Vigyázz magadra.

Ez volt az utolsó két szó ami elért a tudatomig mielőtt mindent kizártam. A világ zaja eltompult ahogy a kezeim kicsúsztak a tieid szorításából.

Vigyázz magadra.

A szavak ott visszhangoztak a fejembe és képtelen voltam mást meghallani. Még egy utolsó pillantást vetettem rád a vállam felett, de nem kellett volna. Csak még egyszer utoljára látni akartam azt az arcot ami annyi időn keresztül volt számomra a legkedvesebb, és korábban érzelmek sokaságát láttam rajta végigvonulni. A mostani azonban meglepetésként ért. Szomorúnak láttalak aminek hatására szemeim sarkába nekem is azonnal gyülekezni kezdtek a könnyek.

Nem sírhatok.

Azonnal hátat fordítottam neked, közben letöröltem az utálatos nedvességet az arcomról, és bár lábaim hirtelen ólom súlyként nehezedtek a talajra minden erőmet összeszedve emelgetni kezdtem őket. Gyere utánam. Gondoltam magamba de közben pontosan tudtam, hogy nem fogsz. Ahogy távolodok tőled úgy tudatosul bennem egyre inkább, hogy nem is fogsz minek hatására fájdalmas és kongó ürességet érzek. Nem magamból veszítettem el valamit, és ezzel logikusan gondolkodó agyam tökéletesen tisztában van. Azt a részemet engedtem most el ami valójában sosem volt az enyém. Te adtad hozzám.

A levegőt átlengte a véglegesség súlyos érzete. Mindketten tudtuk, hogy ezúttal tényleg vége.

Már az elejétől halálra voltunk ítélve.

Tudom, hogy eltűntem jó hosszú időre. Ennek az egyik oka az volt, hogy a szóbeli érettségim napjára való készülés lefoglalt. Persze nem a tanulás, azt az utolsó pár napra hagytam, sokkal inkább a lelki felkészülésre gondolok ami annyit takart, hogy mindent megtettem annak érdekébe, hogy lefoglaljam magam sorozatokkal vagy könyvekkel, hogy még véletlen se keljen arra gondolnom, hogy tanulnom kéne. A szóbelim napja viszont eljött és el is ment. Én viszont továbbra se tudtam rávenni magam az írásra mert az ahhoz való kedvem nem tért vissza. Most még is megint itt vagyok, hogy elmeséljem a szóbeli érettségim, elmondjam milyen érzés volt számomra befejezni a középiskolát és mi következik most. Spoiler alert! Én sem tudom.

Az írásbeli részén hamar túlestünk és ezután jött a hat héten át tartó semmit tevés amit időnként megszakított egy kis pánikolás, merthogy tanulás az nem volt. Az utolsó napokban megpróbáltam a lehető legpozitívabb hozzáállást felvenni és arra gondoltam milyen lesz majd már túl lenni rajta (nem ilyennek képzeltem el, de ne szaladjunk előre). Az utolsó egy hétbe sikerült összeszednem magam, vagy is inkább anyukám parancsolt rám és az a hét komolyan a tanulásról szólt. Minden napra egy tantárgyat, és a húsz tételét tűztem ki. A vége felé már elgondolkodtam, azon is, ha ezzel az intenzitással csak legalább még egy hetet áldoztam volna a tanulásra teljes magabiztossággal mehettem volna be és max pontos feleleteket tehettem volna, mert eszem az lenne hozzá. Meglepő könnyedséggel jegyeztem meg mindent a rövid idő ellenére viszont hamar elszállt ez a hét is és elérkeztünk a rettegett szóbelihez. A második napra osztottak be elsőnek. Az angollal semmi probléma nem volt arra tulajdonképpen nem is készültem mivel előző évbe már letettem a nyelvvizsgát is, irodalomból Babitsot húztam ami nem volt vészes de Kosztolányinak vagy Adynak sokkal jobban örültem volna. A nyelvtannál hatalmas mázlim volt, ugyanis a Nyelvújítást húztam ami egy mesélős tétel volt én pedig csak az olyanokat tudtam. Történelemnél három tételt tudtam kevésbé a többit szinte tökéletesre de a kedvencem a Rákosi korszak volt.

