a magyar emberek, a választópolgárok reakciójáról. Ez akasztott ki engem ma olyan szinten, hogy most itt csapkodom a billentyűzetet mert már nem tudom ezt kinek elmondani, és felesleges is lenne, mert ha az emberek meghallják ezt a témát, akkor leengedik náluk a rolót és csak a saját véleményüket szajkózzák megállás nélkül meg se hallgatva a másikat. Nem értik. Nem érti senki mi itt a baj. Miért nem látjuk, hogy olyan szintű széthúzás van a magyarok között amit senki sem próbál helyre hozni. Szerintem már nem is lehet soha helyre hozni. Miért lepődünk meg azon még mindig, hogy a gyűlölet politika sikeres? Magyarok vagyunk és ha még nem tűnt volna fel valakinek, sajnos nagyjából lételemünk a gyűlölködés, az utálkozás, és a negatív/"soha semmi nem jó" hozzáállás. Ez a mentalitás az amit, ÉN gyűlölök, és szégyellek. És ami miatt "elmenekülnék" ebből az országból elsősorban, nem a gazdaság vagy bármi más miatt. Teljesen mindegy, hogy mi az, ha valami a fókuszba van állítva, és gyűlölni lehet meg félni lehet tőle akkor az jöhet. Legyen ez a bevándorlás kérdése, amit az a bizonyos párt használt előszeretettel a választások előtt. Vagy most a választások után AZ a bizonyos párt került épp a fókuszba a legtöbb ember szemében. És "fujj, hogy történhetett ez?" Hát mi csináltuk, mi magyarok. Most akkor szépen le is kell nyelni ezt. Felesleges utólag tele rakni értelmetlen posztokkal a facebookot, meg az instagrammot. Hol voltatok a szavazás napján? Miért nem akkor posztoltátok tele ezeket az oldalakat, hogy MENJETEK EL SZAVAZNI. Kemény öt percet vesz el az életedből (legalábbis nekem annyi volt). Miért nem akkor raktatok ki pozitív dolgokat arról a pártról akit érdemesnek tartottatok volna a győzelemre? Miért utólag nyomtok tele mindent a negatív dolgokkal a győztessel kapcsolatban? Nekem ez is ugyan olyan undorító. Ez is ugyan olyan gyűlölködés. De hát mi mást csinálnánk. Valaki szerint van alapja valaki szerint nincs. De ezt élvezzük. Mi értelme van? Semmi.

(Ez a szöveg is mindenkitől, hogy lopnak... Nekem meggyőződésem, hogy akárki kerülne az ország élére ugyan ezt csinálná mint az aki most van, csak kevésbé nyíltan talán. Ugyan már, valld be, ha te lennél ott te is ezt csinálnád. Azt se felejtsük azért el, hogy volt rosszabb is előttük. Ezt azoknak mondanám akik szerint ennél nincs rosszabb. De... rosszabb mindig van. Ha ezek után azt gondolnád, hogy elégedett vagyok az eredménnyel, tévedsz. Engem is meglepett ugyan úgy. De mint mindenhez ehhez is úgy állok hozzá, hogy próbálom több oldalról látni a dolgot.)

Rengeteg ismerősöm el se ment szavazni, azzal az indokkal, hogy "nem tudtam egyik pártról se semmit, úgyhogy feleslegesnek gondoltam." Nekem ez volt az első nagy szavazás amin részt vehettem. Soha nem érdekelt a politika. Egyszerre untat és idegesít. Kiskoromban soha nem értettem, hogy tudnak a felnőttek olyan hevesen vitatkozni miatta. Olyan elvakultan. Plusz valahogy mindig úgy éreztem, nekem semmi beleszólásom nincs a dologba és ez eddig tényleg így is volt. Idén viszont mikor kiküldték az értesítőt elkezdtem utánajárni a pártoknak mert rájöttem, hogy lehet, hogy csak egy szavazatom van de azzal ha van esélyem előre segíteni valamilyen formában a jövőmet akkor el kell mennem, meg kell próbálnom. És reménykedtem, hogy sokan így gondolják mert sok kicsi sokra megy. Próbáltam mindenkit a szavazásra buzdítani, ha feljött a téma, az már nem érdekelt kire nyomja, az az ő döntése.

A legnagyobb kedvencem egyébként azok a hisztizők akik el se mentek szavazni. Mert meglepően sok van ezekből is. Na ők aztán tényleg befoghatnák a szájukat. És ne fogja nekem senki arra, hogy munkába ment vagy nem tudom, mert ha ilyen szinten érdekli, hogy van energiája utólag kinyilvánítania a véleményét akkor előtte is tehetett volna az ügy érdekében kicsivel nagyobb erőfeszítéseket. (Én is hét órakor mentem el és utána indultam dolgozni.) És a fele azt se tudja, hogy automatikusan a jelenlegi hatalmon lévő pártra ment a szavazata ezzel. Vicc.

