Nem is olyan régen volt, hogy egy péntek délután informatika órán a "kedves" tanár úr (aki nem mellesleg jobbikos politikus is) azt mondta nekem, hogy ateista vagyok, és ezt a dolgot azóta sem tudom kiverni teljesen a fejemből. A beszélgetés a következőképpen nézett ki.

A tanár úr éppen arról beszél nagyban, hogy a lengyel lányok a legszebbek, mert ők nagyon sokat mosolyognak és a magyar lányok azért nem szépek mert túl negatívak...

- Mennyivel szebbek lehetnétek önök is ha pozitívabbak lennének. - mondta ő. Mire nem bírtam magammal és megszólaltam.

- Az sem mindig jó ha állandóan pozitívak vagyunk, akkor kevésbé vagyunk felkészültek a csalódásra. - mondtam a székembe hintázva.

Erre rám emelte a tekintetét elgondolkozott majd a következőket mondta:

- Jó de maga ateista. Maga persze, hogy ezt mondja.

Meglepetten néztem rá, hogy ez most honnan jött neki.

- Ateista? Azt azért nem mondaná.. - itt a szavamba vágott.

- Miért maga hisz istenben, hogy majd amikor valami rossz történik segít magán?

- Nem. - mondtam határozottan késlekedés nélkül, erre tett egy kézmozdulatot a levegőben mintha azt mondaná "hát nem megmondtam?". Nem igazán láttam, hogy mit is bizonyított ezzel, és azt is érdekesnek tartottam, hogy a lengyel lányoktól eljutottunk egészen a vallásom megvitatásáig, mindezt egy informatika órán. Legközelebb majd beszélek vele a kakaós csigáról és kitalálja hogy melyik politikai pártra fogok szavazni a következő szavazáson.

Na de visszatérve a vallás kérdésére. Én sem gondolkodtam még túl sokat a kérdésen, hogy "mi vagyok". ( Zárójelben megjegyzem, hogy véleményem szerint ha egymás mellé állítunk két eltérő vallású embert, egyik sem ér többet a másiknál, teljesen egyenlőek vagyunk, és szerintem nem kéne hogy bárhol is hátrány érjen a vallásunk miatt, vagy megkülönböztessenek a többi embertől. Viszont azt a véleményt is osztom, hogy ha elvárja tőlem egy akármilyen vallású ember, hogy fogadjam el őt, akkor ő se kezdjen el engem hit téríteni.)

Szóval igen, rengeteg gondolkodás után arra jutottam, nem hiszek Istenben. Még olyan szinten sem hogy megteremtette a világot, aztán itt hagyott minket. DE! Ez nem jelenti azt hogy hitetlen vagyok. Mert szerintem nincs olyan ember aki ne hinne valamiben ami meghaladja saját magát, és felette áll. Legyen az az univerzum, a sors, isten, karma.. az emberek találékonyak ha erről a kérdésről van szó. A vallások ennek a dolognak csak nevet adtak. Ezt a dolgot pedig szerintem nem egy templomnak nevezett épületbe kell keresni, egy másik emberen keresztül, hanem magunkban. Újabb érdekes kérdés ami szerintem minden élő embert foglalkoztat. Mi történik a halál után? Semmi? Van reinkarnáció? Itt maradunk és szellemként követjük az eseményeket? Annyi teória van már erről, hogy felsorolni is nehéz lenne. Hogy majd jön a fény, meg lepereg előtted az életed. Ha van reinkarnáció teljesen újra indul minden és az előző életünkből minden emlék elveszik. Újraszülethetek egy állatban is? Pont most olvasok egy könyvet a suli könyvtárában találtam leghátul besuvasztva a többi mögé. A címe: A halál egészen más...? Érdekes dolgokat találtam benne szóval talán majd írok még róla egy bejegyzést. Vannak dolgok amiket igaznak találok, például Sylvia Plath írta, hogy a halál után csak az történik az emberrel amiben hisz. Én ebben hiszek. Tény, hogy a hit nem az emberi agy szülöttje, sokkal inkább az ami az emberi agyat uralja. Hát megint sikerült össze zagyválnom valamit. Háttal nem kezdünk mondatot.

Megpróbálok érhetően és összefüggően írni de nem ígérek semmit így péntek este kilenc órakor. Tudom hogy valószínűleg senki sem fog arra vetemedni hogy a soraimat olvassa, és ezt nem is bánom. Jó ez így.

Sylvia Plath mániás lettem. Nem is értem, hogy miért nem találtam rá korábban és eddig miért csak New Adult könyveket voltam hajlandó olvasni. Vagyis értem. Az olvasást menekülésnek használom a saját gondolataim elől, nem arra hogy még nagyobb káoszt csináljak a fejemben. Ez a baj Sylvia Plath karakterével. Túlságosan könnyű azonosulnom vele. Annyi mindent írnék, a gondolataim ide oda repkednek, a fülemben pedig üvölt valami rock. 

