Teszek egy szívességet magamnak és mindenki másnak aki ezt véletlen elolvasná, és nem fogok egy betűt se arról írni, hogy miért lett hatalmas bukta abból, hogy tavaly júliusban megkíséreltem visszatalálni az írói énemhez. Lehet, hogy rosszul néztem eddig ezt az egészet és nem is létezik ilyesmi, csak én vagyok a soha nem nyugvó gondolataimmal és ha a pohár már túl akarna csordulni egyszerűen csak az íráshoz fordulok, és ahelyett, hogy küzdenék ez ellen csak elfogadom hogy jól van ez így. Nem próbálom meg magamra erőltetni az írást ha ő éppen nem akar jönni és nem ellenkezek az ellen sem ha elő akar bújni. Elfogadom és körül ölelem az érzést, hogy a pohár már kétszer akkorára nőtt, mert már nem vagyok egyedül a gondjaimmal és emiatt nem lesz már soha akkora a szükség bennem, hogy ide meneküljek. Megint az jár most a fejemben, ahogy elolvastam néhány régi bejegyzésem, hogy már meg sem ismerném azt az embert aki azokat a sorokat írta ha most szemben állna velem, és közben egy furcsán ismerős dejavu érzésem van. Ezt már éreztem. Minden alkalommal ezt érzem mikor visszatérek hosszabb kihagyás után. A legviccesebb ebben az, hogy én nem hiszek abban, hogy egy ember igazán megváltozhat. A napokban szembe jött velem egy cikk a facebookon aminek ez volt a címe és a témája és kíváncsiságból elolvastam a kommenteket alatta. Pontosan azt láttam amire számítottam. A cikk íróját hülyének titulálták amiért ilyet mert állítani. Szerintem való igaz, hogy a gondolkodásunk folyamatosan változik annak függvényében, hogy kik vesznek körül minket és mik történnek velünk, de mindenkinek vannak olyan személyiség jegyei amiken ha akarna se tudna változtatni. Olyan mélyen beleégett tulajdonságok az emberbe, olyan mélyen gyökerező gondolatok ezek, hogy attól esélytelen szabadulni. Vitatkozhatunk azon, hogy ezek a nevelés eredményei vagy így születtünk már, de a végeredmény ugyan az. Megváltoztathatatlan.

Hogy honnan tudom ezt? Mert én megpróbáltam magamat megváltoztatni. Minden erőmmel őszinte szándékom volt átírni valamit amit teljes szívemből utálok magamban, és úgy gondolom csak mérgezi a gondolkodásom, egy rossz tulajdonság amire se nekem se a hozzám közel állóknak nincs szüksége. Akkor még fogalmam sem volt róla milyen nagy fába vágtam a fejszémet. Megkérdőjeleztem mindent amit eddig jónak gondoltam, és azon járt az agyam hogy egészséges-e ez ha így maradok? Valószínűleg nem. Egészséges-e egy ilyen alap dolgot átírni? Szerintem nem. Szembe megy mindennel amit manapság annyira szeret hangoztatni még a média is. Fogadd el magad ahogy vagy. De ha ezt tenném akkor pedig a fejlődést utasítanám el ami szintén szükséges. Szóval akkor mikor teszek jót magamnak? Az igazság az, hogy amíg nem ismertem meg a barátom fogalmam sem volt, hogy lehet a világot más szemmel is nézni. Egyszerűbben. Teljesen lenyűgözött az a fajta nyugalom aminek ő a birtokában van és tudni akartam hogy csinálja. Nem használ hozzá semmilyen szert, nem tetteti. Egyszerűen csak ilyen. Soha senkivel nem találkoztam előtte aki akár csak hasonlóan is gondolkodik mint ő. Ez volt az a pillanat amikor rájöttem, hogy változtatni akarok. Érte, de leginkább magam miatt. Közben kihallottam egy érdekes sort egy Charlie számból ami a rádióba szól. "Belül van a zűrzavar. Ha ez így marad sehogyan nem lesz jó." Ironikus. Fordított esetben pedig még különösebb a helyzet. Megkérni valakit, hogy változtasson valamin a kedvedért, legalább olyan nehéz. És ugyan ezt a kérdést veti fel az emberben. Helyes dolog ez? Az idealista elképzelés a fejemben, - hogy ha két ember találkozik akik egymásnak lettek teremtve átküzdik magukat pár akadályon majd jön az örök életen át tartó boldogság - hamar leomlott bennem. Összeszorított fogsorral írom most ezeket a sorokat mert megtanultam, hogy érzékeny ez a téma. Mindenki máshogy vélekedik erről és nem lehet megmondani igazán kinek van igaza. Anyósom (az egyszerűbb megnevezés érdekében, itt mostantól így hívom barátom anyukáját) állítja, hogy ha szeretünk valakit pontosan úgy kell elfogadni ahogy van. Mikor erről beszél inkább nem kezdem el neki magyarázni, hogy a két év alatt (mióta a fiával együtt vagyok) mindketten jó pár dolgon változtattunk annak érdekében, hogy együtt tudjunk maradni és továbbra is szerethessük egymást. A saját nevemben tudok csak beszélni, rajtam ezek a dolgok úgy érzem csak javítottak és hozzám tettek ha lehet így fogalmazni. Valahogy egy kirakósként képzelem ezt az egészet, neki voltak pozitív tulajdonságai amikben én nem voltam túl erős, és ugyan így fordítva. Mikor ezeket összeraktuk szerintem mindkettőnknek csak a javára vált. Most persze ezeket írva talán azt a tévképzetet kelthetem a fejedben, hogy végtelen nyugalmas beszélgetés keretében elmondtuk egymásnak mi zavar minket egymásban amivel nem szeretnénk együtt élni majd továbbra is a legnagyobb higgadtsággal megszületett a kompromisszum és onnantól kezdve már mindenki úgy tett ahogy azt megbeszéltük. Nehéz ilyenkor az embernek a logikus és racionális gondolkodását megőrizni és nem túlzás ha azt mondom egyetlen egyszer sem sikerült egyikünknek sem, viszont akármilyen nyálasan is hangzik ez, a végén mindig győzött a szerelem amit egymás iránt érzünk. Kemény küzdelemmel jár egy boldog párkapcsolat és még csak nem is az egymással való harcokról beszélek. A saját belső démonaimmal sokkal jobban meggyűlik a bajom. Erről szeretnék egy-két bejegyzést a továbbiakban lepötyögni de azokat már egy másik cím alatt.