Bár meg kell említeni, hogy idén, az előzőhöz képest hatalmas volt a részvételi arány ami talán jogosan mindenkiben elindított egy várakozást. Mindenki már érezte a változás szelét aztán mégse lett semmi. Hát ez van. Majd talán négy év múlva. De a hiszti ne tartson addig. Én is eddig voltam hajlandó foglalkozni a politikával, de négy év múlva kicsit korábban kezdem el az utánajárást ha még itt fogok élni és érinteni fog.

Erről jut eszembe. Egy valamiről még szeretnék említést tenni amit nem értek. A külföldön élő magyarok miért szavazhatnak? Most leginkább a környező országokban élőkről beszélek, azokról akik soha nem szándékoznak ideköltözni. Miért szólhatnak ők is bele, hogy mi legyen itt? Nem nekik kell elviselni a következményeket.

Most ez egy olyan posztom lett amit muszáj volt megírnom, publikálni fogom, de remélem senki nem olvassa el. Nem azért mert szégyelleném a véleményem hanem mert már eleget hallottam mások válaszát rá, ráadásul olyan agresszív módon tálalva amennyire csak lehet. Tudom, hogy nem értünk egyet. Senki nem ért egyet senkivel.

Május van, a nap még mindig süt pedig már hat órát mutat a telefonom amit a kelleténél többször ellenőrzök. Nemsokára mehetek haza, nyugtatom magam, a mosogató felé hajolva, és súrolom tovább a tányérokat. Egy újabb forgalmas napnak van vége az étterembe. Fáradtan elmosolyodok magamban szórakozva. Szeretek itt dolgozni, annak ellenére, hogy néha elég kemény tud lenni a vendéglátás. Szeretem a diák munkatársaimat. Szeretem a bolondos szakács fiút akinek még mindig nem sikerült felnőnie pedig már a húszas évei végén jár, és kezdelek megszokni téged is, új furcsa főnököm, aki bár nem osztott meg sok mindent magáról, rólam annál többet kérdezősködött. Azt sem tudom, hány éves vagy, ránézésre harminc valamennyi lehetsz, de annyira nem érdekel, hogy megkérdezzem. Egyedül azt tudom rólad, hogy Óceánjárón dolgoztál, és sok fele utaztál. Külföldön is éltél. Mindig figyelek mikor erről beszélsz - bár nem teszed sokszor -, mivel én ezekről a dolgokról még csak álmodozom . Most egyedül maradtam veled az étteremben, már záróra van, készülődünk haza, így én is gyorsabban kezdem mosogatni a tányérokat mert tudom, hogy még fel is kell mosnom. Az utolsónál tartok, mikor a szemem sarkából meglátom, hogy épp a "fehér mosogató" bejáratánál állsz, blokkolva a kijáratot, a falnak dőlve.

- Egy gyors munkahelyi szex? - kérdezed mire leejtem a kezemben tartott tányért vissza a vízbe és a hab rám csapódik. Idegesen felnevetek, de, hogy a kérdésed miatt, vagy a habos baleset miatt azt én sem tudom pontosan. Tisztán hallottam, mit kérdeztél de azért visszakérdeztem.

- Tessék? - Biztos csak vicceltél.

- Munkahelyi szex? - ismételted meg magabiztosan, belebámulva a szemembe mire ismét csak zavart nevetéssel válaszoltam. Nem akartam elhinni, hogy ezt most komolyan megkérdezted. Másodszor is. De még mindig várakozóan néztél rám. Sok minden tódult egyszerre a nyelvemre, és sikeresen kiválasztottam a legbénábbat.

- Veled? - bizonytalanul kérdeztem arra várva, hogy biztos mindjárt kinevetsz de csak bólintottál.

- Biztos, hogy nem. - mondtam egy kicsit hangosabban mint kellett volna és reméltem, hogy ez elég lesz ahhoz, hogy eltűnj a bejáratból, én pedig mehessek felmosni. Közben pedig kitörölhetem az emlékezetemből ezt a beszélgetést amiből már most elegem van.

- Miért? Mi a gond vele? - akaratoskodtál tovább.

- Semmi. Csak nem. - nem igazán voltam képes összetett mondatokra, olyan szinten lesokkolt, hogy ilyennel voltál képes jönni nekem, te, egy felnőtt ember. Nekem, aki még a húszat se töltötte be, és hát ezzel tisztában voltál. Minden jelenléti ívemen rajta volt a születési dátumom, plusz lépten-nyomon megkapom mindenkitől, hogy kb. tizenhatnak nézek ki. Az apám lehetnél. Én nem csináltam semmit, nem mondtam semmit amivel arra utaltam volna, hogy akarnék veled ilyesmit. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok repkedtek a fejembe miközben már a vizet eresztettem a vödörbe. Csak menjünk már haza. Vittem volna előre a felmosó vödröt de elálltad az utam és újra megszólaltál.

