A fejemben létező elérhetetlen

július 20, 2015

Én is azok közé tartozok akiknek soha nem jó semmi. Képtelen vagyok akár csak egy pillanatra is megállni és azt mondani, hogy "Jól van, most egy kicsit felhagyhatok mindennel, és kiélvezhetem a pillanatot." Ha végre elérem azt amit régóta hajszoltam, két másodperc múlva már hajszolok valami újat. Ez pedig egy végeláthatatlan folyamat. És ezt már elég sok ismerősöm és családtagom a fejemhez is vágta. Mert a fejemben létezik a tökéletesség, és akármit csinálok szeretném ha az lenne. Sokszor tudom, hogy képes lennék bizonyos dolgokra de inkább nem csinálom meg őket mert attól félek, hogy nem sikerülne elég jól. Egyszerűen hajlamos vagyok olyan tökéletességet meghatározni, amit lehetetlen elérni. És ezt még én is nagyon jól tudom. Még is megpróbálom, aztán csalódott leszek mikor nem úgy sikerül ahogy szerettem volna. Állandóan ott bujkál a fejem hátsó kis részében az a gondolat, hogy még nem tettem eleget. Még nem vagyok elég jó, és hogy talán soha nem is leszek az.
És nem. Kivételesen nem akarom ráfogni a társadalomra. Hogy belénk veri a tökéletes test, a tökéletes bőr, a tökéletes arc... a tiszta tökéletességre való törekvést. Azt megteszik helyettem mások. Az a bosszantó számomra hogy vannak olyan velem egy idős emberek körülöttem akik ezt magasról leszarják. Boldogok ahogy vannak, elfogadják magukat és ettől lesznek a szememben irigylésre méltóan tökéletesek. Én pedig... egyszerűen csak nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy ha majd kicsit jobban nézek ki, na majd akkor boldogabb leszek. Mert végre megismerkedek azzal az idegennel akit úgy hívnak, hogy önbizalom. Annyiszor mondták már nekem, és csak mondták és mondták, hogy valójában nem a külső teszi igazán széppé az embert, de még csak nem is a belső, hanem az önbizalom. És én hiszek nekik. Ők pedig nem hisznek nekem, hogy elhiszem.
Szerintem mindenki tudja, hogy ha valamiben hiszel... úgy igazán hiszel. Akkor arról senki nem tud csak úgy lebeszélni. Még akkor is ha az világ legnagyobb hülyesége is, és talán mélyen belül ezt te is tudod.. talán egy szép napon majd rájössz hogy végig igazuk volt. De ezt neked kell magadnak kitalálni. Én várom a napot. Várom azt a szép napot amikor úgy kelek fel hogy nem nyomasztja a vállamat a kétszáz kilós súly ami kérdések formájában telepedett rám nagyjából három éve. "Vajon mit gondolnak rólam mások? Mit gondolok én magamról? Szeretném ha ezek egy nap nem számítanának. Ha leszarhatnám én is az egészet és csak lehetnék, mint egy normális ember. Addig is hajszolom tovább az ideáljaimat és gondolkodok tovább ugyan így.

Oszd meg ezt a bejegyzést

Címkék: ,

0 megjegyzés