És már megint ott volt. Egy újabb nekem szegezett kérdés aminek bár hozzám semmi köze te még is tőlem várod rá a választ. Elhomályosult látással bámultam a képernyőre miközben próbáltam megemészteni a kérdésed és elemezni a problémád. A mai nap folyamán az ötödik problémát és bár nem mind a tied volt, egyik sem az enyém. Egy újabb kérdés amire nekem kellene tudnom a választ. Amivel előre kellene segítenem téged, barátom.

Általában nem zavar ha tanácsot kérnek tőlem. Sőt kifejezetten élvezem az osztogatását. Hiszen a saját helyzetét sosem tudja elég objektíven nézni az ember én viszont imádok a dolgokra így tekinteni. Ezzel együtt könnyen azonosulni is tudok a helyzetükkel. De az utóbbi időben túl sokan várják tőlem a megoldást, túl sokféle problémára.

Nem szoktam panaszkodni. Nem szeretek. Egyszerűen a problémáim két kategóriába sorolhatóak. A semmiségek és a lélekemésztő katasztrófák (legalábbis így élem meg őket). Előbbit élvezettel dramatizálom túl, túlzom el és hisztizek miattuk. Na de az utóbbi kategória egészen más. Azokról nem beszélek, esetleg ha még is, akkor csak egy embernek és azt is elhülyéskedve teszem. Megpróbálom minél kisebbnek beállítani a szemébe mert ezzel az enyémbe is összemegy talán. Mostanában túl sok van az ilyen problémából a fejembe.

Valószínűleg ezért is zavarnak jobban hirtelen a barátaim problémái. Hogy adhatnék még is nekik tanácsot ha a saját fejemben sincsenek rendben a dolgok?

Vigyázz magadra.

Ez volt az utolsó két szó ami elért a tudatomig mielőtt mindent kizártam. A világ zaja eltompult ahogy a kezeim kicsúsztak a tieid szorításából.

Vigyázz magadra.

A szavak ott visszhangoztak a fejembe és képtelen voltam mást meghallani. Még egy utolsó pillantást vetettem rád a vállam felett, de nem kellett volna. Csak még egyszer utoljára látni akartam azt az arcot ami annyi időn keresztül volt számomra a legkedvesebb, és korábban érzelmek sokaságát láttam rajta végigvonulni. A mostani azonban meglepetésként ért. Szomorúnak láttalak aminek hatására szemeim sarkába nekem is azonnal gyülekezni kezdtek a könnyek.

Nem sírhatok.

Azonnal hátat fordítottam neked, közben letöröltem az utálatos nedvességet az arcomról, és bár lábaim hirtelen ólom súlyként nehezedtek a talajra minden erőmet összeszedve emelgetni kezdtem őket. Gyere utánam. Gondoltam magamba de közben pontosan tudtam, hogy nem fogsz. Ahogy távolodok tőled úgy tudatosul bennem egyre inkább, hogy nem is fogsz minek hatására fájdalmas és kongó ürességet érzek. Nem magamból veszítettem el valamit, és ezzel logikusan gondolkodó agyam tökéletesen tisztában van. Azt a részemet engedtem most el ami valójában sosem volt az enyém. Te adtad hozzám.

A levegőt átlengte a véglegesség súlyos érzete. Mindketten tudtuk, hogy ezúttal tényleg vége.

Már az elejétől halálra voltunk ítélve.

Tudom, hogy eltűntem jó hosszú időre. Ennek az egyik oka az volt, hogy a szóbeli érettségim napjára való készülés lefoglalt. Persze nem a tanulás, azt az utolsó pár napra hagytam, sokkal inkább a lelki felkészülésre gondolok ami annyit takart, hogy mindent megtettem annak érdekébe, hogy lefoglaljam magam sorozatokkal vagy könyvekkel, hogy még véletlen se keljen arra gondolnom, hogy tanulnom kéne. A szóbelim napja viszont eljött és el is ment. Én viszont továbbra se tudtam rávenni magam az írásra mert az ahhoz való kedvem nem tért vissza. Most még is megint itt vagyok, hogy elmeséljem a szóbeli érettségim, elmondjam milyen érzés volt számomra befejezni a középiskolát és mi következik most. Spoiler alert! Én sem tudom.