Ennél a tantárgynál volt messze a legnagyobb esélyem olyat húzni amivel max pontos feleletet tudok nyújtani. Így amikor kihúztam az egyiket a közül a három közül amit nem tudtam annyira, a ‘48as forradalmat, majdnem kiült az arcomra a félelem és a csalódottság vegyes ábrázata. Az érettségi elnök előzőnapi tanácsát azonban megfogadva ( ne essenek kétségbe látványosan ha kihúznak valamit amit nem tudnak, mert akkor mi is rosszabbra értékeljük a feleletet) egy kis mosolyt megeresztve visszamentem a helyemre. Amikor elkezdtem összeszedni mit tudok róla… 12 pont, áprilisi törvények, új kormány, és hogy ezeket majd elmondom részletesen hátha elég lesz, akkor vettem észre, hogy a forrásomba ezek mind benne vannak. Ez persze nem jó hír volt. Azt jelentette, hogy forrás felolvasásnak fog hangzani minden amit elmondok hiába a fejemből mondanám. Ennél a tantárgynál a kicsivel több mint egy óra felkészülési idő egy perc alatt ment el számomra. Mire kiültem úgy voltam, hogy akkor is megmentem a helyzetet. Belenéztem a történelem tanárom szemébe, és mindent oda mondtam el, anélkül, hogy a lapomra néztem volna a lehető legmagabiztosabban. Ez, mivel rólam van szó, eredményezett két kényelmetlen pillanatot is számomra. ( Ha hozzávesszük, hogy nem szeretek az emberek szemébe nézni, és úgy kell kényszerítenem magam rá általában, akkor hármat. ) Az első az volt, hogy a Nemzeti Múzeumi állomásnál azt mondtam, hogy elvileg esett az eső. Az érettségi elnök (egy másik gimnázium igazgatója) itt felnevetett, majd csatlakozott hozzá minden tanár is. Valamit beszélt nekem az elvileg szóról és az időjárásról de én nem hallottam semmit belőle. A második pedig, hogy azt mondtam a szavazók csak férfiak lehettek, (itt a feminista énem akart egy kommentet tenni erre ami valószínűleg nem lett volna odavaló és még időben leállítottam magam, de nem eléggé ahhoz, hogy azt mondjam:) tehát semmiképpen nem nők. Újabb hangos nevetés töltötte be a termet a vizsgaelnök miatt és ezúttal is csatlakoztak hozzá a többiek. Utoljára elméleti gazdaságtanból feleltem amiből megint csak hatalmas szerencsével olyat húztam amit simán elmondtam. Bár tanári beszólásból itt se volt hiány. Megijedtem, hogy túl gyorsan végeztem, és elkezdtem az egész tételsort előröl mondani. Mikor már a harmadik tétel kifejtésénél jártam a tanár úr figyelmeztetett, hogy ne kérkedjek azzal, hogy tudom az egészet és térjek vissza a saját tételemre ha még tudok róla valamit mondani. Persze nem tudtam.

Hát így zajlott az érettségim. Kifelé menet pedig a vizsgaelnök úgy köszönt el, hogy köszöni a szórakoztató feleleteim és most már elvileg leérettségiztem. Másnap amikor kiosztották a bizonyítványokat a beszédében azt mondta két dolgot visz magával erről az érettségiről azt, hogy az eső elvileg esett, a férfiak pedig semmiképpen nem nők.

Befejezni a középiskolát kevésbé volt felszabadító érzés mint gondoltam. Kilencedik eleje óta tulajdonképpen erről a pillanatról fantáziáltam, hogy kilépek az érettségi bizonyítványával a kezembe annak az iskolának a kapuján amit négy évig teljes szívemből utálhattam, és soha nem nézek vissza. Részletesen elterveztem a pillanatot, a valóságban azonban ez a pillanat elszállt anélkül, hogy különösebb jelentőséget tulajdonítottam volna neki és csak később jutott eszembe, hogy többé nem fogok azokon a folyosókon sétálni, vagy a termekben szenvedni. Ugyan ez igaz a bankettre is amit ezután tartottunk este. Összeverődött két baráti társaság amiknek voltak közös pontjaik, így heten üldögéltünk még éjfélig a várfalon pezsgőt ittunk és beszélgettünk. Fel sem fogtam, hogy nem látom többet őket mostanában. Úgy voltam vele, hogy biztos találkozunk még, vagy írunk egymásnak. De ez egyelőre nem így van. Engem pedig elfogott ez a különös érzés. Utáltam a középiskolát. Nem azért mert ki voltam közösítve, nem azért mert megszakadtam a tanulásban. Meg sem tudom magyarázni miért. Most vége. És nem arról van szó, hogy vissza akarok menni csak előre haladni sem szeretnék. Ami persze elkerülhetetlen.

