Véget ért a nyár és a napos időjárást egyből felváltotta a borongós ősz aminek szinte senki nem örül több okból is. Nekem ugyan nem hozott ezenkívül semmi mást az új évszak, ami bevallom furcsa volt. Idén először nem úgy vágtam neki a szeptembernek, hogy vissza kell térnem az iskolába. Nem volt hová visszatérni.
Kezdtem ezen sorokat valamikor talán szeptemberben de tovább nem jutottam vele, most itt ülök újra a tűző napsütésben, fecskék repkednek felettem és a háttérbe szól halkan a rádióban egy ismerős szám. Megint július van, eltelt több mint egy év és a dolgok nagyon megváltoztak számomra. Az eltűnésem oka rémesen egyszerű még is bonyolult. Ahogy már többször is említettem ha boldog vagyok valahogy mindig elveszítem az íráshoz való képességem. Márpedig tavaly augusztus óta boldog vagyok. Furcsa ezt így leírni. Mintha eddig tömény szomorúság itatott volna csak át. Egy kicsit talán úgy is érződik ha visszagondolok. Nem voltam szomorú csak a szürkeségben éltem a mindennapjaim, és nem akarnék egyetlen pillanatot sem újra ott tölteni. Mert abban voltam ahogy a "Majdnem megtalálni a szerelmet" bejegyzésemben is megemlítettem, bár akkor még csak találgattam és nem is tudhattam mennyire igazat írok azzal, hogy színvak lettem. A boldogság sokkal közelebb volt mint gondoltam. Szó szerint az orrom előtt volt, csak időbe tellett meglátnom. Törékeny dologként látom ezt az egészet óvni akarom és féltem. Nem azért mert nem bíznék az emberemben és bennünk, hanem mert magamban nem bízok. Még nem hittem el teljesen, hogy tényleg az enyém lehet. Hogy megérdemlem. Valamiért azt gondolom, hogy az ember csak kihívja maga ellen a sorsot ha túlságosan elbízza magát és beleéli valamibe magát ami nem csak rajta múlik. Természetesen nem lett minden egy csapásra szivárványosan tökéletes. Az elmúlt egy évben volt alkalmam megtanulni, hogy ahhoz, hogy két ember együtt lehessen nem mindig elég a szerelem és a szeretet. Sokszor voltak pillanatok amikor meg kellett kérdőjeleznem magamban a kapcsolatról való képet amit a fejemben felépítettem, ugyanis nem voltak reálisak az elképzeléseim, ma már tudom. Az idealizált kép nagy része romantikus könyvek olvasásával épült fel, a való életben pedig sokszor nem úgy működnek a dolgok mint ahogy azok a könyvek lapjain szerepelnek. Sok negatív érzelemmel kellett megbirkóznom és sokat kellett fejben fejlődnöm ahhoz, hogy most ott lehessek ahol vagyok. Ahogy az elején írtam most boldog vagyok, de ezt elsősorban nem a szerelem megtalálásának köszönhetem. Rájöttem, hogy minden magammal kezdődik. Nem vagyok tökéletes. Ez a gondolat régen az őrületbe tudott kergetni, mostanra viszont megtanultam, hogy az elvárásaim vannak túl magasan magammal és mindenkivel szemben, és ez az ami megkeseríti sokszor az életem, és mivel már nem voltam egyedül az emberemét is. Pozitívabb gondolkodásra, alacsonyabb elvárásokra és bizalomra volt szükségem. Hogy miért írok most? Nem vagyok benne biztos. Talán mert boldog szeretnék maradni, és rájöttem, hogy az írás számomra a módja annak, hogy kiürítsem a szervezetemből azokat a dolgokat amik belülről mérgeznek. A gondolatokat amikre nincs szükségem, és a hozzám közel állóknak sincs. Vagy csak szimplán hiányzott az érzés. Több mint egy év és idegennek érzem magam ott ahová régen hazajártam. Furcsa érzés. Visszaolvasni a nem is olyan régi bejegyzéseket és mintha nem is az én hangomon szólnának, ismerős és még is távoli. A lényeg, hogy ismét itt vagyok ha másképp is de visszatértem.