Az írásbeli részén hamar túlestünk és ezután jött a hat héten át tartó semmit tevés amit időnként megszakított egy kis pánikolás, merthogy tanulás az nem volt. Az utolsó napokban megpróbáltam a lehető legpozitívabb hozzáállást felvenni és arra gondoltam milyen lesz majd már túl lenni rajta (nem ilyennek képzeltem el, de ne szaladjunk előre). Az utolsó egy hétbe sikerült összeszednem magam, vagy is inkább anyukám parancsolt rám és az a hét komolyan a tanulásról szólt. Minden napra egy tantárgyat, és a húsz tételét tűztem ki. A vége felé már elgondolkodtam, azon is, ha ezzel az intenzitással csak legalább még egy hetet áldoztam volna a tanulásra teljes magabiztossággal mehettem volna be és max pontos feleleteket tehettem volna, mert eszem az lenne hozzá. Meglepő könnyedséggel jegyeztem meg mindent a rövid idő ellenére viszont hamar elszállt ez a hét is és elérkeztünk a rettegett szóbelihez. A második napra osztottak be elsőnek. Az angollal semmi probléma nem volt arra tulajdonképpen nem is készültem mivel előző évbe már letettem a nyelvvizsgát is, irodalomból Babitsot húztam ami nem volt vészes de Kosztolányinak vagy Adynak sokkal jobban örültem volna. A nyelvtannál hatalmas mázlim volt, ugyanis a Nyelvújítást húztam ami egy mesélős tétel volt én pedig csak az olyanokat tudtam. Történelemnél három tételt tudtam kevésbé a többit szinte tökéletesre de a kedvencem a Rákosi korszak volt.

Ennél a tantárgynál volt messze a legnagyobb esélyem olyat húzni amivel max pontos feleletet tudok nyújtani. Így amikor kihúztam az egyiket a közül a három közül amit nem tudtam annyira, a ‘48as forradalmat, majdnem kiült az arcomra a félelem és a csalódottság vegyes ábrázata. Az érettségi elnök előzőnapi tanácsát azonban megfogadva ( ne essenek kétségbe látványosan ha kihúznak valamit amit nem tudnak, mert akkor mi is rosszabbra értékeljük a feleletet) egy kis mosolyt megeresztve visszamentem a helyemre. Amikor elkezdtem összeszedni mit tudok róla… 12 pont, áprilisi törvények, új kormány, és hogy ezeket majd elmondom részletesen hátha elég lesz, akkor vettem észre, hogy a forrásomba ezek mind benne vannak. Ez persze nem jó hír volt. Azt jelentette, hogy forrás felolvasásnak fog hangzani minden amit elmondok hiába a fejemből mondanám. Ennél a tantárgynál a kicsivel több mint egy óra felkészülési idő egy perc alatt ment el számomra. Mire kiültem úgy voltam, hogy akkor is megmentem a helyzetet. Belenéztem a történelem tanárom szemébe, és mindent oda mondtam el, anélkül, hogy a lapomra néztem volna a lehető legmagabiztosabban. Ez, mivel rólam van szó, eredményezett két kényelmetlen pillanatot is számomra. ( Ha hozzávesszük, hogy nem szeretek az emberek szemébe nézni, és úgy kell kényszerítenem magam rá általában, akkor hármat. ) Az első az volt, hogy a Nemzeti Múzeumi állomásnál azt mondtam, hogy elvileg esett az eső. Az érettségi elnök (egy másik gimnázium igazgatója) itt felnevetett, majd csatlakozott hozzá minden tanár is. Valamit beszélt nekem az elvileg szóról és az időjárásról de én nem hallottam semmit belőle. A második pedig, hogy azt mondtam a szavazók csak férfiak lehettek, (itt a feminista énem akart egy kommentet tenni erre ami valószínűleg nem lett volna odavaló és még időben leállítottam magam, de nem eléggé ahhoz, hogy azt mondjam:) tehát semmiképpen nem nők. Újabb hangos nevetés töltötte be a termet a vizsgaelnök miatt és ezúttal is csatlakoztak hozzá a többiek. Utoljára elméleti gazdaságtanból feleltem amiből megint csak hatalmas szerencsével olyat húztam amit simán elmondtam. Bár tanári beszólásból itt se volt hiány. Megijedtem, hogy túl gyorsan végeztem, és elkezdtem az egész tételsort előröl mondani. Mikor már a harmadik tétel kifejtésénél jártam a tanár úr figyelmeztetett, hogy ne kérkedjek azzal, hogy tudom az egészet és térjek vissza a saját tételemre ha még tudok róla valamit mondani. Persze nem tudtam.