- Óó csak azt ne mondd, hogy te is olyan lány vagy akinek érzelmek kellenek hozzá.

- De. Olyan vagyok. - válaszoltam kedvtelenül és egyre idegesebb lettem. Nem csak, hogy érzelmek, de vonzódás, egészséges korkülönbség és még egy rakat olyan dolog ami veled nincs meg de ezt már nem voltam hajlandó közölni veled is. Még is miért kell ilyet a főnökömmel megvitatnom a munkahelyemen ahol diákként dolgozok? Gondolatba itt már elátkoztam magam minden miatt. Többek között azért amiért rád mosolyogtam valaha. (Mindenkire mosolygok.) Meg amiért nem vettem soha önvédelem órákat. (Képtelen vagyok a fizikai erőszakra. De komolyan, szerintem ha az életem múlna rajta akkor se menne.)

A beszélgetés többi részletére már nem emlékszem pontosan, mert az eset lassan egy éve történt. De azt tudom, hogy olyan gyorsan mostam fel aznap mint még soha életembe. Soha többet nem kérdezett még egyszer rá. Visszagondolva már voltak ez előtt is érdekes megszólalásai aminek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget akkor. Például "Most olyan mintha a feleségem lennél" mikor elmostam neki a tányérját. Vagy amikor ő vitt el egy darabig hazafelé, és beültem az anyós ülésre azt mondta "Most olyan mintha a csajom lennél." Ezek után pedig, nem történt semmi. Elmeséltem pár embernek, mert lesokkolt, hogy ilyen is van. Naiv kis én megint tanult valamit a csúnya világról. Nem szóltam róla az ő főnökének, mert féltem, hogy valahogy visszaüt rám a dolog. Meg hát, nem is történt igazából semmi akkor mit mondanék? Nem akartam miatta otthagyni az éttermet, a biztos nyári melóm. Megbeszéltem magammal, hogy többet véletlen se maradok kettesbe vele és minden oké lesz. Ez nagyjából így is történt. Végig dolgoztam ezzel az emberrel egy teljes nyarat, olyan fiatal lányok társaságában, akiknek néha a fenekét fogdosta, vagy a farka méretével "viccelődött". Nyár végére mindenki tudta milyen ember, csak épp senkit sem érdekelt.

Ironikus. Az egyik kedvenc témám egyébként amiről olvasni szeretek az a főnök beosztott viszony. Sosem gondoltam volna hogy egyszer én is megkapom a saját rémsztorimat erre, és nekem még szerencsém volt igazából. Arról most nem fogok írni, hogy a könyvekbe ebből is mennyire ki-idealizálták a szart is. Nem akarom elrontani a dolgot senki számara, de az megmarad fantáziának. Esetemben sajnos szó se volt halálosan szexi, - nálam csak pár évvel idősebb - főnökről. Hogy miért írtam ezt most meg? Ma megint visszamentem az étterembe. Nemsokára újra rendszeresen fogok járni oda dolgozni. A főnökömet viszont, mint kiderült, kirúgták.

Ha csak nincs egy konkrét téma a fejemben amiről a véleményem sürgetően kikívánkozik, vagy egy kis novella ötlet, akkor meg vagyok lőve. Hiába szeretnék én írni és nyomok rá az "új bejegyzés" ikonra. Ilyenkor végtelen hosszú perceken keresztül csak bámulom a fehér képernyőt és a kis villogó vonalkát ami mintha türelmetlenül toporzékolna egy helybe azt kérdezve mikor írsz már, mikor jutok előrébb? Tegnap este nem jött álom a szememre akárhogy próbálkoztam, és ahogy az ilyenkor lenni szokott a gondolataim őrült módjára kezdtek cikázni a fejembe. Ezt kihasználva neki is álltam bepötyögni a telefonomba mindent ami eszembe jutott, de előre figyelmeztetek mindenkit ez a bejegyzés nem szivárványokról és pónilovakról fog szólni, sajnos éjjel egykor inkább a negatív oldalam volt működésben.

