Akár hányszor eldöntöm hogy írni fogok ide valamit a legfurcsább, legidegesítőbb dolog történik. Leblokkol az agyam. Nem azért mert nem lenne mit írni. Ó nem. Sokkal inkább azért mert rengeteg dolog van. Annyira elviselhetetlenül sok dolog kavarog az agyamban amint meglátom a fehér lapot és a kis vonalkát villogni rajta, hogy abban a pillanatban kiég az agyam. Ez az oka annak, hogy értelmes, őszinte blogposzt az utóbbi isten tudja hány évben nem íródott. Jó, jó, értelmes lehet sosem volt egy írásom sem. De mindig őszinte voltam amennyire csak lehetett. Amennyire magammal is voltam abban az időben mikor megírásra kerültek. Erre mindig rájövök mikor visszaolvasok néhányat, mert igen ennyire szánalmas vagyok, vissza olvasom saját magam és talán önimádónak is lehetne bélyegezni mert szeretem olvasni a régi írásaim, nem csak az időutazás miatt teszem, sajnos (vagy nem sajnos) az emlékezőkém mindenre emlékszik abból amit valaha megírtam és átéltem. A héten rájöttem, hogy azért csinálom mert jó érzés vissza kerülni az akkori énem fejébe. Tetszik ahogy írt, viszont ahogy most olvasom úgy rájövök arra is, hogy ő már nem létezik. Már nem tudok úgy írni és valamiért emiatt úgy érzem talán akkor nem is kellene. Nem érdekel annak a véleménye aki olvassa nem attól félek hogy mások ítélkeznek az írásomon sokkal inkább a saját önkritikám blokkol le. De úgy érzem ha most nem kezdem el nagyon gyorsan kipötyögni magamból ami ide kívánkozik fel fog robbani a fejem, azt pedig nem akarhatom. Az önkritikámat ezért most minden erőmmel mélyre lenyomom és írok. De csak semmi nyomás. 

Ez az év egy rohadék volt hozzám. Vagyis az eleje mindenképp. Mázli, hogy már korábban megtanultam, hogy az ilyen rohadékoktól szerzett tapasztalatokkal mehetünk a legtöbbre. Nem tudom, hogy írtam-e valaha a depresszióról, használtam-e valaha ezt a szót és komolyan is gondoltam-e. Most már biztosan tudom, hogy ha meg is tettem akkor nagyot tévedtem mikor azt hittem ismerem. Amikor az ember olvas róla akkor csak megpróbálhatja elképzelni, amikor az ember szörnyen szomorúnak érzi magát akkor azt hiheti, hogy éppen átéli de semmi sem készíthet fel rá és semmi sem írhatja le igazán pontosan és jól milyen érzés igazából. Heteken keresztül éppen csak "működni", megfosztva minden pozitív érzéstől, még a legapróbb dologtól is ami miatt érdemes lenne felkelni és bármit is kezdeni magunkkal. Azt hittem tudom mi az a semmittevés de tévedtem. Azt hittem tudom milyen a depresszió, de tévedtem. Ha az ember elég időt tölt el ilyen állapotban olyan gondolatok kezdhetik el gyötörni amiről korábban azt gondoltam "Bennem soha fel sem merülne ilyesmi!" Hát igen. Az élet egy ribanc, és imád ránk cáfolni. Azt tudom, hogy írtam már pánikról egy béna regénypróbálkozásomban de sosem tudtam elképzelni sem milyen érzés egy igazi pánikroham amíg egy kórház szobájában rám nem tört. A mai napig nem tudok rágondolni anélkül, hogy ne kezdene el erősebben dobogni a szívem a mellkasomban így talán ez sosem lesz egy olyan dolog amit részletezni szeretnék. 