Mióta dolgozó ember lettem nem jutott időm az oldalra de mentségemre szóljon, hogy semmi másra sem. A társasági életem az elmúlt három hétben egyenlő a nullával de valahogy nem is bánom mert ez egyben azt is jelenti, hogy nincs időm gondolkozni olyan dolgokon sem amikkel az április 22.-és bejegyzésemben foglalkoztam. Bár ez nem azt jelenti, hogy a probléma megszűnt létezni. A lényeg, hogy a fókuszom lekerült róla és hosszú idő óta először úgy érzem sínen vagyok mint József Attila. Sokan úgy gondolják mikor megosztom velük, hogy abbahagytam az egyetemet, és elkezdtem dolgozni, hogy rosszul tettem és ezzel a rövidtávú céljaimra koncentrálok és különben is miért mikor olyan okos vagyok. Én azonban tudom, jobban mint eddig bármikor, hogy nincs igazuk. Nagyon hosszú idő óta először, pontosan, hogy az ellenkezője történik, és hosszú távon gondolkodok. Egy terv. Egy igazi megvalósítható terv, kirajzolódott a fejemben és ezzel képes vagyok legalább egy és fél évvel távolabbra látni, nem úgy mint korábban, hogy csak a következő napig. Ezzel pedig meglepő módon (vagy talán nem is olyan meglepő) a lehetőségeim száma is megnövekedett munkák és tanulás terén is de ez még a jövő zenéje. Nem akarok abba a hibába se esni, hogy csak a célt látom az oda vezető útra pedig nem figyelek. Minden napot megélek. Visz előre a bizonyítási vágy és minden napot úgy fejezek be, hogy tudom, hogy ezzel közelebb kerültem a célomhoz de közben élvezem is a munkát. Jó állásom van ami bár lefáraszt agyilag és néha kihívások elé állít máskor pedig monoton mindig megtalálom benne a jót. Alkalmanként pedig a főnököm kölyök kutyájára is vigyázok aki egy kis tünemény tacskó és mindig feldobja a napom. Meg kell, hogy mondjam már nagyon hiányzott ez a fajta stabilitás érzete. Az egyetemen egy percig se éreztem jól magam mert mélyen belül tudtam, rossz helyen vagyok. Ez folytonos bizonytalanságban tartott. Azt már korábban is írtam, hogy informatikával kapcsolatos képzést szeretnék elvégezni és jogosítványt szerezni. Eddig úgy gondoltam az utóbbival kezdek mert a képzés amit kinéztem májusban kezdődne azt azonban el kellett vetnem mert szeretnék továbbra is dolgozni mellette, de nem tudnék. Így újat kerestem ami már akár szeptembertől kezdhető és csak szombatonként lenne. A fontosságot mérlegelve pedig egyértelműen a képzés jön elsőnek, szóval megcseréltem a sorrendet. Azt még nem sikerült eldöntenem, hogy a grafikust vagy webfejlesztőt válasszam ha esetleg olvassa ezt valaki akinek bármelyikkel van valami tapasztalata annak a kommentjét szívesen várom a hozzászólásoknál. Mindkettőben van némi tapasztalatom, ismerem a php-t, a html-t, és a css-t, és a Photoshop sem ismeretlen számomra. Az érdeklődésem egyformán nagy a két terület iránt de elhelyezkedés ügyileg nem tudom, melyik lenne szerencsésebb.

Most, hosszú hétvégére, lejöttünk a családi nyaralóba két baráttal és a kutyájukkal így összesen két négylábúval és hat kétlábúval (velem együtt) osztozunk rajta. Nagyon vártam már, hogy kicsit elszabadulhassak a városból. Imádom ezt a helyet, és a csendet ami itt van. Itt aztán könnyű kikapcsolni és elfeledkezni mindenről. Nincs senki más az egész utcában, nem lehet hallani fél óráként a rohanó mentők szirénáját vagy másik ordibálását csak a madarak csicsergését. Az első két nap a kirándulásokról szólt ahol sokat fényképeztem, a poszt végén a telefonosokból láthattok párat de az igazán jók sajnos még a fényképezőgépen vannak. A képek egyébként Kaszón készültek a lombkorona tanösvény végigjárása közben. A kis fekete szőrcsomó (havanese) aki a szarvast tanulmányozza a mi Pepper-ünk, a vízbe vágyakozó labrador pedig Maya a legjobb barátja. Természetesen az új körmömről sem maradhatott el, hogy lőjek egy képet (vagy inkább százat).
Ma már csak pihen mindenki. Aki strandolni szeretett volna az kiment, én viszont itt maradtam a teraszon a laptoppal és a kutyákkal, hogy végre írhassak egy félig tisztességes posztot amiben adok egy kis életjelet, mert bevallom hiányzott az írás de egyszerűen nehéz időt találni rá. Mikor este hazaérek sokszor még arra sincs energiám, hogy megnézzek egy sorozatrészt és már alszok. A regénypróbálkozásaimat is szépen elhanyagoltam amikhez ideje lenne visszatérnem talán ezután írok is egyhez új fejezetet.