Én is azok közé tartozok akiknek soha nem jó semmi. Képtelen vagyok akár csak egy pillanatra is megállni és azt mondani, hogy "Jól van, most egy kicsit felhagyhatok mindennel, és kiélvezhetem a pillanatot." Ha végre elérem azt amit régóta hajszoltam, két másodperc múlva már hajszolok valami újat. Ez pedig egy végeláthatatlan folyamat. És ezt már elég sok ismerősöm és családtagom a fejemhez is vágta. Mert a fejemben létezik a tökéletesség, és akármit csinálok szeretném ha az lenne. Sokszor tudom, hogy képes lennék bizonyos dolgokra de inkább nem csinálom meg őket mert attól félek, hogy nem sikerülne elég jól. Egyszerűen hajlamos vagyok olyan tökéletességet meghatározni, amit lehetetlen elérni. És ezt még én is nagyon jól tudom. Még is megpróbálom, aztán csalódott leszek mikor nem úgy sikerül ahogy szerettem volna. Állandóan ott bujkál a fejem hátsó kis részében az a gondolat, hogy még nem tettem eleget. Még nem vagyok elég jó, és hogy talán soha nem is leszek az.

És nem. Kivételesen nem akarom ráfogni a társadalomra. Hogy belénk veri a tökéletes test, a tökéletes bőr, a tökéletes arc... a tiszta tökéletességre való törekvést. Azt megteszik helyettem mások. Az a bosszantó számomra hogy vannak olyan velem egy idős emberek körülöttem akik ezt magasról leszarják. Boldogok ahogy vannak, elfogadják magukat és ettől lesznek a szememben irigylésre méltóan tökéletesek. Én pedig... egyszerűen csak nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy ha majd kicsit jobban nézek ki, na majd akkor boldogabb leszek. Mert végre megismerkedek azzal az idegennel akit úgy hívnak, hogy önbizalom. Annyiszor mondták már nekem, és csak mondták és mondták, hogy valójában nem a külső teszi igazán széppé az embert, de még csak nem is a belső, hanem az önbizalom. És én hiszek nekik. Ők pedig nem hisznek nekem, hogy elhiszem.

Szerintem mindenki tudja, hogy ha valamiben hiszel... úgy igazán hiszel. Akkor arról senki nem tud csak úgy lebeszélni. Még akkor is ha az világ legnagyobb hülyesége is, és talán mélyen belül ezt te is tudod.. talán egy szép napon majd rájössz hogy végig igazuk volt. De ezt neked kell magadnak kitalálni. Én várom a napot. Várom azt a szép napot amikor úgy kelek fel hogy nem nyomasztja a vállamat a kétszáz kilós súly ami kérdések formájában telepedett rám nagyjából három éve. "Vajon mit gondolnak rólam mások? Mit gondolok én magamról? Szeretném ha ezek egy nap nem számítanának. Ha leszarhatnám én is az egészet és csak lehetnék, mint egy normális ember. Addig is hajszolom tovább az ideáljaimat és gondolkodok tovább ugyan így.

Nem is olyan régen volt, hogy egy péntek délután informatika órán a "kedves" tanár úr (aki nem mellesleg jobbikos politikus is) azt mondta nekem, hogy ateista vagyok, és ezt a dolgot azóta sem tudom kiverni teljesen a fejemből. A beszélgetés a következőképpen nézett ki.

A tanár úr éppen arról beszél nagyban, hogy a lengyel lányok a legszebbek, mert ők nagyon sokat mosolyognak és a magyar lányok azért nem szépek mert túl negatívak...

- Mennyivel szebbek lehetnétek önök is ha pozitívabbak lennének. - mondta ő. Mire nem bírtam magammal és megszólaltam.

- Az sem mindig jó ha állandóan pozitívak vagyunk, akkor kevésbé vagyunk felkészültek a csalódásra. - mondtam a székembe hintázva.

Erre rám emelte a tekintetét elgondolkozott majd a következőket mondta:

- Jó de maga ateista. Maga persze, hogy ezt mondja.

Meglepetten néztem rá, hogy ez most honnan jött neki.

- Ateista? Azt azért nem mondaná.. - itt a szavamba vágott.

- Miért maga hisz istenben, hogy majd amikor valami rossz történik segít magán?

