Mindennél jobban szeretlek

április 09, 2016


Azt hiszem nyugodtan kijelenthetem, hogy a tavasz eljövetele váltja ki bennem az írásra való hajlamot ami aztán egész nyáron él bennem ősszel pedig lassan elmúlik, télen szabályosan kihal belőlem. Ennek semmi köze ahhoz, hogy túl sok dolgom van az iskolában, túl sokat kell tanulnom blabla. Hiszek benne, hogy az embernek mindig arra van ideje amire akarja, hogy legyen. De olyan jó érzés visszatérni ilyenkor, hogy az leírhatatlan. Rengeteg mondanivalóm van, és készen állok rá, hogy meg is osszam.. Szóval kezdjük azzal, hogy mi történt ez alatt a nyolc hónap alatt amíg nem írtam.

Szeptemberben
még kísérletet tettem egy bejegyzés megírására, ugyan is történt valami velem abban a hónapban amit simán életem egyik legjobb történéseként tartok számon. De túl nehéz volt róla írni, mert van ez a dolog velem.. a jó dolgokról nem tudok és nem is akarok írni. Ki akarom őket élvezni, önző vagyok és megakarom tartani magamnak. A helyzet az, hogy lett egy kiskutyám. És bár már lassan 7 hónapja az életem része még mindig nem tudok higgadtan írni a témáról. Aki egy kicsit is ismer tudja rólam, hogy nincsenek szavak amikkel le lehetne írni az érzéseimet az állatok, de főleg a kutyák iránt. Egyáltalán nem túlzás azt a kifejezést használni most, hogy mióta az eszemet tudom szerettem volna egy kiskutyát. Persze melyik gyerek ne szeretne. Aranyosak, szőrösek, és végtelen szeretet lakozik bennük. A körülmények ezt nem tették lehetővé számomra. Minden ellenem szólt. A szüleimnek rossz emlékeik kötődtek a kutyatartáshoz, panelban lakunk amiben még lift sincs, anyukám irtózott a gondolattól, hogy minden kutyaszőrös legyen, és nem hittek nekem amikor azt mondtam, hogy nem unnák rá két hét után. Így 18 éves fejjel megértem, hogy a félelmeik jogosak voltak. Mert az esetek 99%-ban valóban ez történik. A gyerek ráun a kutyára, valamikor egyenesen megutálja. Senki sem akarja levinni sétálni szerencsétlent, és így mindenki rosszul jár. Nem tudom, hogy mi történt volna ha korábban beadják a derekukat a kérlelésemre. Talán tényleg valami hasonló. 2015 nyarán sokat jártam egy kutyamenhelyre. Először a közösségi szolgálat miatt de aztán mikor meglett az 50 óra már túlságosan megszerettük az ottani kutyákat. Onnantól kezdve amikor csak tehettük kijártunk Zs.-vel. Volt ott egy kis staffordshire keverék akit különösen megszerettem és egyszer rávettem a szüleimet is hogy jöjjenek ki velem megnézni őt. Kijöttek és én már ezt is győzelemnek könyveltem el. Mindkettőjüket sikerült meggyőzni arról, hogy csak azért mert egy kutya fajtája pitbull vagy staffordshire nem jelenti azt, hogy veszélyes "harci kutyák". Persze amikor felvetettem, hogy vigyük haza azonnal heves ellenkezésbe ütköztem. Hamar belenyugodtam mert amikor az ember ezt hallja már tizen akárhány éve már nem éri meglepetésként.
Aztán augusztus vége felé egyre többször került fel témaként, a kutya tartás. Minél többet beszéltünk róla annál komolyabban vettük. Az én fejemben már meg is megjelent egy cuki kis cockerspániel és készen álltam rá. Apukám viszont elkezdett a neten keresgélni és megtalálta a Bichon Havanese fajtát. Amikor először mondta nekem, hogy ilyen kutyánk lesz kiakadtam. A szép spániel kepének helyét átvette egy csúnya kicsi fehér tengerimalac méretű "kutya". Akkor inkább nem is kell kutya, ez még csak nem is kutya. Ilyen nekem nem kell. Egy élő kutyafajta lexikon vagyok mégsem tudtam szinte semmit róluk, ezért utánanéztem, mint kiderült még a kinézetükkel sem voltam tisztában, és a következő amit észrevettem az volt, hogy megszerettem a fajtát. A neten találtunk egy kennelt, és egy rém cuki fekete kiskutyát. Aki nem ismeri a fajtát; három bichon fajta létezik. A havanese az egyetlen akinél elfogadott a többféle színváltozat, de a fekete nagyon ritka. Szeptember 25.-én mentünk el érte majdnem 300 km autóztunk aznap érte. Az oda út nem volt zökkenő mentes (mert ugyan miért is lett volna az....) de erre nem térnék itt ki mert már így is rohadt hosszú a bejegyzés. Pepper-nek neveztem el mert a fekete bors jutott róla eszembe.

2015 hátralévő hónapjaiban pedig már minden körülötte forgott. Mint később kiderült az egész kutya ötlet anyukámtól indult. Az én kutyáktól tartózkodó, kutyaszőr utáló édesanyámtól. Minden sokkal jobb mióta velünk van. A kismackó (Pepper) előtt, mindenki állandóan a gépe előtt ült, soha nem mozdultunk ki hétvégén, és szinte nem is voltak családi programjaink. Most állandóan kirándulunk vele, mindenki legalább kétszer lent van egy nap a séták miatt és soha sem érezzük tehernek. El sem tudom képzelni, hogy minden vissza térjen a régi kerékvágásba. Ezzel a szőrgombóccal egészült ki a családunk és így lett teljes. Mindenki imádja, és családtagként kezeli. Mert az. Az első naptól már éreztem, hogy ezt a kiskutyát én mindennél jobban szeretem.
Egy kicsit másról is
Betöltöttem februárban a tizennyolcat, volt már szalagavatóm, tablófotózásom és nemsokára a ballagásom is itt lesz. A héten írtam meg a próba érettségiket minden tantárgyból és a helyzet nem olyan elkeserítő mint ahogy hittem, de nem is mondanám fényesnek. Szóval ezerrel száguldok egy vonaton egy olyan irányba ahova nem tudom hogy menni akarok e, persze ez nem is számít mert úgy is oda fogok érni. A kérdés, hogy hol is lesz az az "oda".

Oszd meg ezt a bejegyzést

Címkék:

0 megjegyzés