Hát így zajlott az érettségim. Kifelé menet pedig a vizsgaelnök úgy köszönt el, hogy köszöni a szórakoztató feleleteim és most már elvileg leérettségiztem. Másnap amikor kiosztották a bizonyítványokat a beszédében azt mondta két dolgot visz magával erről az érettségiről azt, hogy az eső elvileg esett, a férfiak pedig semmiképpen nem nők.

Befejezni a középiskolát kevésbé volt felszabadító érzés mint gondoltam. Kilencedik eleje óta tulajdonképpen erről a pillanatról fantáziáltam, hogy kilépek az érettségi bizonyítványával a kezembe annak az iskolának a kapuján amit négy évig teljes szívemből utálhattam, és soha nem nézek vissza. Részletesen elterveztem a pillanatot, a valóságban azonban ez a pillanat elszállt anélkül, hogy különösebb jelentőséget tulajdonítottam volna neki és csak később jutott eszembe, hogy többé nem fogok azokon a folyosókon sétálni, vagy a termekben szenvedni. Ugyan ez igaz a bankettre is amit ezután tartottunk este. Összeverődött két baráti társaság amiknek voltak közös pontjaik, így heten üldögéltünk még éjfélig a várfalon pezsgőt ittunk és beszélgettünk. Fel sem fogtam, hogy nem látom többet őket mostanában. Úgy voltam vele, hogy biztos találkozunk még, vagy írunk egymásnak. De ez egyelőre nem így van. Engem pedig elfogott ez a különös érzés. Utáltam a középiskolát. Nem azért mert ki voltam közösítve, nem azért mert megszakadtam a tanulásban. Meg sem tudom magyarázni miért. Most vége. És nem arról van szó, hogy vissza akarok menni csak előre haladni sem szeretnék. Ami persze elkerülhetetlen.

Én is azok közé tartozok akiknek soha nem jó semmi. Képtelen vagyok akár csak egy pillanatra is megállni és azt mondani, hogy "Jól van, most egy kicsit felhagyhatok mindennel, és kiélvezhetem a pillanatot." Ha végre elérem azt amit régóta hajszoltam, két másodperc múlva már hajszolok valami újat. Ez pedig egy végeláthatatlan folyamat. És ezt már elég sok ismerősöm és családtagom a fejemhez is vágta. Mert a fejemben létezik a tökéletesség, és akármit csinálok szeretném ha az lenne. Sokszor tudom, hogy képes lennék bizonyos dolgokra de inkább nem csinálom meg őket mert attól félek, hogy nem sikerülne elég jól. Egyszerűen hajlamos vagyok olyan tökéletességet meghatározni, amit lehetetlen elérni. És ezt még én is nagyon jól tudom. Még is megpróbálom, aztán csalódott leszek mikor nem úgy sikerül ahogy szerettem volna. Állandóan ott bujkál a fejem hátsó kis részében az a gondolat, hogy még nem tettem eleget. Még nem vagyok elég jó, és hogy talán soha nem is leszek az.

És nem. Kivételesen nem akarom ráfogni a társadalomra. Hogy belénk veri a tökéletes test, a tökéletes bőr, a tökéletes arc... a tiszta tökéletességre való törekvést. Azt megteszik helyettem mások. Az a bosszantó számomra hogy vannak olyan velem egy idős emberek körülöttem akik ezt magasról leszarják. Boldogok ahogy vannak, elfogadják magukat és ettől lesznek a szememben irigylésre méltóan tökéletesek. Én pedig... egyszerűen csak nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy ha majd kicsit jobban nézek ki, na majd akkor boldogabb leszek. Mert végre megismerkedek azzal az idegennel akit úgy hívnak, hogy önbizalom. Annyiszor mondták már nekem, és csak mondták és mondták, hogy valójában nem a külső teszi igazán széppé az embert, de még csak nem is a belső, hanem az önbizalom. És én hiszek nekik. Ők pedig nem hisznek nekem, hogy elhiszem.

Szerintem mindenki tudja, hogy ha valamiben hiszel... úgy igazán hiszel. Akkor arról senki nem tud csak úgy lebeszélni. Még akkor is ha az világ legnagyobb hülyesége is, és talán mélyen belül ezt te is tudod.. talán egy szép napon majd rájössz hogy végig igazuk volt. De ezt neked kell magadnak kitalálni. Én várom a napot. Várom azt a szép napot amikor úgy kelek fel hogy nem nyomasztja a vállamat a kétszáz kilós súly ami kérdések formájában telepedett rám nagyjából három éve. "Vajon mit gondolnak rólam mások? Mit gondolok én magamról? Szeretném ha ezek egy nap nem számítanának. Ha leszarhatnám én is az egészet és csak lehetnék, mint egy normális ember. Addig is hajszolom tovább az ideáljaimat és gondolkodok tovább ugyan így.