Igazi dráma királynő vagyok, ezt mindenki tudja aki ismer de azt hiszem nem is lenne annyira drámai tőlem ha azt mondanám huszonkét éves korom végén egy kicsit megjártam a poklot. De visszajöttem, és erősebben mint valaha. Igyekszem az egészet felfogni amolyan "wake up call"-nak. Most nem jut eszembe magyarul. Túl sok mindent csináltam rosszul és kellett valami ami jó erősen megráz, hogy észhez térjek. Rossz volt a gondolkodásom, mondhatjuk úgy is hogy már nagyon régóta beteg volt a lelkem és a testem is de én szándékosan figyelmen kívül hagytam. Ez egészen addig a pontig sikerült is amíg nem jelentkeztek a zavaró fizikai tünetek (az évek óta tartó bőr problémáimat ide sem sorolom...) de még azokat is egy és fél hónapig elviseltem mielőtt kórházba kerültem.  

Minden ami történt egy hatalmas lecke volt az élettől. Egy olyan lecke vagy talán inkább vizsga amit semmilyen iskola nem tudott volna átadni és amire sehogy nem tudtam volna előre felkészülni. Az egészségem teljesen előtérbe került mentális és fizikai egyaránt. Teljesen más megvilágításban látom a legegyszerűbb hétköznapi dolgokat, a szeretteimet az életemben, a legrövidebb kinti sétákat. Hetekig tartó bezártság után amit hála a covidnak teljesen egyedül kellett töltenem, (jó a végén kaptam pár szörnyen idegesítő szobatársat is) soha többé nem veszem természetesnek, hogy látom az eget és mindent ami alatta van a friss levegőn. Soha többé nem tudom és nem is akarom természetesnek venni az élni akarást. A negatív dolgok ettől még persze néha ugyan úgy lehúznak egy pillanatra, és a dolgok ugyan úgy kihoznak néha a sodromból de többé nem hagyom, hogy ezek határozzák meg akár egyetlen napomat is. Szóval az a helyzet hogy azt hiszem felnőttem. Vagy ha még nem is lehet ezt így kijelenteni biztosan megváltozott valami bennem végérvényesen. Már nem vagyok az az ember aki négy évvel ezelőtt felelőtlenül hajszolta a számára károsabbnál károsabb dolgokat minden értelemben. Aki konkrétan ezekért élt. Annyira büszke vagyok magamra, a változásokért amiket létrehoztam. Büszke vagyok rá, hogy leszoktam a dohányzásról  ami számomra mindig is egy olyan dolog volt amiről azt gondoltam, hogy sosem fog sikerülni. Szembe mentem azzal amit korábban gondoltam magamról, és én nyertem. Korábban mindig azt gondoltam, hogy azzal ha az ember önfegyelmet tanul csak korlátozza saját magát én még is most kezdem magam igazán szabadnak érezni. De amennyire felszabadító volt ez a változás az elején, most hónapokkal később egy kicsit hiányérzetem van. Nem arról van szó, hogy bánom ezt a változást vagy, hogy vissza kívánom a régi énem. Inkább arról, hogy most lett időm először ezután az egész után megállni, megállni és tartani egy belső leltárt és végiggondolni mi az amit a "régi én"-be szerettem és aminek szeretnék helyet szorítani az újban is. Például, a régi én halálosan szerelmes volt a zenékbe és a zenék szövegébe ezért elkezdtem újra hallgatni őket. A régi én imádott romantikus történeteket olvasni, és ábrándozni. Ez egy olyan dolog amit tudatosan tagadtam meg magamtól azok után, hogy újra szerelmes lettem és lett kapcsolatom. Így utólag fogalmam sincs miért. Egy darabig rátudtam fogni arra, hogy dolgozom, munka után főzök és mire észre veszem már feküdhetek is le aludni. Régen mindig azt mondtam mindenkinek arra van ideje amire akarja és megfogadtam a saját tanácsom. Az angol hangoskönyvek lettek most a legkedvencebb dolgaim a világon. Én mondom, nincs is izgalmasabb és mókásabb annál ha az ember forró szex jeleneteket hallgat munka közben az irodában, vagy a buszon. És az utolsó dolog amit szerettem, hogy írtam. Mindig mindenről amikor csak úgy éreztem túl sok dolog van egyszerre a fejemben. De most kezd minden kiürülni és a feszítő nyomás is lecsökkent úgyhogy itt abba is hagyom egyelőre.

Azt hiszem csak azt akartam leírni hogy hálás vagyok mindenért amim van. Mindenért amint tudok. És mindenért ami ÉN vagyok.