Láttam a héten egy filmet a címe valami olyasmi volt.. "A fiúknak akiket szerettem". Kikereshetném, hogy pontosan írjam le de nem akarok áltatni magamat ezt úgy sem fogja elolvasni egyetlen ember sem rajtam kívül szóval nem számít. A barátommal néztem bár ő igazából nem szentelt túl sok figyelmet a filmnek, ha még is elkapott egy-egy jelenetet akkor nem felejtette el közölni velem hogy a főszereplő lány pontosan olyan mint én és jobban átgondolva igaza volt. A lány levelet írt minden fiúnak aki valaha plátói érzéseket ébresztett benne, összesen 5 fiúnak. Azt hiszem ha sorra akarnám venni én hányszor jártam így csak elő kéne kotornom a régi naplóimat és hosszú oldalas bejegyzéseket találnék bennük azokról a fiúkról akik ha egy kis időre is de megkapták a szívem anélkül hogy tudtak volna róla. Mindig is tudtam hogy én egy olyan lány vagyok. Az a tipikus reménytelen romantikus aki a könyvek lapjain megírt szerelmekben hisz és aki képes egy teljes álomvilágot kreálni magának és az aktuális kiszemeltjének mindezt azért, hogy aztán ne legyen belőle semmi. Azt viszont már nem tudom miért lettem ilyen. Az számomra is világos, hogy minden romantikus regény főhősnője ilyen, ezért tudok olyan könnyen azonosulni velük. Néha felvetődik bennem a gondolat, hogy azért lettem ilyen mert a tinédzser éveimet ilyen könyvek olvasásával töltöttem, így minden nap mikor ezeknek a főhősnőknek a gondolatai töltötték meg a fejem a sajátjaim megszűntek és miután letettem a könyvet a gondolkodásom végérvényesen átformálódott egy picit ezeknek a karaktereknek a mintájára. De aztán ha arra gondolok mikor volt számomra az első "igazi" plátói szerelmem ez az elmélet megdőlni látszik, ugyanis harmadikos voltam általános iskolában. Harmadikos koromban még nem fogtam a kezemben soha egyetlen "Twilight"-ot vagy "A soha határát", így sajnos szembe kell néznem azzal a ténnyel, hogy ezen a téren pontosan olyan elbaszott vagyok mint az összes szerelmes regény főhősnője, a jó hír, hogy úgy néz ki megkapom magamnak a boldog befejezést is cserébe. Persze ezt sosem lehet biztosra kijelenteni, én ilyesmi vak hittel sajnos nem rendelkeztem soha, bár a főhősömben minden kétséget kizárólag hiszek és bízok magamban már kevésbé és mivel minden igyekezetem ellenére továbbra se vagyok jósnő nem lehet tudni milyen megpróbáltatásokat hoz még a jövő számomra, csak reménykedhetek hogy a főhősöm mellettem marad. 

Na de visszatérve a plátói szerelmeimhez. Van számomra benne valami izgalom ami semmihez sem fogható, teljesen más érzés mint mikor úgy szeretek valakit, hogy tudom viszonozzák az érzéseim mert bár mindennél erősebb amit ilyenkor érzek de nem tudom elfelejteni, hogy abban van egy fajta veszélyérzet. A tény, hogy bármikor összetörhetik a szívem. A plátói szerelemben csak izgalom van, az érzéseim csak az enyémek és nincs kockázat. Harmadikban sikerült először így járnom és majdnem két évig tartott a rajongásom egészen addig amíg ki nem derült számomra, hogy talán viszonozzák az érzéseim, aztán hetedikben ugyan ez megismétlődött csak egy másik személlyel és rövidebb ideig tartott, kilencedikben már más volt a helyzet, az egy sokkal kínosabb történet amiről már egyszer írtam, úgyhogy nem taglalnám és végül.. kellemetlen beismerni de még 18 éves korom után is. Utóbbi emlékeit könnyen feleleveníthetném ha ezen az oldalon olvasgatnék pár régi bejegyzést. Az első igazi kapcsolatom után/közben történt. Onnan tudtam, hogy többé nem szeretem az első barátomat mikor a helyét a fejemben teljesen átvette ez a másik személy és hirtelen ő lett minden gondolatom. Nem is vagyok biztos hogy belesorolhatom ebbe a kategóriába, mert bár ő ébresztette bennem a legtöbb érzelmet nem vagyok benne biztos, hogy tényleg ő egyedül ezért a felelős. De legalább már nem is akarom megtudni. Ha ezt most véletlen mégis olvasná valaki... mielőtt hülyének néz amiért képes voltam véget vetni egy igazi kapcsolatnak semmit nem érő plátói érzelmek miatt amiből már az elején tudtam, hogy nem lesz semmi.. szeretném leszögezni, hogy az a kapcsolatom halálra volt ítélve és szerintem már korábban otthagytam volna őt csak kellett egy löket. A löket pedig véletlen egy érzelmileg elérhetetlen tipikus "rosszfiú" volt. Igazából ebből csak azt akartam kihozni, hogy a film megnézése után sajnáltam, hogy nekem nem jutott eszembe ez "levél írósdi".