Nem is olyan régen volt, hogy egy péntek délután informatika órán a "kedves" tanár úr (aki nem mellesleg jobbikos politikus is) azt mondta nekem, hogy ateista vagyok, és ezt a dolgot azóta sem tudom kiverni teljesen a fejemből. A beszélgetés a következőképpen nézett ki.

A tanár úr éppen arról beszél nagyban, hogy a lengyel lányok a legszebbek, mert ők nagyon sokat mosolyognak és a magyar lányok azért nem szépek mert túl negatívak...

- Mennyivel szebbek lehetnétek önök is ha pozitívabbak lennének. - mondta ő. Mire nem bírtam magammal és megszólaltam.

- Az sem mindig jó ha állandóan pozitívak vagyunk, akkor kevésbé vagyunk felkészültek a csalódásra. - mondtam a székembe hintázva.

Erre rám emelte a tekintetét elgondolkozott majd a következőket mondta:

- Jó de maga ateista. Maga persze, hogy ezt mondja.

Meglepetten néztem rá, hogy ez most honnan jött neki.

- Ateista? Azt azért nem mondaná.. - itt a szavamba vágott.

- Miért maga hisz istenben, hogy majd amikor valami rossz történik segít magán?

- Nem. - mondtam határozottan késlekedés nélkül, erre tett egy kézmozdulatot a levegőben mintha azt mondaná "hát nem megmondtam?". Nem igazán láttam, hogy mit is bizonyított ezzel, és azt is érdekesnek tartottam, hogy a lengyel lányoktól eljutottunk egészen a vallásom megvitatásáig, mindezt egy informatika órán. Legközelebb majd beszélek vele a kakaós csigáról és kitalálja hogy melyik politikai pártra fogok szavazni a következő szavazáson.

Na de visszatérve a vallás kérdésére. Én sem gondolkodtam még túl sokat a kérdésen, hogy "mi vagyok". ( Zárójelben megjegyzem, hogy véleményem szerint ha egymás mellé állítunk két eltérő vallású embert, egyik sem ér többet a másiknál, teljesen egyenlőek vagyunk, és szerintem nem kéne hogy bárhol is hátrány érjen a vallásunk miatt, vagy megkülönböztessenek a többi embertől. Viszont azt a véleményt is osztom, hogy ha elvárja tőlem egy akármilyen vallású ember, hogy fogadjam el őt, akkor ő se kezdjen el engem hit téríteni.)

Szóval igen, rengeteg gondolkodás után arra jutottam, nem hiszek Istenben. Még olyan szinten sem hogy megteremtette a világot, aztán itt hagyott minket. DE! Ez nem jelenti azt hogy hitetlen vagyok. Mert szerintem nincs olyan ember aki ne hinne valamiben ami meghaladja saját magát, és felette áll. Legyen az az univerzum, a sors, isten, karma.. az emberek találékonyak ha erről a kérdésről van szó. A vallások ennek a dolognak csak nevet adtak. Ezt a dolgot pedig szerintem nem egy templomnak nevezett épületbe kell keresni, egy másik emberen keresztül, hanem magunkban. Újabb érdekes kérdés ami szerintem minden élő embert foglalkoztat. Mi történik a halál után? Semmi? Van reinkarnáció? Itt maradunk és szellemként követjük az eseményeket? Annyi teória van már erről, hogy felsorolni is nehéz lenne. Hogy majd jön a fény, meg lepereg előtted az életed. Ha van reinkarnáció teljesen újra indul minden és az előző életünkből minden emlék elveszik. Újraszülethetek egy állatban is? Pont most olvasok egy könyvet a suli könyvtárában találtam leghátul besuvasztva a többi mögé. A címe: A halál egészen más...? Érdekes dolgokat találtam benne szóval talán majd írok még róla egy bejegyzést. Vannak dolgok amiket igaznak találok, például Sylvia Plath írta, hogy a halál után csak az történik az emberrel amiben hisz. Én ebben hiszek. Tény, hogy a hit nem az emberi agy szülöttje, sokkal inkább az ami az emberi agyat uralja. Hát megint sikerült össze zagyválnom valamit. Háttal nem kezdünk mondatot.