Megpróbálok érhetően és összefüggően írni de nem ígérek semmit így péntek este kilenc órakor. Tudom hogy valószínűleg senki sem fog arra vetemedni hogy a soraimat olvassa, és ezt nem is bánom. Jó ez így.

Sylvia Plath mániás lettem. Nem is értem, hogy miért nem találtam rá korábban és eddig miért csak New Adult könyveket voltam hajlandó olvasni. Vagyis értem. Az olvasást menekülésnek használom a saját gondolataim elől, nem arra hogy még nagyobb káoszt csináljak a fejemben. Ez a baj Sylvia Plath karakterével. Túlságosan könnyű azonosulnom vele. Annyi mindent írnék, a gondolataim ide oda repkednek, a fülemben pedig üvölt valami rock. 

Akárhányszor közelebb kerülök ahhoz hogy megértsem ki lettem, hogy ki vagyok mindig elbizonytalanodok és azt kérdezem magamtól. Ez biztos te vagy? Nem csak egy újabb szerepet játszol megint? De ami még ennél is ijesztőbb gondolat hogy nem, nem szerepet játszok. Ez lettem. Egy végtelenül szkeptikus, cinikus antiszociális befelé forduló valaki. És egyszerűen olyan mélyen belém ivódott már ez a dolog, hogy ha akarnék se tudnék rajta változtatni. Akkor érzem jól magam amikor egyedül vagyok, amikor csend van és nyugalom, nem lihegnek a nyakamba. Ha már társaságom van egyből frusztrált leszek és átkapcsolok. Elkezdem játszani a mindenre nyitott és kedves lányt aki megértően bólogat miközben mások problémáit meghallgatja. Még csak nem is fontos nekik, hogy reagáljak. Az a lényeg, hogy valakinek elmondhassák a gondjaikat és amikor végeztek otthagynak. Én pedig itt végzem, ezen az oldalon mert már nincs kihez fordulnom, és bármennyire is vonakodom belátni nekem is ki kell valahova teregetni a szennyesem. Szeretem magam realistának gondolni. Van egy nagyon részletes és széles kép a fejemben a világról és a benne élő társadalomról, mindent kritikusan szemlélek. Gyorsan ítélkezek de a véleményem sokszor változik. Szeretek mindent minden lehetséges oldalról megvizsgálni mielőtt megállapodok egy bizonyos vélemény mellett de azután kitartok mellette. Azt hiszem ez is egy a sok problémám közül. Nem vagyok képes átadni magamat az adott pillanatnak. Soha. Mindent távolságtartóan és gyanakodva nézek, összeszűkült szemmel. Én megpróbáltam. De tényleg. Még bulizni is elmentem egyszer, és kipróbáltam az alkoholt. Megnéztem mire a nagy felhajtás körülötte. Egyszerűen képtelen voltam elengedni magam. Nem is akartam. Túlságosan ragaszkodom az irányításhoz a testem felett.
Próbálok változtatni. Változni. Ha minden oldalról megtudom vizsgálni a dolgokat akkor a magammal kapcsolatos dolgokat is meg kéne tudnom, igaz? Olyan jó lenne elfogadni magam. Ha az elém állított mintát követném akkor külsőre egy XS-es méretű, belsőre pedig egy extrovertált lánynak kéne lennem akinek nem feltétlen kell tudnia mi az az extrovertált személyiség. De nem vagyok egyik sem, nem mintha nem láttam volna már ezekkel az értékekkel nem rendelkező másik embereket boldognak lenni. És én úgy irigylem őket. Köztem és a saját boldogságom között viszont, egy nagy vastag üvegfal áll. Látom hogy ott van, érzem is néha de még csak elég közel sem tudok jutni hozzá ahhoz hogy ledöntsem. Újabb szomorú dolog hogy már ezt is megtanultam elfogadni. Minden ok nélkül boldogtalan vagyok és engem már ez sem zavar. A "lelkemnek" szükséges érzelmeket megkapom a könyvekből. Ez vajon mit mond el rólam?
Most pedig már egyenesen reménykedek benne hogy ezt nem olvasta senki mert lemerném fogadni egyből egy szerencsétlen, depressziós, kétségbeesett tinédzser hangján tette.
(nem vagyok depressziós.)
(kétségbeesett talán egy kicsit.)
(szerencsétlen, na az, az vagyok.)