Akárhányszor közelebb kerülök ahhoz hogy megértsem ki lettem, hogy ki vagyok mindig elbizonytalanodok és azt kérdezem magamtól. Ez biztos te vagy? Nem csak egy újabb szerepet játszol megint? De ami még ennél is ijesztőbb gondolat hogy nem, nem szerepet játszok. Ez lettem. Egy végtelenül szkeptikus, cinikus antiszociális befelé forduló valaki. És egyszerűen olyan mélyen belém ivódott már ez a dolog, hogy ha akarnék se tudnék rajta változtatni. Akkor érzem jól magam amikor egyedül vagyok, amikor csend van és nyugalom, nem lihegnek a nyakamba. Ha már társaságom van egyből frusztrált leszek és átkapcsolok. Elkezdem játszani a mindenre nyitott és kedves lányt aki megértően bólogat miközben mások problémáit meghallgatja. Még csak nem is fontos nekik, hogy reagáljak. Az a lényeg, hogy valakinek elmondhassák a gondjaikat és amikor végeztek otthagynak. Én pedig itt végzem, ezen az oldalon mert már nincs kihez fordulnom, és bármennyire is vonakodom belátni nekem is ki kell valahova teregetni a szennyesem. Szeretem magam realistának gondolni. Van egy nagyon részletes és széles kép a fejemben a világról és a benne élő társadalomról, mindent kritikusan szemlélek. Gyorsan ítélkezek de a véleményem sokszor változik. Szeretek mindent minden lehetséges oldalról megvizsgálni mielőtt megállapodok egy bizonyos vélemény mellett de azután kitartok mellette. Azt hiszem ez is egy a sok problémám közül. Nem vagyok képes átadni magamat az adott pillanatnak. Soha. Mindent távolságtartóan és gyanakodva nézek, összeszűkült szemmel. Én megpróbáltam. De tényleg. Még bulizni is elmentem egyszer, és kipróbáltam az alkoholt. Megnéztem mire a nagy felhajtás körülötte. Egyszerűen képtelen voltam elengedni magam. Nem is akartam. Túlságosan ragaszkodom az irányításhoz a testem felett.
Próbálok változtatni. Változni. Ha minden oldalról megtudom vizsgálni a dolgokat akkor a magammal kapcsolatos dolgokat is meg kéne tudnom, igaz? Olyan jó lenne elfogadni magam. Ha az elém állított mintát követném akkor külsőre egy XS-es méretű, belsőre pedig egy extrovertált lánynak kéne lennem akinek nem feltétlen kell tudnia mi az az extrovertált személyiség. De nem vagyok egyik sem, nem mintha nem láttam volna már ezekkel az értékekkel nem rendelkező másik embereket boldognak lenni. És én úgy irigylem őket. Köztem és a saját boldogságom között viszont, egy nagy vastag üvegfal áll. Látom hogy ott van, érzem is néha de még csak elég közel sem tudok jutni hozzá ahhoz hogy ledöntsem. Újabb szomorú dolog hogy már ezt is megtanultam elfogadni. Minden ok nélkül boldogtalan vagyok és engem már ez sem zavar. A "lelkemnek" szükséges érzelmeket megkapom a könyvekből. Ez vajon mit mond el rólam?
Most pedig már egyenesen reménykedek benne hogy ezt nem olvasta senki mert lemerném fogadni egyből egy szerencsétlen, depressziós, kétségbeesett tinédzser hangján tette.
(nem vagyok depressziós.)
(kétségbeesett talán egy kicsit.)
(szerencsétlen, na az, az vagyok.)

Nincs egészen 6 órája, hogy letettem a kezemből a könyvet, de még mindig a hatása alatt vagyok, ezért nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán jó ötlet-e ezt a bejegyzést most megírni. Ha nem uralkodnék magamon, és engedném elszabadulni tomboló érzelmeimet tele lenne káromkodással, nagy betűkkel, és túlzásokkal, az egész bejegyzés úgyhogy ígérem megpróbálom visszafogni magam. A Soha határa számomra semmihez sem hasonlítható élményt nyújtott, főleg hogy nagyon is át tudtam érezni Camryn helyzetét. Én is rengetegszer játszottam már el a gondolattal, hogy egy hátizsákkal egy szép napon elindulok, és mindent a hátam mögött hagyok. Soha nem olvastam azelőtt még road trip könyvet de rá kellett jönnöm hogy imádom.  Az egész könyvet imádtam ahogy volt, talán a végét találtam kicsit furcsának. Olyan tökéletesen volt vezetve az egész történet, a végét meg mintha összecsapták volna. Ennek ellenére nagyon megvoltam elégedve azzal ahogy Andrew és Camryn kapcsolata alakult és a magam részéről itt le is zártam volna a történetet. 