- Nem. - mondtam határozottan késlekedés nélkül, erre tett egy kézmozdulatot a levegőben mintha azt mondaná "hát nem megmondtam?". Nem igazán láttam, hogy mit is bizonyított ezzel, és azt is érdekesnek tartottam, hogy a lengyel lányoktól eljutottunk egészen a vallásom megvitatásáig, mindezt egy informatika órán. Legközelebb majd beszélek vele a kakaós csigáról és kitalálja hogy melyik politikai pártra fogok szavazni a következő szavazáson.

Na de visszatérve a vallás kérdésére. Én sem gondolkodtam még túl sokat a kérdésen, hogy "mi vagyok". ( Zárójelben megjegyzem, hogy véleményem szerint ha egymás mellé állítunk két eltérő vallású embert, egyik sem ér többet a másiknál, teljesen egyenlőek vagyunk, és szerintem nem kéne hogy bárhol is hátrány érjen a vallásunk miatt, vagy megkülönböztessenek a többi embertől. Viszont azt a véleményt is osztom, hogy ha elvárja tőlem egy akármilyen vallású ember, hogy fogadjam el őt, akkor ő se kezdjen el engem hit téríteni.)

Szóval igen, rengeteg gondolkodás után arra jutottam, nem hiszek Istenben. Még olyan szinten sem hogy megteremtette a világot, aztán itt hagyott minket. DE! Ez nem jelenti azt hogy hitetlen vagyok. Mert szerintem nincs olyan ember aki ne hinne valamiben ami meghaladja saját magát, és felette áll. Legyen az az univerzum, a sors, isten, karma.. az emberek találékonyak ha erről a kérdésről van szó. A vallások ennek a dolognak csak nevet adtak. Ezt a dolgot pedig szerintem nem egy templomnak nevezett épületbe kell keresni, egy másik emberen keresztül, hanem magunkban. Újabb érdekes kérdés ami szerintem minden élő embert foglalkoztat. Mi történik a halál után? Semmi? Van reinkarnáció? Itt maradunk és szellemként követjük az eseményeket? Annyi teória van már erről, hogy felsorolni is nehéz lenne. Hogy majd jön a fény, meg lepereg előtted az életed. Ha van reinkarnáció teljesen újra indul minden és az előző életünkből minden emlék elveszik. Újraszülethetek egy állatban is? Pont most olvasok egy könyvet a suli könyvtárában találtam leghátul besuvasztva a többi mögé. A címe: A halál egészen más...? Érdekes dolgokat találtam benne szóval talán majd írok még róla egy bejegyzést. Vannak dolgok amiket igaznak találok, például Sylvia Plath írta, hogy a halál után csak az történik az emberrel amiben hisz. Én ebben hiszek. Tény, hogy a hit nem az emberi agy szülöttje, sokkal inkább az ami az emberi agyat uralja. Hát megint sikerült össze zagyválnom valamit. Háttal nem kezdünk mondatot.

Megpróbálok érhetően és összefüggően írni de nem ígérek semmit így péntek este kilenc órakor. Tudom hogy valószínűleg senki sem fog arra vetemedni hogy a soraimat olvassa, és ezt nem is bánom. Jó ez így.

Sylvia Plath mániás lettem. Nem is értem, hogy miért nem találtam rá korábban és eddig miért csak New Adult könyveket voltam hajlandó olvasni. Vagyis értem. Az olvasást menekülésnek használom a saját gondolataim elől, nem arra hogy még nagyobb káoszt csináljak a fejemben. Ez a baj Sylvia Plath karakterével. Túlságosan könnyű azonosulnom vele. Annyi mindent írnék, a gondolataim ide oda repkednek, a fülemben pedig üvölt valami rock. 