A fehér képernyőre gondolok, az üres vászonra ami csak arra vár, hogy rávessem az alkotásom és akkor hirtelen az jut eszembe milyen ironikus, hogy a jövőmet is pont így látom magam előtt. És ez, egy alapjába véve tervező jellemnek, mint én, igen kétségbeejtő tud lenni. Egy korábbi bejegyzésemben említettem, hogy megszállt a nyugalom és ez azóta sem tűnt el, csak azt nem értem miért vagyok ilyen nyugodt mikor a helyzetemet tekintve inkább pánikolnom kéne. Az életem nem fog magától helyre rázódni. Érettségi óta egy olyan mellékvágányra tértem le amit úgy látszik nem tudok az istenért sem elhagyni. Az elején még próbálkoztam visszakerülni és a helyes irányba menni de aztán később feladtam, mikor rájöttem azt sem tudom merre van a helyes irány. Szóval megálltam. Ugyan azon a helyen állok lassan két éve egy centit se mozdulva, mint akit leszögeztek. Nincsenek szavak rá, mennyire elegem van már ebből. Mert közben tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy az időm fogy és minél tovább húzom a rettegett megmozdulásom annál rosszabb lehetőségeim lesznek az irányok terén. Irritál a tudat, hogy ha holnap meghalnék úgy tenném, hogy semmi jelentőset nem kezdtem magammal de még csak nem is próbáltam kezdeni, holott érzem, hogy képes lennék rá. El fogom pazarolni az életem, ha így folytatom. Elnézést, nem akartam ilyen mélységekbe menni vagy a rossz benyomást kelteni benned. Nem egy depressziós tini lány sorait olvasod esküszöm. Csak egy elveszett fiatal felnőttét akinek fogalma sincs hogyan kellene felnőnie vagy legalábbis fél. Szeretek élni, szeretem az életem. Magamat kevésbé amiért nem vagyok képes egy jelentést adni neki. Egy célt kitűzni magam elé. Miért nem lehetek én is olyan aki már egészen kiskora óta tudja, hogy orvos akar lenni? Vagy fodrász, asztalos esetleg programozó, teljesen mindegy. Akármi. De nem, én nem tudok semmit. Én sosem tudtam miben vagyok, vagy lehetek igazán jó. Mindig úgy gondoltam majdnem mindenhez értek egy kicsit de semmihez sem annyira, hogy el is indulhassak abba az irányba. Igazi lelkesedést egyedül az írás iránt érzek a mai napig de ezt is úgy, hogy irányítani nem tudom. Időnként fellángol de van olyan időszak is, hogy hosszú időre kihuny. Miért nem vagyok képes összeszedni magam és elköteleződni egy dolog mellett? Próbáltam én meggyőzni magam, hogy nem kell igazán szeretnem azt a valamit. Koncentrálhatok arra is, hogy sok pénzt keressek vele. De mélyen belül még mindig ragaszkodok a gyermeki vágyaimhoz és olyat szeretnék tanulni/csinálni amit szenvedéllyel tehetek nem csak azért mert muszáj. Tudom, hogy nem fog az ölembe hullani a megoldás. Nekem kell felkelnem és érte mennem.

Ez is egy újabb hibám a sok közül. Mindig mindennel tisztában vagyok, csak éppen úgy tűnik mintha nem lennék mert nem teszek semmit. Úgy érzem mintha le lennék kötözve miközben végig kellene néznem ahogy leég a házam, minden tulajdonommal benne. Pontosan tudom mi fog történni, azt is tudom, hogy megakadályozhatnám, de nem. Én lekötöztem saját magam és inkább végignézem ahogy én leégetem a saját házam. A valóságban a ház a jövőm én pedig sajnos én vagyok. Nem tudom mit kellene tennem, hogy ezen a hozzáállásomon változtatni tudjak. Hogy mikor fogom fel végre, mikor realizálódik bennem, hogy elfogok szúrni mindent ha nem kezdek el haladni végre egy irányba.

Komoly terveim voltak. Anglisztika szak, esetleg pszichológia. Utazni szerettem volna, kimenni Angliába dolgozni vagy egy óceánjáróra. De ezekből nem lett semmi, közgazdaságtant tanulok amit már középiskolában is szenvedésnek tartottam, de sebaj jó lesz egyetemen is ez a szak. Hogy miért? A helyzet az, hogy mindig rosszkor hallgatok más emberek véleményére. Mintha létezne erre egy törvény nálam, hogy a tanácsuk csak akkor jusson el a fülemig amikor a megérzésemre kellene hallgatnom. A megérzéseimre pedig kivétel nélkül csak akkor hallgatok csökönyösen, amikor pont, hogy nem kellene. Később pedig hallgathatom, hogy "miért nem fogadtad meg a tanácsunkat?" Ilyenkor érzem igazán azt, hogy az univerzum ellenem van. És erre mondaná azt édesanyám, hogy: "Addig nem leszel igazán felnőtt amíg másokat hibáztatsz a saját hibáidért." Túl nagy kérés lenne, hogy egyszer úgy hozhassak meg egy nagyobb döntést az életemről, hogy abba ne kelljen egy percig se kételkednem? Vagy rosszabb. Később megbánnom.