Nem arról van szó hogy nem olvastam volna még több száz oldalon keresztül a történetüket és az utazásukat, de van egyfajta bizalmatlanságom a folytatások felé. Mindig attól félek hogy a második már nem lesz olyan jó mint az első és ez beárnyékolja majd az első könyvel szerzett pozitív élményeket is. Ennek ellenére mindig elolvasom a folytatást, és vagy megnyugszok hogy jól tettem, vagy felidegesítem magam.Hát Az örökké határánál mindkettőt érzem. De azt hiszem inkább ideges vagyok. Persze ritka az amikor azt mondhatom egy folytatásról hogy jobb volt mint az első rész. Ez a könyv egyszerre volt nagyon jó és borzalmas. Mivel még mindig Camrynről és Andrewról van szó így nem lehetett rossz, de az írónő igazán fordíthatott volna több időt a második részre is.

Először is a borítóról szeretnék pár szót szólni. IMÁD... Bocsi, tudom hogy megígértem hogy fegyelmezem magam. Szóval nagyon tetszik. A magyart sajnos elrontották egy szürke csíkkal az alján. (Ejnye Ulpius-ház kiadó.) Az első rész borítója is nagyon megfogott, de ez mindent visz. Andrew vagyis Benjamin Fiege (a modell neve), túl jól néz ki rajta. A szürke háttér a betűtípus az idézet rajta... minden pont jó.

A történet szerint öt hónap telt el azóta hogy Camryn felszállt arra a buszra és találkozott Andrew Parrish-el. Az első rész végén Andrew legyőzte a daganatot, Camryn terhes és eljegyezték egymást. Mindenki boldogan éldegél. Aztán elkezdtem olvasni a második részt és az volt az első benyomásom hogy nagyon hirtelen ugrottam bele a könyvbe aztán meg se állhattam egy pillanatra sem mert ugyan ezzel a sebességgel robogtam a karakterekkel végig az első 100 oldalon. Nagyon gyorsan követték egymást az események és olyan érzésem volt mintha átugornánk fontos részeket. Aztán mire észrevettem bekövetkezett a tragédia.
Hogy őszinte legyek a "tragédia" semmi hatással nem volt rám. Nem vagyok érzéketlen az első rész végén például én is sírtam... Lehet hogy át kellene élnem azt ami Camrynnel történt ahhoz hogy átérezzem vagy nem tudom. Aztán a lány elkezdett rossz döntéseket hozni, (itt szívesen beléptem volna a könyvbe és a falba vertem volna Camryn fejét) és Andrew úgy gondolja hogy csak úgy szerezheti vissza a lányt akibe beleszeretett azon a buszon hogyha megint útnak indulnak. Ami nem volt rossz ötlet...
Ahogy az első könyvben, úgy itt is imádtam az utazásuk minden kis részét. Most sem volt hiány énekelgetésből, őrültségekből, és szerelemből. Az elzárt partszakaszos bulis rész nagyon kiakasztott, mert utálom még a gondolatot hogy bárki más is megérinti Andrew-t Camrynen kívül. Még úgy is hogy nem voltak maguknál és nem számít megcsalásnak vagy ilyesmi, de ennél a résznél is leüvöltöttem volna J.A. Redmerski fejét. Sebaj félre tenném minden bajomat boldogan, DE MÉG MINDIG UGRÁLTUNK. Egyik pillanatban Camryn szülinapját ünnepelték decemberbe, a következő lapon pedig már eltelt egy teljes hónap. Ezt még el is fogadnám, egy hónap nem olyan hosszú idő, de január után május jött. Úgy érzem vennem kell egy naptárat az írónőnek.
A könyv végével végül is  elégedett vagyok, viszont ott volt az az epilógus... Az a fajta ember vagyok aki imádja a happy end-et sőt igényli. De ez a 15 éves ugrás még nekem is sok volt. Ráadásul a lányuk szemszögéből lett megírva. Úgy érzem az írőnő túlságosan is elrugaszkodott a valóságtól. Már pedig az nem sok jót jelent ha egy New Adult könyvet olvasok és közben úgy érzem annyi esély van arra hogy valóban megtörténjenek a dolgok mint egy Fantasy könyvnél.

Összegzés : 5/4 Nincs szívem jobban lepontozni mert az első rész emléke még mindig élénken él bennem és az is mekkora hatással volt rám. Minden negatívum ellenére A soha határát és Az örökké határát mindenkinek el kellene olvasnia mert nagy élményekkel fog gazdagodni, én legalábbis így érzem.  Főleg ha benned is megvan a vágy az utazásra. Ha a második rész nem is, az első kötelező! Kicsit szomorú vagyok hogy vége és nem kapok több részt belőlük de tudom hogy jó ez így, és tulajdonképpen bármikor újraolvashatom a történetüket. Mert ez a történet mindenképpen újraolvasós.