Akárhányszor közelebb kerülök ahhoz hogy megértsem ki lettem, hogy ki vagyok mindig elbizonytalanodok és azt kérdezem magamtól. Ez biztos te vagy? Nem csak egy újabb szerepet játszol megint? De ami még ennél is ijesztőbb gondolat hogy nem, nem szerepet játszok. Ez lettem. Egy végtelenül szkeptikus, cinikus antiszociális befelé forduló valaki. És egyszerűen olyan mélyen belém ivódott már ez a dolog, hogy ha akarnék se tudnék rajta változtatni. Akkor érzem jól magam amikor egyedül vagyok, amikor csend van és nyugalom, nem lihegnek a nyakamba. Ha már társaságom van egyből frusztrált leszek és átkapcsolok. Elkezdem játszani a mindenre nyitott és kedves lányt aki megértően bólogat miközben mások problémáit meghallgatja. Még csak nem is fontos nekik, hogy reagáljak. Az a lényeg, hogy valakinek elmondhassák a gondjaikat és amikor végeztek otthagynak. Én pedig itt végzem, ezen az oldalon mert már nincs kihez fordulnom, és bármennyire is vonakodom belátni nekem is ki kell valahova teregetni a szennyesem. Szeretem magam realistának gondolni. Van egy nagyon részletes és széles kép a fejemben a világról és a benne élő társadalomról, mindent kritikusan szemlélek. Gyorsan ítélkezek de a véleményem sokszor változik. Szeretek mindent minden lehetséges oldalról megvizsgálni mielőtt megállapodok egy bizonyos vélemény mellett de azután kitartok mellette. Azt hiszem ez is egy a sok problémám közül. Nem vagyok képes átadni magamat az adott pillanatnak. Soha. Mindent távolságtartóan és gyanakodva nézek, összeszűkült szemmel. Én megpróbáltam. De tényleg. Még bulizni is elmentem egyszer, és kipróbáltam az alkoholt. Megnéztem mire a nagy felhajtás körülötte. Egyszerűen képtelen voltam elengedni magam. Nem is akartam. Túlságosan ragaszkodom az irányításhoz a testem felett.
Próbálok változtatni. Változni. Ha minden oldalról megtudom vizsgálni a dolgokat akkor a magammal kapcsolatos dolgokat is meg kéne tudnom, igaz? Olyan jó lenne elfogadni magam. Ha az elém állított mintát követném akkor külsőre egy XS-es méretű, belsőre pedig egy extrovertált lánynak kéne lennem akinek nem feltétlen kell tudnia mi az az extrovertált személyiség. De nem vagyok egyik sem, nem mintha nem láttam volna már ezekkel az értékekkel nem rendelkező másik embereket boldognak lenni. És én úgy irigylem őket. Köztem és a saját boldogságom között viszont, egy nagy vastag üvegfal áll. Látom hogy ott van, érzem is néha de még csak elég közel sem tudok jutni hozzá ahhoz hogy ledöntsem. Újabb szomorú dolog hogy már ezt is megtanultam elfogadni. Minden ok nélkül boldogtalan vagyok és engem már ez sem zavar. A "lelkemnek" szükséges érzelmeket megkapom a könyvekből. Ez vajon mit mond el rólam?
Most pedig már egyenesen reménykedek benne hogy ezt nem olvasta senki mert lemerném fogadni egyből egy szerencsétlen, depressziós, kétségbeesett tinédzser hangján tette.
(nem vagyok depressziós.)
(kétségbeesett talán egy kicsit.)
(szerencsétlen, na az, az vagyok.)

Nincs egészen 6 órája, hogy letettem a kezemből a könyvet, de még mindig a hatása alatt vagyok, ezért nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán jó ötlet-e ezt a bejegyzést most megírni. Ha nem uralkodnék magamon, és engedném elszabadulni tomboló érzelmeimet tele lenne káromkodással, nagy betűkkel, és túlzásokkal, az egész bejegyzés úgyhogy ígérem megpróbálom visszafogni magam. A Soha határa számomra semmihez sem hasonlítható élményt nyújtott, főleg hogy nagyon is át tudtam érezni Camryn helyzetét. Én is rengetegszer játszottam már el a gondolattal, hogy egy hátizsákkal egy szép napon elindulok, és mindent a hátam mögött hagyok. Soha nem olvastam azelőtt még road trip könyvet de rá kellett jönnöm hogy imádom.  Az egész könyvet imádtam ahogy volt, talán a végét találtam kicsit furcsának. Olyan tökéletesen volt vezetve az egész történet, a végét meg mintha összecsapták volna. Ennek ellenére nagyon megvoltam elégedve azzal ahogy Andrew és Camryn kapcsolata alakult és a magam részéről itt le is zártam volna a történetet. 

