Többet dolgoztam ezzel a bloggal, mint az összes eddigivel együttvéve, hogy felépítsem és szeretnék ragaszkodni a bejegyzések eddigi "minőségéhez". Azért tettem idézőjelbe a minőség szót mert elképzelhető, hogy valaki számára ez amit itt művelek minősíthetetlen, és értelmetlen zagyválás de számomra igen is sok értelme van a posztoknak és imádom megírni őket csak az a probléma, hogy az ihlet forrásom jelenleg kimerült, mert ahogy korábban is írtam nem emészt épp semmi én pedig akkor tudok a legjobban írni, ha dagonyázok a negatív érzelmekbe. Ezek viszont eltűntek belőlem mostanra. Holnap kezdek a munkahelyemen és bizakodó vagyok. Bizakodó... Ez a szó a mai reggelemet idézi fel. Arra ébredtem, hogy egy rokonom, facebookon újra megosztott egy két évvel ezelőtt feltöltött képet amin matróz blúzban díszelgek mellette a ballagásom napján. Ezt a képet bizakodó "hangulattal" tette fel, minden lehetséges értelemben. Én pedig mikor reggel megláttam hirtelen elkapott az érzés, hogy visszamennék oda. Hiába tudom, hogy lehetetlen és utólag már semmin nem tudok változtatni még is úgy indult a napom, hogy az erkélyen cigizve arról ábrándoztam mennyi mindent másképp csinálnék, ha most vissza kerülnék abba a pillanatba mikor az a kép készült. Furcsa volt látni magam ott, mert bár külsőre semmit nem változtam tudom, hogy egy szakadék van az akkori énem és a mostani között. Azt hittem, hogy az Április 23.-ás bejegyzéssel lezártam magamban ezt a dolgot és mostantól csak előre fogok nézni, a mai reggelem azonban csúnya emlékeztető volt arra, hogy még mindig bánom mélyen belül azt ahogy alakítottam az életem és ha tehetném azonnal dobnék el mindent amim most van csak azért, hogy vissza mehessek az időben két évet.

Az elmúlt egy hétben viszont nem történt semmi különös. Élvezem az időjárást, a tavasz egy kisebb külső megújulással is járt számomra. Végre rávettem magam, hogy levágassam a hajam amire már nagyon ráfért egy nagyobb frissítés és megváltam húsz centitől. Már nem bírtam elviselni, hogy töredezik a vége és, hogy leér majdnem a fenekemig. Voltam műkörmösnél is, hogy rendbe szedessem a körmeim. Ez már a harmadik alkalom, hogy műkörmöt csináltattam viszont most lett eddig a legrövidebb. Nagyon egyszerű, természetes én még is imádom. De persze, amilyen szerencsétlen vagyok amint hazaértem bevertem az ajtókeretbe a kezem és a nagyujjamról abban a pillanatban letörött a teteje a "körmömnek". Ez miatt pedig el kellett gondolkodnom azon ismét, hogy ezt a dolgot egyszerűen nem nekem találták ki. Csináltam egy kis "montázst" is erről a két dologról, amit most ide teszek, de megjegyezném, hogy telefonnal dobtam össze ezért nem lett a legjobb.

Átmeneti állapotba vagyok jelenleg. Már kilábaltam a korábbi reménytelen fázisból, be is csuktam magam mögött az ajtót, de még csak a küszöbén vagyok a következő - egy remélhetőleg jobb - szakaszomnak. Ettől függetlenül írni szeretnék csak épp ha erre gondolok, sablonosabbnál sablonosabb ötletek jutnak eszembe. Egy poszt amibe összeszedem miket szeretnék venni magamnak a közeljövőben. Egy poszt amibe kiteszem a jelenleg hallgatott kedvenc zenéim. Egy olyan amin keresztül kicsit jobban megismerhettek, valami tag féleség. Mind töltelék bejegyzések amikben az írás nem kapna nagy szerepet és ilyenekkel nem szeretném lerombolni a blog felépített képét. Ami simán lehet, hogy csak az én fejemben létezik. 

Na tessék. Kreálok én magamnak "problémát" amin elmélkedhetek, ha nagyon akarok. Most is már azon gondolkodok ezen a vonalon elindulva, hogy nem mind ezt csináljuk még magunkkal is? 

Minden ember felépíti magát és egy képet saját magáról a fejében. Ami mindenre kiterjed az öltözködésétől a viselkedéséig. Mikben hiszel, mik az elveid és mi az amit elítélsz. Hogy viselkedsz bizonyos helyzetekben. Ezért tökéletesen meg vagyunk győződve arról, hogy ismerjük magunkat, és hogy tudjuk kik vagyunk. Egy darabig. Aztán a következő pillanatba meg teszünk valamit ami nem ránk vall. A karakter aki a fejünkben él sosem tenne ilyet. És akkor aztán építhetjük újra az imázst. Legalábbis én ilyenkor újra értékelek mindent. Újra értékelem magam. Épp ma mondtam egy barátnőmnek, egy dolog kapcsán amit felhozott nekem, hogy sosem ismerhetjük, még saját magunkat sem száz százalékosan. Maximum azt hisszük, hogy ismerjük. Valószínűleg ezért csapott át a semmiről szóló bejegyzésem önismeret elemzésbe.

De erről most nem szeretnék hosszabban írni, szóval visszatérve a bejegyzésekre. Ezer éve készülőben van egy, az empátiáról, és egy filmkritika szerűség a Szerelem markában című 2014-es Chris Evans filmről.  A közeljövőben ezeket igyekszem befejezni addig is, tudom, hogy nincs túl sok olvasója a blognak de azért egy kérdést megér. Ti kíváncsiak lennétek a fent említett, és azokhoz hasonló "töltelék posztokra"? Kommentben vagy chatben várom a válaszokat.