Hányszor hallottam már ezt a kérdést és mégsem vagyok képes soha a valódi indokkal előállni. Nagyrészt azért mert tudom, hogy a kérdés mögött valójában nem igazi kíváncsiság rejtőzik. Azzal, hogy őszintén vallanék arról mit jelent számomra az olvasás nem jutnék közelebb ahhoz, hogy meg is értessem vele.

Amíg olvasok, mindent és mindenkit kizárok. De ami a legjobb, saját magamat is kizárhatom. Egyetlen tökéletes napra megszűnök létezni. Belekerülök a főszereplő fejébe, és onnantól nyugodtan hátradőlhetek, mert tudom biztos kezekbe vagyok. Az olvasás számomra menedék lett.

Azt érzem és azt látom amit a főhősnő, semmi többet. Nincsenek saját gondolataim ilyenkor. Ennél tökéletesebb állapotot el sem tudnék képzelni. Az "életem" előre megvan írva és garantált a happy end. Aztán jön a hideg zuhany. Mikor egyszer csak elérek az utolsó oldalra és visszalöknek a saját életembe. Hirtelen megint a saját gondolataimat hallom. Nem lehet leírni, hogy mit érzek ilyenkor. Végtelen ürességet, és hiányt. Ennek ellenére újra és újra kiteszem ennek magamat.

Ez az idézet annyira igaz, hogy muszáj volt ideraknom. Minden újabb könyv elolvasása után egy kicsit másképp látom a világot. Egy kicsivel több leszek én magam is. A főszereplő jellemvonásai közül néha akaratlanul is rajtam marad pár, vagy ha már alapból megvolt bennem felerősödik az a tulajdonságom.

Egyetlen könyv elolvasása során több érzelem vonul át rajtam mint egy átlagos hetem során. Érzelmek, amiket a való életben is tapasztaltam már rengetegszer, még is néha a könyv által sokkal erőteljesebben jön át.

Egy érdekes témát még szeretnék boncolgatni, ha már a könyvekről írok. Az "instant szerelmet". Az általam imádott könyveknek a középpontjában mindig ez áll, vagy legalábbis hasonló. A téma kifejtéséhez pedig az Ónix olvasása közben kaptam ihletet. Ugyanis a főszereplő lány véleményével teljes mértékben egyet értek.

"[...] instant szerelem volt benne, a halálom. A lány meglátja a fiút és belezúg. Azonnal. Az első beszélgetésük alkalmával felismeri benne a lelki társat, eláll a lélegzete, még a lábujjai is összerándulnak tőle. A fiú valami paranormális okból távol tartja magától a lányt. A lány még mindig szereti. A fiú végül bevallja, hogy ő is. De most kit hülyítek? Én tulajdonképpen bírom ezt a szenvedést."

Hát ezt én sem írhattam volna jobban. Ugyan így érzek ezzel kapcsolatban. A halálom. Úgy vonz be mint egy mágnest és addig nem szabadulok amíg az utolsó oldalakra nem értem. Persze a forgatókönyvnek nem kell mindig pont ilyennek lennie. Azoknál a könyveknél amiben nincs természetfeletti azoknál valahogy így néz ki: A lány teljesen átlagos semmi különleges nincs benne, aztán megjelenik egy fiú aki vagy kő gazdag üzletember vagy egy motoros rossz fiú. A férfi főszereplőnk valami elképzelhetetlen okból rögtön különlegesnek találja a lányt... pedig elvileg ugye nem az. Egymásba szeretnek összejönnek aztán vagy bekavar egy harmadik szereplő, és ki alakul a jól ismert és sokak által gyűlölt szerelmi háromszög, vagy csak valami értelmetlen konfliktus miatt szétmennek. Ezután egyiknek sem jó, végig szenvedik magukat ( és én végig szenvedem velük magamat ) a fél könyvön, aztán végül kibékülnek és a történet happy end-del zárul.

De igen, én is bírom ezt a szenvedést. Hogy miért? Talán mert még mindig elviselhetőbb a sajátomnál és biztosra tudom hogy jó vége lesz. Szeretek - azokban az órákban amíg olvasom a könyvet - hinni benne hogy ilyen szerelem igen is létezik. A realista agyam azt hajtogatja hogy nem így van. Majd hiszem ha látom, bár olvastam egy érdekes idézetet erről. Valami ilyesmi volt, hogy "Ahhoz hogy lásd hinni kell előbb benne."