Nem arról van szó hogy nem olvastam volna még több száz oldalon keresztül a történetüket és az utazásukat, de van egyfajta bizalmatlanságom a folytatások felé. Mindig attól félek hogy a második már nem lesz olyan jó mint az első és ez beárnyékolja majd az első könyvel szerzett pozitív élményeket is. Ennek ellenére mindig elolvasom a folytatást, és vagy megnyugszok hogy jól tettem, vagy felidegesítem magam.Hát Az örökké határánál mindkettőt érzem. De azt hiszem inkább ideges vagyok. Persze ritka az amikor azt mondhatom egy folytatásról hogy jobb volt mint az első rész. Ez a könyv egyszerre volt nagyon jó és borzalmas. Mivel még mindig Camrynről és Andrewról van szó így nem lehetett rossz, de az írónő igazán fordíthatott volna több időt a második részre is.

Először is a borítóról szeretnék pár szót szólni. IMÁD... Bocsi, tudom hogy megígértem hogy fegyelmezem magam. Szóval nagyon tetszik. A magyart sajnos elrontották egy szürke csíkkal az alján. (Ejnye Ulpius-ház kiadó.) Az első rész borítója is nagyon megfogott, de ez mindent visz. Andrew vagyis Benjamin Fiege (a modell neve), túl jól néz ki rajta. A szürke háttér a betűtípus az idézet rajta... minden pont jó.

A történet szerint öt hónap telt el azóta hogy Camryn felszállt arra a buszra és találkozott Andrew Parrish-el. Az első rész végén Andrew legyőzte a daganatot, Camryn terhes és eljegyezték egymást. Mindenki boldogan éldegél. Aztán elkezdtem olvasni a második részt és az volt az első benyomásom hogy nagyon hirtelen ugrottam bele a könyvbe aztán meg se állhattam egy pillanatra sem mert ugyan ezzel a sebességgel robogtam a karakterekkel végig az első 100 oldalon. Nagyon gyorsan követték egymást az események és olyan érzésem volt mintha átugornánk fontos részeket. Aztán mire észrevettem bekövetkezett a tragédia.
Hogy őszinte legyek a "tragédia" semmi hatással nem volt rám. Nem vagyok érzéketlen az első rész végén például én is sírtam... Lehet hogy át kellene élnem azt ami Camrynnel történt ahhoz hogy átérezzem vagy nem tudom. Aztán a lány elkezdett rossz döntéseket hozni, (itt szívesen beléptem volna a könyvbe és a falba vertem volna Camryn fejét) és Andrew úgy gondolja hogy csak úgy szerezheti vissza a lányt akibe beleszeretett azon a buszon hogyha megint útnak indulnak. Ami nem volt rossz ötlet...
Ahogy az első könyvben, úgy itt is imádtam az utazásuk minden kis részét. Most sem volt hiány énekelgetésből, őrültségekből, és szerelemből. Az elzárt partszakaszos bulis rész nagyon kiakasztott, mert utálom még a gondolatot hogy bárki más is megérinti Andrew-t Camrynen kívül. Még úgy is hogy nem voltak maguknál és nem számít megcsalásnak vagy ilyesmi, de ennél a résznél is leüvöltöttem volna J.A. Redmerski fejét. Sebaj félre tenném minden bajomat boldogan, DE MÉG MINDIG UGRÁLTUNK. Egyik pillanatban Camryn szülinapját ünnepelték decemberbe, a következő lapon pedig már eltelt egy teljes hónap. Ezt még el is fogadnám, egy hónap nem olyan hosszú idő, de január után május jött. Úgy érzem vennem kell egy naptárat az írónőnek.
A könyv végével végül is  elégedett vagyok, viszont ott volt az az epilógus... Az a fajta ember vagyok aki imádja a happy end-et sőt igényli. De ez a 15 éves ugrás még nekem is sok volt. Ráadásul a lányuk szemszögéből lett megírva. Úgy érzem az írőnő túlságosan is elrugaszkodott a valóságtól. Már pedig az nem sok jót jelent ha egy New Adult könyvet olvasok és közben úgy érzem annyi esély van arra hogy valóban megtörténjenek a dolgok mint egy Fantasy könyvnél.

Összegzés : 5/4 Nincs szívem jobban lepontozni mert az első rész emléke még mindig élénken él bennem és az is mekkora hatással volt rám. Minden negatívum ellenére A soha határát és Az örökké határát mindenkinek el kellene olvasnia mert nagy élményekkel fog gazdagodni, én legalábbis így érzem.  Főleg ha benned is megvan a vágy az utazásra. Ha a második rész nem is, az első kötelező! Kicsit szomorú vagyok hogy vége és nem kapok több részt belőlük de tudom hogy jó ez így, és tulajdonképpen bármikor újraolvashatom a történetüket. Mert ez a történet mindenképpen újraolvasós.