Véget ért a nyár és a napos időjárást egyből felváltotta a borongós ősz aminek szinte senki nem örül több okból is. Nekem ugyan nem hozott ezenkívül semmi mást az új évszak, ami bevallom furcsa volt. Idén először nem úgy vágtam neki a szeptembernek, hogy vissza kell térnem az iskolába. Nem volt hová visszatérni.
Kezdtem ezen sorokat valamikor talán szeptemberben de tovább nem jutottam vele, most itt ülök újra a tűző napsütésben, fecskék repkednek felettem és a háttérbe szól halkan a rádióban egy ismerős szám. Megint július van, eltelt több mint egy év és a dolgok nagyon megváltoztak számomra. Az eltűnésem oka rémesen egyszerű még is bonyolult. Ahogy már többször is említettem ha boldog vagyok valahogy mindig elveszítem az íráshoz való képességem. Márpedig tavaly augusztus óta boldog vagyok. Furcsa ezt így leírni. Mintha eddig tömény szomorúság itatott volna csak át. Egy kicsit talán úgy is érződik ha visszagondolok. Nem voltam szomorú csak a szürkeségben éltem a mindennapjaim, és nem akarnék egyetlen pillanatot sem újra ott tölteni. Mert abban voltam ahogy a "Majdnem megtalálni a szerelmet" bejegyzésemben is megemlítettem, bár akkor még csak találgattam és nem is tudhattam mennyire igazat írok azzal, hogy színvak lettem. A boldogság sokkal közelebb volt mint gondoltam. Szó szerint az orrom előtt volt, csak időbe tellett meglátnom. Törékeny dologként látom ezt az egészet óvni akarom és féltem. Nem azért mert nem bíznék az emberemben és bennünk, hanem mert magamban nem bízok. Még nem hittem el teljesen, hogy tényleg az enyém lehet. Hogy megérdemlem. Valamiért azt gondolom, hogy az ember csak kihívja maga ellen a sorsot ha túlságosan elbízza magát és beleéli valamibe magát ami nem csak rajta múlik. Természetesen nem lett minden egy csapásra szivárványosan tökéletes. Az elmúlt egy évben volt alkalmam megtanulni, hogy ahhoz, hogy két ember együtt lehessen nem mindig elég a szerelem és a szeretet. Sokszor voltak pillanatok amikor meg kellett kérdőjeleznem magamban a kapcsolatról való képet amit a fejemben felépítettem, ugyanis nem voltak reálisak az elképzeléseim, ma már tudom. Az idealizált kép nagy része romantikus könyvek olvasásával épült fel, a való életben pedig sokszor nem úgy működnek a dolgok mint ahogy azok a könyvek lapjain szerepelnek. Sok negatív érzelemmel kellett megbirkóznom és sokat kellett fejben fejlődnöm ahhoz, hogy most ott lehessek ahol vagyok. Ahogy az elején írtam most boldog vagyok, de ezt elsősorban nem a szerelem megtalálásának köszönhetem. Rájöttem, hogy minden magammal kezdődik. Nem vagyok tökéletes. Ez a gondolat régen az őrületbe tudott kergetni, mostanra viszont megtanultam, hogy az elvárásaim vannak túl magasan magammal és mindenkivel szemben, és ez az ami megkeseríti sokszor az életem, és mivel már nem voltam egyedül az emberemét is. Pozitívabb gondolkodásra, alacsonyabb elvárásokra és bizalomra volt szükségem. Hogy miért írok most? Nem vagyok benne biztos. Talán mert boldog szeretnék maradni, és rájöttem, hogy az írás számomra a módja annak, hogy kiürítsem a szervezetemből azokat a dolgokat amik belülről mérgeznek. A gondolatokat amikre nincs szükségem, és a hozzám közel állóknak sincs. Vagy csak szimplán hiányzott az érzés. Több mint egy év és idegennek érzem magam ott ahová régen hazajártam. Furcsa érzés. Visszaolvasni a nem is olyan régi bejegyzéseket és mintha nem is az én hangomon szólnának, ismerős és még is távoli. A lényeg, hogy ismét itt vagyok ha másképp is de visszatértem.